Súgópéldány

A Katona József Színház 2017/2018-as évadának utolsó bemutatója az Ithaka volt Székely Kriszta rendezésében. A darab Homérosz Odüsszeia című művét veszi alapul, fókuszában a bolyongás, útkeresés témái állnak. Azonban nem véletlen az eltérés a görög eposz címétől, hiszen amíg az ismerős trópusok és történetelemek megmaradnak, maguk a figurák egészen új megvilágításba kerülnek. A darab során inkább arra kereshetjük a választ, hogy Odüsszeusz valóban az a nagy hős volt-e, akinek eddig gondoltuk?

Az Ithaka Odüsszeusz kalandjainak sorozatát mutatja be, kifejezetten a férfi nőkhöz kapcsolódó történeteit állítja egymás mellé. Miközben az események a szemünk előtt nyernek modern és új értelmezést, a darab ezzel együtt hűséges marad Homérosz történetvezetéséhez. Az Odüsszeia nem lineárisan meséli el a kalandokat: előbb hallunk a férfi hazatéréséről, kérők lenyilazásáról, illetve a phaiákok szigetéről (Odüsszeusz ugyanis ott meséli el kalandozásának eddigi történetét). A darab megtartja ezt a szerkezetet, ezzel Ithaka – a mindig-vágyott végcél – egyszerre katalizátora és lezárása lesz a darabnak. Ezzel együtt maga Pénelopé is ott lebeg folyamatosan a szemünk előtt: egyrészt már a darab elején tudjuk, hogy Odüsszeusz hazavágyik hozzá és végül vissza is tér majd, ez pedig néhol igen ironikussá (és akár megkérdőjelezhetővé) teszi a férfi nőkhöz kapcsolódó kalandjait.

Homérosz történetvezetése mellett a másik fontos sarokpontot maga a díszlet érzékelteti a nézővel az első pillanattól kezdve. A színpadot csillogó, egészen vakító neonkék függöny borítja. Ez a háttér egyrészt a tengert vetíti elénk mint Odüsszeusz útjának meghatározó és kiszámíthatatlan elemét, miközben a hős-figura képét is csillogó köntösbe öltözteti. A darab végén rendkívül erős az a kép, amikor a függöny hirtelen leomlik és szembesülünk vele, micsoda sivár üresség van valójában jelen a színpadon – és Odüsszeusz életében. A neonkék háttér azt is azonnal egyértelművé teszi, hogy a történetnek valami igazán modern feldolgozását fogjuk megtapasztalni. Akinek pedig még kétségei lennének efelől, azt a darab elején csupa kékben felvonuló női szereplők kórusa igazítja el, miközben előadják Nancy Sinatra These Boots Are Made for Walkin’ című popslágerét.

Az egyetlen színésznő, aki nem kék ruhában, hanem fehér-feketében tűnik fel a színpadon, az Pallasz Athéné Mészáros Blanka által alakított figurája. A darab talán legjobb ötlete, ahogy Athénét teszi meg narrátornak és tulajdonképpen kalauznak az utazás során. Az isteni beavatkozás Homérosznál sem játszik csekély szerepet, az Ithaka azonban szinte teljesen elbizonytalanítja Odüsszeusz történésekben játszott szerepét. Mintha ide-oda sodródna szigetek, nők és kalandok között, aki pedig minden viszontagság árán és valódi leleményességgel megoldja a helyzetet, az maga Athéné. Mészáros Blanka majdnem végig jelen van a színpadon (egy ponton csalódottságában magára hagyja Odüsszeuszt, aminek meg is lesznek a következményei), mesél, játszik, akrobata mutatványokat mutat be, miközben sokszor egészen hosszú részleteket szaval Homérosz szövegéből. A színésznő igazán ötletesen és találékonyan ragadja meg Athéné figuráját, aki sokkal közvetlenebb és összetettebb az előadásban, mint az alapjául szolgáló forrásban.

A darab többi női szereplője (a már említett Pénelopé kivételével) tulajdonképpen egy-egy saját jelenetet kap, amikor a történetben Odüsszeusz éppen hozzájuk vetődik. Fullajtár Andrea dominaszerű Kalüpszója a női szexualitás, és alá-fölé rendeltség kérdésével foglalkozik; Ónodi Eszter Kirké szerepében egészen hátborzongatóan beszél a disznókról, miközben csinosítják és sminkelik; Kiss Eszter pedig Küklopszként válik először nevetségessé, majd szörnyen félelmetessé. Az egyes kalandok nagyrésze tehát rendkívül ötletesen értelmeződik át az előadásban. Ennek a történetvezetésnek a hátránya, hogy az egyes elemek akaratlanul is versenyre kelnek egymással, tehát amíg az említett kalandok izgalmas feldolgozásai az ismert történéseknek, kettő éppen emiatt tűnik túlságosan kihasználatlannak. Bár remek ötlet, hogy az Alvilág-járáskor Odüsszeusz az anyjával találkozzon (Bodnár Erika), kettőjük között mégsem alakul ki valódi párbeszéd, az utasítás (Ne bízz a nőkben!) pedig túlzónak és kisarkítottnak tűnik a felidézett mitológiai történetek kapcsán (pl. Akhilleusz haláláért egyértelműen a trójai Helenét teszi felelőssé). A másik kiaknázatlannak tűnő jelenet Nauszikaához kapcsolódik: Rujder Vivien túlerotizált színpadi megjelenése azért tűnhet zavarónak, mert a szexualitás több másik, ennél többet felmutató jelenetnek (Kalüpszó, Kirké) válik a részévé, miközben itt szinte fölöslegesen butácska és csupán az erotikára kihegyezett eszközzé válik a phaiák királylány.

Az eddig említett kalandok egymásutánisága szerkezetéből tulajdonképpen kiszakad Jordán Adél szirén-jelenete. Odüsszeusz (ekkor már Athéné nélkül) kezd beleőrülni a bolyongásba, az eddig megismert nőalakok fel-feltűnnek a férfi előtt (sőt: nem kimondottan barátságosan viszonyulnak felé), a férfi pedig kezd elveszni a szirén őt tovább és tovább vonzó, őrületig felfokozott koncertjébe. Az előadás mintha ekkor szakadna el teljesen Homérosztól, egészen addig, hogy egy másik, magyar közönség számára ismerősnek ható drámát állítson mellé párhuzamként: Az ember tragédiáját. És akkor a neonkék függöny már nem csupán tenger, hanem űr is, Odüsszeusz pedig nem annyira egy kivételes görög hős, hanem „csak” egy férfi, „csak” egy ember. Nagy Ervin Odüsszeuszt, ezt a mindenki előtt felmagasztalt hős-figurát pont ezzel a remek öniróniával jeleníti meg. Mert igen, ott vannak benne azok a lehetőségek, aminek mások nevezik (héroszok hérosza, férfiideál, apa, férj, politikus, felfedező, filozófus, womanizer), de valahol mégis egy egyszerű valaki, aki a történések következtében valahogy szoborként emeltetett fel egy talapzatra. Mellette Rezes Judit tökéletes módon képes tükröt tartani neki, mikor Athénéval kacagva egymásra licitálva mesélik el Homérosz történetét: hogyan is keveredett vissza az ő hőn szeretett Ithakájába.

Írta: Fazekas Júlia

Fotók: Horváth Judit / Katona József Színház

Majdnem egy évtized után újra felcsendülnek a legendás magyar zenész, Presser Gábor dalai a Papp László Budapest Sportarénában. A nagy érdeklődésre való tekintettel egymás után két nap is színpadra áll a művész, megtartva így pályafutása 1508. koncertjét is.

Nem véletlen, hogy az előadó egymás után kétszer is képes megtölteni az Aréna több mint 12 000 embert befogadni képes nézőterét, hiszen generációk nőttek fel Presser Gábor szerzeményein. Olyan sikeres musicalek zeneszerzőjeként, mint A padlás és a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, és tíz szólóalbummal a háta mögött a magyar zenei élet egyik élő legendája. De megkerülhetetlen részét képzi zenei pályafutásának a két szintén legendás zenekar, az Omega és a Lokomotív GT, melyek dalait mai napig fiatalok és idősek ismerik és szeretik. 

Dalszerzőként számtalan slágert írt többek közt Zoránnak, Katona Klárinak, Kovács Katinak, Révész Sándornak vagy Rúzsa Magdinak. Számos filmben vannak jelen Presser-dalok akár az eredeti, akár instrumentális vagy más előadó által jegyzett változatban. Nevéhez fűződik továbbá a magyar dal napja, melynek szervezése majdnem egy évtizedig az ő kezében volt. A zenész életműve rendkívül sokszínű, zenekarban és szólóban, dalszerzőként és előadóként is kiemelkedő a munkássága. 

A megduplázott nagykoncerten a zenész munkásságának minden állomásából felsorakoztat majd dalokat, a zenei utazáson húsz-haminc zenész-előadó is közreműködik.

Presser Gábor 1507. koncertje október 7-én (vasárnap), 1508. koncertje október 8-án (hétfőn) látható a Papp László Budapest Sportarénában.

Írta: Mátyás Viktória

Szeptemberben megkezdődik a 2018/2019-es évad, amit a Budapesti Operettszínház két különleges bemutatóval indít. Ugyan a bajai és a szegedi közönség már találkozhatott vele, az Apáca Show és az István, a király kőszínházi bemutatójára most kerül sor.

Nem csak a két premier teszi különlegessé az évadkezdést, a hagyománynak számító Broadway Fesztivál is most kerül megrendezésre, ami mindenki számára ingyenesen megtekinthető. A kétnapos szabadtéri rendezvény szeptember 21-én és 22-én várja az érdeklődőket a színház előtt.

A 22-én kilátogatók a Színházak éjszakájának programjaiba is becsatlakozhatnak, ugyanis az Operettszínház idén is változatos műsorokat kínál. Ezek karszalaggal tekinthetők meg, amiket a www.szinhazakejszakaja.hu oldalon válthatnak meg. A karszalaggal további 30 színház 22-i programjára tudnak regisztrálni.

Fotó: Budapesti Operettszínház

Az advent tökéletes periódus arra, hogy egy kicsit elcsendesedjünk, megálljunk, pihenjünk, feltöltődjünk, önmagunkkal, családunkkal, barátainkkal hangolódjunk békességben az év legszebb ünnepére, a karácsonyra. Decemberben ismét visszatér a Gregorian Budapestre a középkor, hagyományos és modern dalok fúziójával.

A Szent Dalok (Holy Chants) című karácsonyi koncertsorozat már novemberben elkezdődik, és december 13-án a MoM Sportban kerül bemutatásra a magyar közönség számára. A koncerten felcsendülnek a legmeghittebb karácsonyi dalok egyedi misztikus gregorian stílusban, melyek békességgel, elmélkedéssel, szeretettel töltik meg szívünket.

A koncert estéjét meglepetések és a Karácsony Szelleme járja át a legnemesebb értelemben.

A szerzetes ruhába öltözött, klasszikus zenei képzettségű énekeseket egy rockegyüttes kíséri. A zenét kitűnő, egyedülálló izgalmas látványvilág egészíti ki, füst, tűz, egyéb pirotechnikai effektek, tükrök, speciális világítás.

Az angol előadók 1999 óta folyamatosan gyarapítják rajongótáborukat szerte a világon, a legnépszerűbb zenéket dolgozzák fel és elkápráztató gregorian kórushangzással elegyítik.

A Gregorian társulat 10 millió eladott lemezzel, számtalan arany és platina díjjal, telt házas turnékkal és körülbelül 2 millió lelkes nézőközönséggel évek óta a legsikeresebbek közé tartozik.

Jegyek az Eventim hálózatában kaphatók ITT!

A FEZEN Fesztivál 3. napján sokunkon eluralkodott a fesztiválfáradtság, bár az ide-oda tévelygés betudható volt a hűvösebbre forduló időjárásnak is. Ugyan kora délután még semmi nem utalt az esti viharra, sok ember derekán lógott plusz egy pulcsi.

Ekkor még nem tudtuk, hogy a hőségben kicsit zavaró ruhadarab később is haszontalan lesz, mindenesetre az én karomon is ott fityegett egy kardigán. Csakúgy, mint az előző két napon, ezúttal is megoszlott a közönség a két nagyszínpad között. Míg az egyik színpad – ezen a napon a Fehérvár – a klasszikus rock és metál előtt adózott, a Kalapács, a Lord , a Road, majd este a Ministry csapott a húrok közé, addig a másik a populárisabb előadókat részesítette előnyben. A Honeybeast szintén a sátorból került a nagyszínpadra, és bár Tarján Zsófiék is hasonló cipőben jártak, mint Péterfy Bori előző nap, láthatóan több embert csábítottak a színpad elé és a fesztiválhangulatba kerülő nézőkkel hatalmas bulit csaptak.

A Fehérvár Színpadon nem volt energiából hiány, a közönség hálásan tombolt az ismerős dallamokra, a Ministry fellépése pedig a metálrajongók főnapjává tette a pénteket. A 27-e a Harmanon is főnap volt, Rúzsa Magdi után nagy visszatérőként a Quimby zenélt, majd Ákos érkezett legújabb show-jával az Ákos50-nel. Én végül ennél a koncertnél kötöttem ki, innen vert ki a vihar.

Merthogy a viharjelzés ezúttal nem puszta riogatás volt, a koncert utolsó fél órájában a semmiből szél és hideg zivatar támadt, percek alatt kellett menteni, ami menthető és menedéket találni. A vészkijáratok jól vizsgáztak, a viharban szó szerint menekülő emberek biztonságosan el tudták hagyni a környéket. Én a csocsóasztaloknál húztam meg magam, oda kevésbé vert be a víz. Azonban mivel az idő is nagyon lehűlt, félő volt, hogy a vizes ruha és a szél kombinációja nem tesz majd jót, ezért úgy döntöttem, hogy vizesebb már nem lehetek, így elindultam. A Hydro-Pierre Mouton sátorban és a Hammerworld csarnokban ez idő alatt egyébként zavartalanul folytak a koncertek, ott nem kellett félni attól, hogy veszélyessé válik a helyzet. A bejáratnál egy nagyobb csoport kuporgott az átvizsgáló sátrak alatt az eső elállására várva, én itt sem maradtam sokáig, látva, hogy a szokásosnál is kevesebb taxi van a közelben, gyalog indultam el. Utólag látom, hogy jól döntöttem, hiszen hamarosan a bejárat előtti csatorna megtelt és nem lehetett túl jó érzés a szennyvízben gázolni.

Az egészben csak a félbemaradt koncertet sajnálom, ugyanakkor maximális elismerés a szervezőknek a zökkenőmentes menekülőutak kialakításáért.

Írta és fotózta: Vass Antónia

Mint a fesztiválokon általában, az idei FEZEN-en sem maradhatott el a reggeli frissítő és napi felkészítő az első napon megfáradt lelkeknek. Szükség is volt rá, hiszen a második nap tartogatott néhány meglepetést.

Ez főképp a Harman színpadra volt igaz, ahol részben olyan fellépők kaptak lehetőséget, akik az előző években a kisebb színpadokon zenéltek. Péterfy Bori kezdte a sort, aki nem kis sokkot okozott a fotósárok széléről figyelő rendfenntartóknak, amikor leugrott a színpadról, átmászott a korláton és a közönség soraiban énekelt. Szerencsére a biztonsági emberek idén nagyon jók voltak, így sem ennél a koncertnél, sem máskor nem érzékeltem fennakadást.

Hogy jó ötlet volt-e Péterfy Borit nagyszínpadra rakni, azt nem tudom, a színpadi jelenléte indokolta, viszont annyira rétegzenét csinál, hogy csak a legnagyobb jóindulattal mondhatjuk, hogy megtelt a színpad előtti tér. Pedig nem szégyen a FEZEN-en a sátorban zenélni, és azt hiszem, hogy ennek a koncertnek is határozottan jót tett volna, ha ott marad.

Ezt az érzést csak erősítette bennem a Kowalsky Meg A Vegára odaáramló embertömeg. Bár való igaz, Kowa a Harman Színpad Roadja (ők a Fehérvár Színpadon rendszeres délutáni fellépők), szóval nem volt meglepő, hogy sokan kíváncsiak voltak rá. Akik mégsem, azok átnézhettek a másik nagyszínpadra is, ahol Richie Kotzen és Mr. Big váltotta egymást.

Én terepszemlére indultam, és megint belebotlottam a hüllőfotózásba. Velük már első nap találkoztam, bár csak annyira álltam meg, hogy lefotózzam az állataikat. Érdekes látványt nyújtottak a férfiak két óriási kígyóval a nyakukban, amit – ha jól értettem 1000 forintért – átraktak a fesztiválozók nyakába, és le is fotózták őket.

A második nap végére már egészen jól kiismertem magam a standok között, találtam egy szimpatikus pálinkást, ahol megkóstoltam a Forrás Spritzet, ami majdnem olyan, mint a fröccs, csak pálinkával. A pálinkát felöntik szódával, aztán lime-ot és mentalevelet tesznek bele. És ami a legfontosabb: szívószállal isszák. „Sajnos” nagyon finom, bár a menta és lime mennyiségét kicsit elszámolhatták, mert egy idő után már nem pakoltak bele.

Az unikornis mint szimbólum tavaly óta egyébként mit sem vesztett fényéből, több felfújható példány is hirdette a standokat. Sőt, az egyik matracot, ami stílusosan a gumikornis nevet kapta, meg is lehetett nyerni. Én személy szerint nagy rajongója vagyok ezeknek az állatoknak, egy rockfesztiválon pedig kifejezetten vicces látványt nyújtott.

Ahogy közeledett a napzáró koncert, egyre jobban kezdtem sajnálni a Fehérvár Színpadra készülő Acceptet, ugyanis elég egyértelműen kiderült a nap folyamán, hogy az egyik legjobban várt fellépő az elektronikus zene koronázatlan királya, a The Prodigy. Az 1990-ben alakult formációhoz szinte mindenkinek kötődik valamilyen emléke, vagy azért, mert meghatározta a fiatalkorát, vagy azért mert az évek során akkora legendává váltak, hogy nincs olyan ember, aki ne hallotta volna már legalább egy számukat.

Talán pont azért, mert sokat vártam, kevésnek éreztem azt, amit kaptam. Lehet, hogy a hangosítás volt a hibás, lehet, hogy az, hogy nem éreztem a katarzist, az átütő energiát, ami beszippant, de egy idő után elkezdtem unni a koncertet. Meglepő módon a gyors közvélemény-kutatásom is hasonló eredménnyel zárult, a koncertet élvezők többsége inkább a nosztalgia miatt szerette. Nincs mit tenni, efölött a banda fölött bizony lassan eljár az idő.

Írta és fotózta: Vass Antónia

Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter augusztus 20-a alkalmából a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét adományozta Dr. Szikora Jánosnak, a Vörösmarty Színház igazgatójának.

Augusztus 20-a alkalmából a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét vehette át Szikora János jogászdoktor, színházigazgató, rendező, Jászai Mari-díjas, érdemes művész Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető minisztertől augusztus 17-én, Budapesten.

Az érdemrendben a nemzet szolgálatában, az ország fejlődésének elősegítésében, a haza érdekeinek előmozdításában és az egyetemes emberi értékek gyarapításában kifejtett kimagasló, példamutató személyek részesülnek.

„Bármennyire is tagadnám, nagyon meglepett a kitüntetés, a felterjesztésről pont az idei Koronázási Szertartásjáték próbái között értesültem. Mindig jóleső visszajelzés arról ez a díj is, hogy az az építkezés, az az alkotói, közösség- és értékteremtő munka amit elkezdtem, jó úton halad és érdemes folytatni. Minden ember természetes vágya az, hogy mások megbecsüljék, hiszen ez saját önbecsülésünket is szolgálja. A legnagyobb elismerés ugyanakkor számomra mindig az, amikor látom a közönségem szemében a csillogást, az elégedettséget, ami mindennél többet jelent számomra, ezért érdemes csinálni. A kitüntetést köszönöm családomnak, egykori és jelenlegi kollégáimnak és hálás közönségemnek” – mondta Szikora János a díjátadót követően.

Dr. Szikora János nevéhez rendezőként több mint 100 darab színpadra vitele fűződik , úgy mint Franz Kafka: A per (1978), Déry Tibor: Az óriáscsecsemő (1978), Nádas Péter: Takarítás (1980), Bohumil Hrabal: Bambini di Prága (1981), William Shakespeare: Hamlet (1981 – Bódy Gáborral közös rendezés), William Shakespeare: Romeo és Júlia (1984), Arthur Miller: Az ügynök halála (1987), Paszternak: Doktor Zsivago (1988), Wojtyla: A mi Urunk festője (1991), Mozart: Varázsfuvola (1995, 1998), Bulgakov: A Mester és Margarita (1997), Bertolt Brecht: Koldusopera (1998), Mozart: Don Giovanni (1998), Arthur Miller: Pillantás a hídról (2000), Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában (2006), Szörényi Levente: István, a király (2008 – A Társulat 25 éves jubileumi előadása), Michel de Ghelderode: Az Úr komédiásai (2011), Thomas Mann: A varázshegy (2012), Richard Wagner: A bolygó hollandi (2013), Richard Strauss: Az árnyék nélküli asszony (2014), Robert Musil: A rajongók (2016), Murakami Haruki: Kafka a tengerparton (2018).

Díjai, elismerései:

Fotó: Vörösmarty Színház

Immáron hatodszor rendezi meg a Koronázási Szertartásjátékot a Vörösmarty Színház igazgatója, dr. Szikora János. A szombati bemutató előtt beszélgettünk vele a kezdetekről, a folyamatos megújulásról, az idei év újdonságairól és a darab nemzeti öntudatformáló szerepéről.

Először is arra szeretnék magyarázatot kapni, hogy hogy lehet ennyire szenvedéllyel beszélni a szertartásjátékról és az adott évek megkoronázott királyairól?

Az az igazság, hogy ez a szenvedély menet közben alakult ki, ahogy elkezdtem foglalkozni vele, folyamatosan húzott be magába ez a történet. Mondhatni úgy jártam, mint egy utazó, aki bemerészkedik a dzsungelbe egy keskeny ösvényen és egyszerűen nem hogy nem talál ki belőle, nem is akar kijönni, mert egyre izgalmasabbak, rejtelmesebbek még a mellék ösvények is. Egy fantasztikus korszaknak bukkantam félig öntudatlanul a nyomára. Egy kincsesbányára, mert ez a korszak roppant gazdag az eseménydús, bonyolult személyes történetekben. Több száz soha meg nem írott színdarab, film, regény alapanyaga rejlik ezekben az évszázadokban.

Egyetérthetünk abban, hogy te sem gondoltad volna hat évvel ezelőtt, hogy az idő előre haladtával mindig újabb és újabb lendületet, impulzusokat kapsz, ami aztán kreativitásban teljesedik ki a színpadon? 

Valóban nem, mert igazából minden egyes év tavaszán, amikor el kezdek készülni a következőre bennem van egy görcs, hogy képes vagyok-e még valami újat kicsiholni magamból, elég érdekes lesz-e az előadás a nézők számára. Számomra ugyanis nincs rettenetesebb, mintha az ember valami olyasmit csinál, amire a néző azt mondja: jaj, én ezt már láttam. Rettegek az önismétlés veszélyétől, ami különösen veszélyes, ha a rendező helyhez és tradíciókhoz van kötve. Azt gondolom, hogy ebből a görcsből szinte minden évben tiszta lelkiismerettel jöttem ki, mert úgy érzem mindig sikerült megújulnia a szertartásjátéknak. A titok talán az lehet, hogy maga a kor annyi nyersanyagot és újdonságot hordoz magában, hogy a megújulás lényegében biztosítva van. 

Az is óriási játékteret adhat, hogy a mai kor eszközeivel próbálod meg felidézni a múltat? 

Persze, ne tagadjuk, hogy ez egy hatalmas játék. A kisfiamnak nemrég építettünk egy homokozót, mondtam is neki, hogy Fehérváron én is rendelkezem egy hatalmassal. Jó érzés eljátszani ezzel az óriási homokozóval: építek és rombolok. Szóval igen, ez egy számos variációt magában rejtő játék. 

Milyen újdonságok várhatóak idén?

Még sosem csináltam kétpólusú történetet és ennek megfelelően kétpólusú játékteret. II. András és Szent Erzsébet alakjai köré tartozó két világszemlélet párhuzamos összekomponálása lesz az egyik újdonság. Arra akár mondhatnánk, hogy az önismétlés kategóriája a videotechnika használata, ám minden évben máshogy mozgatom az operatőröket, vagy statikussá teszem őket, mint idén. Míg tavaly 4 részre osztattam területüket, most egy hatalmas játékterük lesz. Ilyen monumentális formában a videotechnika még egyetlenegy szertartásjátékban sem jelent, mint majd most. 

A történelmi felvonulás gondolata hogyan született meg?

Érdekes módon az ötlet nem most született meg, már az első évben motoszkált a fejemben, csak már a kivitelezésére nem volt energia. A következő években aztán valahogyan elfelejtődött. A tavalyi évet azzal zártam, hogy 2018-ban mindenképpen megvalósítom, a szertartásjátékhoz szervesen hozzákapcsolódik a felvonulás. 

Még négy esztendőn át biztosan folytatódik a Koronázási Szertartásjáték története. Ha most előretekintünk, 2022-ben mivel lennél elégedett?

Leginkább azzal, hogy először is jobban behozzam a köztudatba azt, hogy itt állt a Nagyboldogasszony-bazilika monumentális épülete. Akár vizuálisan, hogy hogyan képzeljük el, illetve szellemileg, hogy megértsük a jelentőségét. Ebben az épületben sűrítve tulajdonképpen az egész magyar történelem benne van. 

Lényegében tehát a cél a nemzeti identitás tudatunk formálása.

Feltétlenül ez az első gondolat. A másik pedig, hogy szintén a közérdeklődést ráfordítani azokra a királyokra, akiknek az élete, uralkodása hozzájárult ahhoz, hogy ez a magyar nemzet létezhessen. Az Árpád-ház 1301-ben kihalt, mi pont azt a kilenc uralkodójának az élettörténetét mutatjuk be, akiket nemzetünk történelemformáló, karizmatikus személyiségének gondolunk. Amennyiben ezek a nagy uralkodók nem lettek volna, akkor lehet, hogy ma már nem is magyarul beszélnénk. 

Fotó: Kiss László

Sághy Tamás a címszereplőt, II. Andrást testesíti meg a Nemzeti Emlékhelyen felállított színpadon. A Vörösmarty Színház színésze tavaly Bánfi Lukács érseket alakította a Koronázási Szertartásjátékban.

Ez a nyarad sem a kikapcsolódásról fog szólni, a Koronázási Szertartásjátékok sajtótájékoztatójáról Siófokra siettél, most pedig Egerből estél be a próbára. 

Egerben negyedik éve játszok, mindig jó kis csapat jön össze, szívesen megyek. Miután feleségem is benne volt a darabban, megpróbáltuk összekötni a kellemest a hasznossal, így szerencsére együtt is lehettünk. Régebben már játszottam a párommal, Román Jucival a József Attila Színházban, most Egerben a Kölcsönlakás darabban pont a feleségemet formálta meg.

Egy könnyed nyáresti darab után tehát, egy komolyabb, történelmi következik. 

Fiatal koromban számos zenés, oldottabb darabot játszottam, azok voltak túlsúlyban, bár szerencsére műfajilag elég széles palettán mozogtam. Szerencsésebb, ha műfajilag váltják egymást a darabok, mikor drámákban játszok, akkor persze üdítőbb darabokra vágyok, de ugyanez fordítva is igaz. 

Harmadik alkalommal kapsz szerepet a szertartásjátékban, milyen érzés a címszereplőként a színpadra állni?

Megtisztelő, hogy megkaptam a főszerepet, izgalmakkal várom, hogy mi bontakozik ki a történetből. Sok időm még nem volt a szövegkönyvet átnézni, de igyekeztem emlékeimet felidézve egy képet kialakítani II. Andrásról. Izgalmasnak találom a személyiségét, nehéz bekategorizálni, hogy ő most éppen jó vagy rossz király, pont ezért érdekes, mert az életben mi sem vagyunk feketék-fehérek. II. András egy olyan ember lehetett, aki megpróbálta a lehető legjobb döntéseket hozni, de nyílván vannak kényszerpályák, amelyek végül fordulatokban gazdag életet eredményeztek neki.

Eddigi ismereteid alapján magyar királyunk színpadra vitelében mire fogsz törekedni? 

Olyan embert szeretnék ábrázolni, aki felelősségteljesen próbálja meg az országot vezetni, s mindemellett a családfő szerepét is betölti. Számára komoly vívódással járt, hogy mikor milyen döntéseket hoz. Első feleségét, Gertrúdot meggyilkolták, férjként komoly veszteség érte, és politikailag is kudarccal nézhetett volna szembe, ha kibontakozik egy polgárháború. Erre találunk is utalást a szövegkönyvben. Mikor fia számon kéri, hogy az elkövetőket miért nem keményebb kézzel bünteti, apja ezt válaszolja: ők nem trónra törtek, hanem büntetni jöttek. Személy szerint én ebből arra merek következtetni, hogy levon egyfajta konzekvenciát, hogy máshogy is kezelhette volna a helyzetet. Azt a küzdelmet is igyekszem bemutatni, hogy hogyan próbálja meg a rossz döntéseit orvosolni, mint például volt az Aranybulla bevezetése, ami túl azon, hogy egy korszerű okirat, nem kis ellenállást váltott ki vele. 

Fotó: Vörösmarty Színház