SÚGÓ+ – Homokká porladt világ

Végtelenül pesszimista jövendölésnek tűnhet Maja Lunde új regényének világa, ami a nem is olyan távoli jövő illúzióját tárja az olvasó elé. Amitől azonban a Kékség ijesztővé válik, az a jóslat közelsége, a kiszáradó föld tapinthatósága és a tudat, hogy mindez talán még a mi életünkben bekövetkezhet. 

A méhek története után Lunde ezúttal a globális vízprobléma, az egyre melegedő és száradó bolygó felé fordul, hogy két élettörténeten keresztül nyissa fel az emberek szemét. Pazarló és gazdaságorientált életszemléletünk mutatkozik meg az olvadó jégsapkákért küzdő Signe szemén keresztül. A fiatal kora óta aktivistaként tevékenykedő nő makacssága és kitartása példaként kellene, hogy álljon kortársai – az olvasók – előtt, azonban személyisége cseppet sem teszi szimpatikussá. Magán hordozza a fanatikus természetvédők összes sztereotip jegyét, és bár az egyes szám első személyű elbeszélésmód lehetővé tenné, mégsem találjuk döntései igazságát. Értjük, hogy meg kell menteni a vízeséseket, a folyót, azonban a düh és a bosszúvágy nem jó „közvetítőközeg”.

Márpedig Signe ezek mentén határoz és saját önzősége szűrőjén keresztül alakítja ki a kapcsolatait – amelyeket, mint később kiderül, tudatosan épít le. Ezáltal pedig nem tud sem morálisan, sem az érvek szintjén felülkerekedni azokon, akik a jólét és a gazdasági fellendülés okán folyókat csapolnak le és fákat vágnak ki. 

Minden mozdulat szinte kényszeríti az olvasót, hogy lapozzon minél gyorsabban, a másik történetre, mert Signe egyszemélyes harca nem több mártírságnál és időpazarlásnál. Az sem segít a dolgon, hogy egy közép-kelet-európai ember nehezen azonosul a norvégiai viszonyokkal. Mindemellett a nő története rendkívül lassú folyású, ahogy végigkövetjük az útját Kékség nevű hajóján egykori párjához, noha nem tudhatjuk, hogy Magnust ott találja-e, ahová a koordináták vezetnek. 

Az út tere a víz, a végtelen tenger. Signe gondolatainak központi eleme pedig a folyó, a természetközeliség, amit a „városi” Magnus nem érthet. Nem puszta vízimádatról van szó, ez a közeg ugyanis egy idő után megszokottá, otthonossá válik a nő számára, öregkorára pedig már maga is belefárad, rajta kívül reked, és inkább nosztalgiaként tekint arra a szimbiózisra, amiben tengerész és víz létezik. 

A történet másik fontos motívuma – a hajó – a jövőben játszódó cselekményszálnak is meghatározó elemévé lesz, ám egészen másféleképpen. David kislányával érkezik egy elsivatagosodó terület menekülttáborába, ahol korlátozott vízhasználattal ugyan, de tisztálkodási, evési és ivási lehetőséghez jutnak. Mindennapjaik része a lakóhelyük leégésekor eltűnt anya és testvér megtalálása (vagy legalábbis a Vöröskereszten keresztül történő keresése), és miközben igyekeznek nem a legrosszabbra gondolni, felfedezik az elhagyatott településeket, amelyek mellett a patak a vágyott eső megérkezésekor majd felduzzadhat. 

Bár már a kezdetektől egyértelmű, hogy az egyik kertben a Kékséget találják meg, a két történet egészen más módon forr össze a végén, plusz adalékot szolgáltatva a cselekményhez, és azt a gondolatot hordozva magában, hogy a jelen döntései és tettei alapjaiban határozzák meg a jövő emberének életét. 

David története sodró, statikussága ellenére is meglepően cselekményes, a jövő – 2041 – karakterei jól és aprólékosan formáltak. A halál folyamatos jelenléte nyomasztó komorsággal telepedik a lapokra és arra készteti az olvasót, hogy elgondolkodjon a pazarlás következményein. Maja Lunde egy másik hatásos eszközzel is él: elérhető távolságba helyezi ezt a víz nélküli világot, mellyel nem titkolt célja, hogy az ember ráébredjen: nincs sok ideje. 

A Kékség fontos könyv, ám mivel éppen a jelenünk világát nem sikerül rekonstruálnia, az ismeretlen „ma” automatikusan eltávolít a regénybeli jövőtől, így csak egy jól sikerült disztópiaként tudunk rá tekinteni. Ennek legfőbb oka a két főhős, akik közül csupán David tetteivel és harcával tudunk valamiképpen azonosulni, a 2017-ben élő, hetvenéves Signe aktivista szemléletével kevésbé. Viszont a regény üzenete egyértelmű, és Lunde egy olyan problémáról beszél a szépirodalom nyelvén, aminek hatásait akár már holnap a bőrünkön tapasztalhatjuk.

Maja Lunde: Kékség
Cser Kiadó, 2020, 272 oldal
Írta: Vass Antónia

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése