Súgópéldány

A Vad nyomozók, ahogy az a könyv fülszövegén olvasható, Roberto Bolaño nemzedékéhez íródott szerelmeslevele, de sokkal több is annál. Térben és időben hatalmas távolságokat bejáró eposzi mű, sorskatalógus, írói ars poetica, műfajok és zsánerek egész tárháza. Rengeteg irányból meg lehet közelíteni, de végső megoldást soha nem fogunk találni. És talán éppen ebben rejlik a titka. A legideálisabb olvasói magatartás, ha ez ember csak hagyja, hogy magával ragadja ez a féktelenül hömpölygő szövegfolyam. 

Azt azért nem árt leszögeznünk, hogy a Vad nyomozók esetében nem beszélhetünk lineáris, cselekményközpontú történetvezetésről. Az első részben egy fiatal költőpalánta naplójába nyerhetünk betekintést, aki a magukat zsigeri realistának nevező költői csoport vonzáskörébe keveredik, majd a harmadik, befejező fejezetben megint az ő elbeszéléséhez térünk vissza. A középső, a könyv nagy részét kitevő szakasz különböző nemű, foglalkozású és származású emberek beszámolóiból áll, akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek a zsigeri realisták két vezéregyéniségével, Ulises Limával és Arturo Belanoval. A Vad nyomozók arról (is) szól, hogy ez a két figura megpróbálja felkutatni művészi irányzatuk „ősanyját”, az első zsigeri realistát, Cesárea Tinajerot. 

Hogy mit is jelent pontosan a zsigeri realizmus, azt soha nem fogjuk megtudni, legalábbis úgy biztosan nem, ahogy arra számítanánk. A zsigeri realizmus ugyanis maga a mű, nem egy hetvenesévekbeli, mexikói költői irányzat, hanem az, amit maga Bolaño művel. Az a mód, ahogy hitelesen bújik bele több tucat szereplő bőrébe, ahogy pár mondattal képes bemutatni különböző kultúrákat, ahogy elképesztő természetességgel képes az érzelmek és pszichés magatartások végtelen skáláját végig zongorázni. Ezek olyan írói bravúrok, amire csak kevesen képesek. 

Az olvasó számára fantasztikus élmény, ahogy a látszólag véletlenszerűen feltüntetett elbeszélésekből megpróbálja kihámozni és összerakni a két kulcsfigura, Lima és Belano személyiségét, életútját. Ezáltal az olvasó gyakorlatilag nyomozóvá válik. A két rejtélyes szereplő, habár igencsak különböző utat jár be, értelmezhető egyazon érme két oldalaként is. Vagy két különböző érme azonos oldalaként. De mindenképpen az író alteregóiként jelennek meg, mintha a személyiségének két eltérő aspektusát jelképeznék. Ahogy Hamvas Béla Karneváljában kettészakad Bormester Mihály, úgy válik szét a Vad nyomozókban Bolaño is. Csakhogy itt nem történik meg az alkímiai egyesülés, ezért Bolaño könyve sokkal pesszimistább Hamvasénál. Az összetartozó felek gyakran találkoznak, de nincs semmi, ami maradásra bírná őket. Ebben a világban nem létezik nyugvópont, a kiegyensúlyozott létre való törekvés csupán illúzió.  

A Bolaño által megszólaltatott szereplők nagyrésze értelmiségi, leginkább csóró bölcsész, feltörekvő művész, de akadnak bűnözők, örömlányok, étteremtulajdonosok is. Nagyon különbözőek, de az közös bennük, hogy mindegyiküknek saját hangja van. Bolaño úgy szólaltatja meg ezeket az embereket, úgy lát bele a fejükbe, a gondolataikba, ahogy Krasznahorkai csinálja karaktereivel. És itt ki is kell javítanom magamat: az olyan íróknál (szándékosan nem használok semmilyen jelzőt, mert mindenképpen nevetséges lenne, akármilyen méltató is), mint Krasznahorkai, McCarthy, Carver, vagy Bolaño, nem karakterekről beszélünk, hanem hús-vér, létező-lélegző emberekről. Tudjuk, hogy amit írtak, amit olvasunk az mégiscsak fikció, de egy percig sem kételkedünk abban, hogy az adott szereplő valóban azt teszi, azt gondolja, amit olvasunk. Nincsenek kétségeink, mindent elhiszünk a mesélőnek. 

Bolaño nagy ívű könyvében (a 2666-hoz hasonlóan) ez az illúzió csak még inkább erősödik azáltal, hogy a világ különböző pontjaira helyezi szereplőit. Egy idő után ugyanúgy otthon érezzük magunkat Spanyolországban, Franciaországban vagy Jeruzsálemben, mint Mexikóban. A legelképesztőbb az egészben, hogy az idő, a tér és a szereplő is változik, de az elbeszélői hang ugyanaz marad. Bolaño biztos kézzel, lehengerlő eleganciával vezet minket végig az életen.

A Vad nyomozók nem feltétlenül könnyű olvasmány, oda kell rá figyelni, mert el lehet veszni benne. Nem fogja kézen az olvasót, és nem vezeti el a labirintus bejáratától a megoldást jelentő kijáratig. De ha az ember nem fél elveszni a részletekben, ha nem lusta feldolgozni egy ilyen bonyolultmű szimbólumrendszerét, akkor igazán bele tud szeretni, és az első olvasás után azonnal újra akarja majd kezdeni, hogy más megvilágításból is lássa a történetet. Mindenkit bíztatok arra, tegye meg!

Roberto Bolaño: Vad nyomozók

Jelenkor Kiadó, 2019, 556 oldal

Polcz Alaine nem pusztán Mészöly Miklós felsége volt, hanem elismert pszichológus, remek író, egy hihetetlenül erős nő és még ennél is több. Egész lényeddel című kötetében közelebb enged minket magához és férje, Miklós iránt érzett nem mindennapi szerelméhez. Ennek a szerelemnek az utolsó időszakát láttatja velünk: azt, hogy mit jelent megosztani valakivel az életet és azután miként készülhet fel az ember a társa elvesztésére. Mindeközben megismerjük életkörülményeiket, az írótársakat és rövid történeteken át az egyes Mészöly művek értelmezési hátterét is. 

„A mozdulatlan folyton közeleg” (Weöres Sándor: Egysoros versek) Annak ellenére, hogy a halál folyton közeleg, és a közelünkben ólálkodik, igyekszünk tudomást sem venni róla. A modern fogyasztói társadalomban tabunak számító témáról ez a könyv nagyon őszintén és nyíltan vall, ami szokatlan mostanság. Alaine-nek azonban nagyon is mindennapos élménye volt a halál, és egyúttal a halálra való felkészülés. Fiatal nőként élte meg a háború borzalmait, a front felkészítette a lelkét, hogy később egy egész életen át képes legyen haldoklókkal foglalkozni. Gyakorta visszatérő gondolat ez az írónőnél, hogy életünk megrázó eseményei okkal történnek. Akkor, amikor azt hisszük, vége az életünknek, akkor nyílnak meg az igazán nagy lehetőségek.

Az elmúlás mellett a másik nagyon intenzív élmény, ami átszövi a művet, az a kétely. Ahogy közeleg az elkerülhetetlen elválás pillanata, a kételyek egyre csak erősödnek: vajon az egymással való találkozás nem változtatta meg alapjaiban Miklós életét és ezzel együtt költészetét? Talán nem kellett volna így történnie? Ahogy haladunk előre a könyvben, lapról-lapra éljük meg ezeket az érzéséket Alainnel vállvetve: „Az ember önmagától nem látja? Soha nem látja igazán a másikat? A világot?” Tudjuk, hogy nagy szerelem volt az övék, de korántsem felhőtlen. Mészöly többször más nőknél kereste a boldogságot. Nem könnyű természet, sokszor elutasító és néma. Ám minden nehézség ellenére az íróházaspár kitartott egymás mellett, több évtizedes szerelmüket-átívelt az emberi fájdalom fölött.

Megrázó, ahogyan feleségként szembenéz a férje közelgő halálával. Ápolja, gondozza, törődik vele, de végig az motoszkál benne, hogy mi van akkor, ha ez az élet neki már nem kell. Így már nem kell. Mi az a határ, ahol már el kell engedni valakit? Mikor már csak árnyéka önmagának, már nem kommunikál, nem eszik, de mindeközben van, még létezik. A kötet nagyon komoly, és egyben megválaszolhatatlan morális kérdéseket vet föl. „Mi a nehéz most? Szembenézni azzal, hogy elveszítem? Szembenézni azzal, hogy meghal? Nem. Azt látni, hogy neki milyen nehéz” (89. oldal) Bár Alaine egész életében haldokló betegekkel foglalkozott, de az évek alatt megszerzett tudás ebben a helyzetben mit sem számít. Kissé zavarttá és bizonytalanná válik mint orvos, a szakmai tapasztalatot felülírja a helyzet tragédiája. Most, mint gondoskodó társ, törékeny feleség, mint ember jelenik meg a beteg mellett.

Egy bölcs és tiszta nő története megpróbáltatásokról, szerelemről, időskorról, betegségről és halálról. Érzékenyen és meghatóan mesél nekünk a valódi életről, ahol nincs válasz minden kérdésünkre. De egy élet áll rendelkezésünkre, hogy megpróbáljuk megtalálni a saját válaszainkat.

„Egy tájba lépek ki, ahova a másik nem követhet.

De azért még változatlanul itt vagyok, köztetek.

Sőt még csak most kezdődik minden.”

(Mészöly Miklós)

Polcz Alaine: Egész lényeddel

Jelenkor Kiadó, 2019, 180 oldal

Írta: Kis-Szabó Brigitta

1944 nyara New Yorkban, a beat első napjai. Fókuszban az a megrázó bűntény, amely címlapsztorivá nőtte magát és ahol a gyanúsított Jack Kerouac és William S. Burroughs.

A két szerző több kiadónak beküldte a kéziratot, de évtizedekig elutasították azt és csak iratszekrényekben lapult. Végre valahára, 2008-ban megjelent a sokáig elveszettnek gondolt És megfőttek a vízilovak – akár 2007-ben Kerouac fő művének bővebb változata: az Úton – Az eredeti tekercs. Az írók egyike sem élte meg a megjelenést, magyar fordításban 2018-ban jelent meg. A fordítás jól tükrözi a szerzők stílusát és szóhasználatát, Burroughs tárgyilagos, ám erőteljesen kifejező, és Kerouac rögtönzött elbeszélésmódját.

A könyv Ramsay Allen, és az idealista fiatal Phillip Tourian történetét mondja el.

„Phillip Tourian tizenhét éves, félik török, félig amerikai. [...] Göndör fekete fürtjei a homlokába lógnak, a bőre nagyon sápadt, és zöld szeme van.” ,,Ramsey Allen impozáns külsejű, ősz hajú, kábé negyvenes férfi, magas és kicsit petyhüdt. Lezüllött színésznek néz ki...”

Phillip és barátai isznak és álmodoznak a West Village bárjaiban és apartmanjaiban, amíg barátjával, a félig francia Mike Rykoval azt tervezik, hogy egy kereskedelmi hajóra szállnak és Franciaországba mennek, hogy bejárják Párizst. A fiatal Phillip Al érzelmei elől menekülne.

A cím a könyv elején jelenik meg. A rádióban hallják, hogy egy cirkuszban megfőttek a vízilovak a medencéjükben. Nem tekinthető jelentős mozzanatnak a regény szempontjából, hiszen egy mellékesen elkapott információ, mégis olyan abszurd, de valós esemény, mint a könyvben foglalt sztorik.

A 150 oldalas könyv 18 rövid fejezetből épül fel, melyek között nincs időbeli ugrás a két külön elbeszélő ellenére sem. Naplószerűen, összefüggően számolnak be az eseményekről két nézőpontból. Burroughs ír egy fejezetet, Kerouac egy másikat. Ha a fejezeteknél nem volna feltüntetve, melyiküké, akkor is azonnal észrevennénk a stíluskülönbségek révén. A szövegek jellegzetes Burroughs- és jellegzetes Kerouac-hangok. Burroghs úgy ír a morfium hatásáról, hogy ezek az 1953-as A narkós című könyvébe is beleillenének. Kerouac az útra kelés és szabadság vágyával előidézi az Útont (1957), a „beat bibliáját”.

A beat hajnalának könyve William S. Burroughs és Jack Kerouac első közös könyve – de nem ez az egyetlen könyv, amit együtt írtak. Az 1945-ben írt történet alapja egy végzetes este, mikor az egyik barátjuk egy részeges verekedés során megölte egy másik barátjukat. A gyilkosság megragadta a beat nemzedéket, különösen Kerouacot és Burroughst, akik úgy döntöttek, hogy egy regény formájában beszámolnak az előző nyár eseményeiről.

Az akkor 23 éves Jack Kerouac narrálja Mike Rykot, a 30 éves William S. Burroughs Will Denisont. Szerves tagjai a New York-i underground művészeti életnek. Ekkor még a pályájuk kezdetén jártak, éjszakáztak, haveroknál aludtak, lassan kiforrt a személyiségük. Fejezeteikbe a II. világháború alatti bohém New York kemény történeteit gyűjtötték össze, tele drogokkal, művészettel, megszállottsággal és erőszakkal, a saját életükből származó jelenetekkel és karakterekkel. A könyv szereplői valóságos személyek, álnéven, Joe Gould író kivételével. 

A könyvben talán a legnagyszerűbb dolog az, hogy a világháború lecsengésének idején rögzíti a bohém manhattani életet. Az elbeszélés azontúl, hogy a beat egy kiemelkedő regénye, mindenesetre fontos kordokumentum is. 

Jack Kerouac, William S. Burroughs: És megfőttek a vízilovak

Helikon Kiadó, 2018, 180 oldal

Írta: Daám Sára

David Duchovny idén látogatott először Budapestre zenekarával, az Every Third Thought turnéjuk során. Február 11-én a MoM Sport rendezvénycsarnoka megtelt.

Feltételezem, David Duchovny legtöbbünkben az X-Aktákban alakított Fox Mulder ügynökként vagy a Kaliforgia nőcsábász írójaként, Hank Moody képében él, megannyi remek színészi alakítása mellett. Nem tévedtem nagyot: a koncert előtt Hank Moody karakterének God Hates Us All című könyvével a farzsebben, és a borító alapján tervezett pólókban sorakoztak a nézők.

Az előzenekar jó, színvonalas alternatív rockzenét játszott, a közönség nagy része élvezte, többen viszont a végén érkeztek meg. Az utolsó számok alatt a türelmetlenebbek már Duchovnyért kiáltoztak. Szerintem bánhatják, akik kihagyták a DLRM fellépését, ugyanis itthon páratlan indie rock számaikkal megalapozták a hangulatot, másfelől nem lehet egyszerű feladat az áhított Duchovny előzenekaraként játszani, de annál megtisztelőbb egy fiatal, tehetséges bandának.

Annak ellenére, hogy David Duchovny alapvetően nem énekes, meglepően alázatos és szórakoztató. Korábbról csak kevés számát ismerve is azt mondhatom, nagyszerű koncert volt. Duchovny dalai és a színpadi megjelenése összhangban vannak ahhoz, hogy megmozgasson egy nagyobb tömeget.

Az első szám az Every Third Thought volt, amely az azonos című, tavaly debütáló album egyik legjobb zenéje. Mindannyiunkat megnyert ezzel a kezdéssel. A dolgok kicsit lassultak a következő számokkal: The Things, Let It Rain, Teach Yourself. Meglepetésemre egy klasszikus Velvet Underground feldolgozás következett, a Sweet Jane, ez valószínűleg többeknek ismerős volt. A pörgős 3000-del folytatták. Amilyen sokrétű tehetség Duchovny, olyan változatos a zenei ízlése is, remekül felépíti a számokat különböző stílusjegyekből. A Positively Madison Avenue című dalt például Bob Dylan ihlette. A 2015-ös Hell or Highwater album számai folk és country elemeket tartalmaznak, míg 2018-as Every Third Thought már egy rockosabb vonalat képvisel. Túl az este felén felpörgette a hangulatot a The Last First Time, ami egy remek lírai dal. Azt is elmondta nekünk, hogy a Strangert részben édesapja halála ihlette. Jó ötlet volt a két albumból összeválogatott tizenhat dalból álló setlistbe feldolgozásokat csempészni. A koncert végéhez közeledve felcsendült egy Blue Öyster Cult feldolgozást, a Burnin’ For You, ami valószínűleg az este legkedveltebb dala volt.

Annak ellenére, hogy csak néhány éve koncertezik, hatalmas bulit csinált. Lejött a közönség első soraihoz, és szenzációs volt, amikor a lelátón ülőkhöz is felszaladt. Budapest nagyon tetszett neki, a kedvünkért megtanulta magyarul, hogy: köszönöm, hogy vagy?, szeretlek.

Mindent összevetve, egy csodálatos este volt, amelyet egy olyan tömeg vett körül, akikről lerítt, hogy ugyanolyan lelkesedéssel állnak David Duchovny zenei kalandjához, mint ő maga, aki végigtáncolta a koncertjüket.

Végül, tiszteletreméltó említés a zenekaráról: a billentyűk mögött Colin Lee, a basszusgitárnál Mitchell Stewart, a gitárnál Patrick McCusker, a dobok mögött Sebastian Modak és az akusztikus gitárnál Keenan O'Meara. Az alapján, ahogy Duchovny a tehetséges zenészekkel való kapcsolatáról beszélt, lehetetlen, hogy ne egy ilyen nagyszerű estét varázsoljanak a nézőknek.

Írta: Daám Sára

Fotó: borsonline.hu

Egy éve, június 23-án mutatta be az Átrium John Kander, Fred Ebb és Bob Fosse Chicago című musicaljét. Július 5-én az ötvenedik előadásához érkezik az Alföldi Róbert rendezésében hazai zenés revüvé konvertált produkció. A tao-támogatás rendszerének megszűnése miatt, illetve mivel az azt felváltó többlettámogatási rendszerben az Átriumnak a 2018 novemberéig érvényes törvény szerint lehívható összeg mindössze 23 százalékát ítélte meg az Emmi Kultúráért Felelős Államtitkársága, ez lesz az utolsó előadás.

A Chicago, bár a húszas években játszódik, kortárs és aktuális mű volt az amerikai bemutatója idején. Több alkalommal hangzik el benne az a mondat, hogy a látszat néha csal, a darab pedig éppen ezzel játszik el: hogyan lehet a valóságot „alternatív tényekkel” (kevésbé finom megfogalmazásban: nettó hazugságokkal) újraépíteni, hogyan lehet egy adott esemény kontextusát megváltoztatni, hogyan lehet az ártatlant bűnössé, a bűnöst ártatlanná tenni, hogy ez hogyan tesz sikeressé vagy éppen tönkre életeket, amelyek erre az egyszerű receptre építve, a tizenöt perc hírnév felhasználásával próbálják a maguk boldogságát keresni. Hogyan válik visszavonhatatlanul lecsúszottá egy sors, amelynek segítenek a bűnből erényt kovácsolni, és hogyan tesz morálisan züllötté egy egész közösséget – azt is, aki ebből egzisztenciát épít, és azt is, akit kihasználnak – a konstruált médiahírnév talmi csillogása, a párperces sztárság, a „kölcsönösség elvének” rendszerszintű félreértése. És hogyan fizetnek az életükkel mindezért azok, akik feltehetően valóban ártatlanok. Alföldi Róbert rendezése jelen időben mondja el ugyanezt a történetet, amely az Átrium színpadán itt és most történik.

Az előadást egy év alatt több mint tizenhatezren látták, a fogadtatása megosztó volt, voltak, akik nagyon szerették ezt a tükröt, s voltak, akik elutasították, amit láttak. Az Átrium az egyik legfontosabb előadásaként tekint a létrejött produkcióra, amelyet most kényszerűen nem játszhat tovább. Bízunk abban, hogy a jövőben még valamikor műsorra tűzhető lesz az előadás, ha annak anyagi feltételei rendelkezésre állnak, ezért a színház nem veszi le a repertoárról a produkciót, csupán passzívvá teszi, a díszlet, a jelmezek, a kellékek megmaradnak, és várják, hogy egyszer újraéledjenek. Köszönet mindenkinek, aki részt vett ebben a mindannyiunk számára sok tanulsággal és életre szóló élménnyel járó munkában, és reméljük, még találkozunk! Az ötvenedik előadás nézőinek készülünk egy-két apró meglepetéssel. És senki ne feledje: mi, együtt tesszük a közösséget olyanná, amilyen.

Fotók: Mészáros Csaba

Alig halkul el az utolsó koncerthelyszín a FEZEN Fesztiválon, a harmadik és negyedik nap máris visszaránt a forgatagba, hogy igazi örömünneppé varázsolja a térség legnagyobb fesztiválját.

Pénteken hat banda száll ringbe azzal a nem titkolt szándékkal, hogy felrázza a fesztiválozókat az előző nap mámorából. Veletek mindig van valami baj – mondja a BSW –, de nincs igazuk, mert a fehérváriak megmutatják milyen az igazi fesztiválérzés, így a többi csapatnak, a Paddy & The Ratsnek, a Rico & Miss Moodnak, a Kalapácsnak, és a 21 Gramm Akusztiknak sem lehet oka panaszra. Minden színpad a műfaja legjavát hozza, a két nagyszínpad pedig még az előző napot is képes fokozni.

A Harman Színpadra költözik a Punnany Massif, a Wellhello és a Halott pénz, aki már nem hagy el minket, hiszen az élete összenőtt velünk teljesen. És kiáltjuk együtt, hogy nem szürkének születtünk. Ha pedig ez a felismerés arra sarkall minket, hogy keményebb zenék után nézzünk, egy igazi nagyágyú heavy metal zenekar, az Alestorm zenél este a Fehérvári Színpadon. Új csapatokból sem lesz hiány ezen az estén, a 2018-as X-Faktor győztesei, az USNK és egy másik döntős csapat, a Stolen Beat játszik a JBL Színpadon.

A zárónapra sem szabad elfáradni, hiszen jön az egykori Modern Talking-tag, Thomas Anders, Hobo és Deák Bill Gyula, a Dalriada, a Quimby, és bár nem rockzenét játszanak, biztosan hatalmas sikere lesz a Korda György – Balázs Klári párosnak is.

Július 24-től négy napon át újra megtelik a székesfehérvári MÁV-pálya, hogy a felhőtlen szórakozásé és a jó zenéké legyen a főszerep. A program idén is ütősnek ígérkezik, a régi nagy kedvencek mellett „első bálozó” világsztárok is képviseltetik magukat, hat színpadon dübörögnek majd az örökzöldek.

Bár a szerdai napon a két nagyszínpad még üres marad, a kis sátrakban igazán forró lesz a hangulat. A Soulwave, a Plastic Ocean és a Margo szinte egyszerre csapnak a húrok közé, utóbbinak a FEZEN mérföldkő lehet, hiszen egy igen fiatal, mindössze egy éves formációról van szó. Az új tehetségek mellől persze nem hiányozhatnak a régi motorosok sem, és hiába énekli a Fish!, hogy te új fiú vagy még errefelé, így nem állítanak a fal mellé, bizonyosra vehető, hogy a csapat kiváló indítója lesz a fesztiválnak.

Este 6-kor aztán a Rockmaraton XXX Színpad is beindul, az Useme és a Leander Kills bulijával nyitnak, és meg sem kérdi tőlük senki sem, hogy merre ment a kedvesük, mert már érkezik is a színpadra egy ausztrál hard rock együttes, az Airbourne, akik 2003-as indulásuk óta négy stúdiólemezzel büszkélkedhetnek.

A második napon aztán magasabb fokozatra kapcsol a fesztivál, és minden reflektor a két nagyszínpadra irányul, ahol a Harman Színpadot és a Fehérvári Színpadot is jobbnál jobb előadók népesítik be. A The Offering akár lemezbemutatónak is mondhatná a fehérvári fellépését, hiszen két héttel később, augusztus 2-án jelenik meg első stúdióalbumuk, melynek egyik száma, a Failure (S.O.S.), már most is meghallgatható. A banda zenéjében számos stílus keveredik, thrash, black, nu és death metal, de megfigyelhetőek a tradicionális heavy metal jegyei is. Utánuk a már hazajáró Lord csap a húrok közé, majd egy 1996 óta töretlen sikerrel működő, dallamos death metalt játszó svéd csapat, az Arch Enemy lép színpadra. A színpadon a Dream Theater zárja az estet, akikről túlzás nélkül állítható, hogy a progresszív metal egyik legsikeresebb és legismertebb képviselői.

Természetesen a szervezők azokra a fesztiválozókra is gondoltak, akik a lágyabb dallamokat kedvelik, a Margaret Island foszló és laza, könnyű éjszakát varázsol a Fehérvári Színpadra. Ákos szerint, aki a tavalyi eső áztatta koncert után tér vissza, nem is kell más vigasz. Erős stílusváltás a koncert után Majka fellépése, de nem meglepő, hiszen ő már ismeri a holnapot.

A férfi mögött (The Wife) című film láttán többé senki sem kárhoztatja majd Bob Dylant, amiért nem ment el Stockholmba az irodalmi Nobel-díj hivatalos átadására. A kitüntetettek sorsa ott ugyanis csupa szenvedés. Az embert nem hagyják aludni, ide-oda rángatják a protokollfelelősök, és úgy kell tennie, mintha izgatnák a többiek érdemei. Ennél már csak a díjazott nejének rosszabb, aki kényszeredett mosollyal asszisztál az ünnepléshez, miközben majd’ belefullad a méretes egókból kialakult tengerbe. De mi történik, ha kettejük között még e felhajtásnál is súlyosabb színjáték zajlik?

Joseph (Joe) Castleman (Jonathan Pryce) és felesége, Joan (Glenn Close) jópofa, szeretni való idős pár benyomását kelti. Kapcsolatukból árad a gyengédség, az infantilis férfi minden mozdulatát Joan óvó figyelme kíséri. Nincs a világon semmi, amin ne osztoznának. Kár, hogy közös a lappangó frusztráció is, amelynek forrására Björn Runge svéd rendező eleinte csak apró nyomokkal utal. Emiatt érezzük úgy később, hogy a főszereplők – különösen Joe – olyan sokáig fojtották el magukban valóságot, hogy szinte el is feledkeztek róla. Vagy csupán négyszemközt is olyan profin tettetnek, mintha poloskákat sejtenének az ízlésesen berendezett lakosztályukban?

Nehéz eldönteni, mert problémáik amilyen sablonosnak („öregedő, csapodár írózseni sokat tűrt asszonyának elege lesz”) tűnnek az elején, olyan megfejthetetlenné válnak idővel. Akárcsak motivációik. A múltbeli jelenetekben feltárul az ifjú Joe (Harry Lloyd) és Joan (Glenn Close lánya, Annie Starke) professzor-tanítvány viszonya az ötvenes években (a cselekmény egyébként 1992-ben játszódik), majd a hazugságra épülő közös élet(mű) kezdete. Munkásságuk egy előnyösnek ígérkező alkotói szövetségben olvad eggyé, amely Joe növekvő hírnevével egyenes arányban válik egyre nagyobb átveréssé. 

A férfi elhatalmasodó önbecsapását legjobban két párhuzamba állítható jelenet fejezi ki. A házaspár az első kiadott regényt és a Nobel-díjat egyaránt az ágyon ugrálva ünnepli, de utóbbin Joe szíve szerint már nem osztozna.  („Kiadják a könyvünket!” kontra „Megnyertem a Nobelt!”) Talán ez az a pont, ahonnan nincs visszaút, hiszen a medált megfelezni nem lehet, negyven év után pedig ideje a kérdésnek: kit is illet az elismerés a sok rajongott írásért? (Runge Meg Wolitzer regényét adaptálta, a tétet pedig kissé megemelte, hiszen az eredeti történetben Joe „csak” egy fiktív, finn irodalmi díjat kapott meg.) Ez indítja be szembenézés folyamatát, a Joant az igazsággal „kísértő” Nathaniel Bone ( Christian Slater) csupán bónusz. 

A férfi mögött alkotói nem akarják a szánkba rágni, hogyan ítéljük meg a Castlemanek tetteit, hagytak teret az önálló véleménynek. A megkeseredett írónő (Elizabeth McGovern) rosszkor jött, féligazságokon alapuló tanácsa („hagyd abba az írást, hiszen a női szerzőket senki sem olvassa”), Joan visszahúzódó természete és a kedvese elvesztésétől való félelem együtt ágyazott meg a lány káros döntésének. A saját tehetségtelenségére rádöbbenő Joe-nak pedig talán nem is feleségre volt szüksége, hanem egy anyukára, aki pátyolgatja, letörli a morzsákat a szája széléről, és az olvasószemüvegét ugyanúgy a kezébe adja, mint a karriert. 

Mindennek áldozata David fiuk is, (Max Irons), aki ugyan jól ír, de ambícióit a zseniális apával szembeni téves megfelelési kényszer táplálja. A titkon saját magát is megvető Joe azonban nem tudja szívből támogatni, hiszen kínozza a gondolat, hogy David valójában Joantól örökölte képességeit. Kemény és gyilkos játszma ez, amely egyre hevesebb, egyre kevésbé irodalmi nyelvezetű, hotelszobákban és limuzinokban csúcspontra jutó vitákat generál. Ezek a film legjobb pillanatai: a dinamikus, pergő párbeszédek kellemetlenségük ellenére szórakoztatóak, életszerűek és tanulságosak. A tökéletes kamaradráma-hangulatba pedig mindig vegyül egy csipetnyi meghittség is, amely ideig-óráig el tudja hitetni: hiába a sok harag, frusztráció és sérelem, e családban még mindig a szeretet dominál. (És persze ott van még David testvére, az eseményekről mit sem tudó Susanna is, aki e köteléket egy újszülött unokával fűzi még szorosabbra.)

A szerepéért Oscar-díjra jelölt Glenn Close életteli, szellemes, visszafogottságában is erős érzelmeivel könnyedén elnyeri a szimpátiánkat. (Annie Starke ebben méltó párja.) Joe-t az ő kritikus, aggódó, olykor ironikus nézőpontjából ábrázolják, Jonathan Pryce pedig ennek megfelelően egyszerre szerethető és szánni való. Egyértelmű, hogy a csodált író hamis szerepe mellett a neje örök lojalitásába vetett hit tartja őt egyben. Alakja fokozatosan válik egyre nevetségesebbé, a mélypont pedig akkor érkezik el, amikor a nyomában járó hamvas fotós lány vonzalmát azonnal letöri a vérnyomásgyógyszerek említése. Joe-t – szemben a fiatalos Joannal – az első perctől körbelengi a halandóság, a hanyatló karakterre nem lehet szívből haragudni. Max Irons dacos, egyre jobban összezavarodó Davidje bennünk is megteremti az igényt, hogy fejeződjön be a mindenki életét mérgező ködösítés. Christian Slater kellőképpen pimasz, de figurája mégsem ellenszenves, hiszen bár saját érdeke vezérli (Joe ütős életrajzának megírása), valójában Joan és David oldalán áll.

A zárt terekben hatékonyan kibontakozó, Jocelyn Pook érzelmes zenéjével aláfestett dráma előnyére válik, hogy elsősorban nem a férfiuralom elnyomottjaként ábrázolja Joant. Bár fiatal írónőként valóban jelentős hátránnyal indult volna, a saját karrier gyors feladásához kellett a két egymásra találó ember lelki alkata, a pillanatnyi praktikum, az érdekek és körülmények összetett rendszere is. Ezt a speciális helyzetet és következményeit végig izgalmasan mutatja be a film, amely egy dologra biztosan rávilágít: kevés az olyan pusztító kudarc, mint az érdemtelen kitüntetés. 

20 millió eladott albummal a háta mögött Lara Fabian visszatér vadonatúj, 50 World Tour elnevezésű turnéjával. Ezzel a koncertkörúttal egyszerre ünnepli 50. születésnapját, valamint a különleges előadással – amelynek keretében mind a 14 albumáról elhangzanak a legnagyobb slágerei – 30 éves karrierjét. Lara új, francia albuma Papillon címmel februárban került a boltokba.

Lara Fabian, a belga-kanadai énekesnő, dalszerző, zenész, színész és producer, minden idők egyik legsikeresebb európai művésznője. Kilenc nyelven énekel: franciául, angolul, spanyolul, portugálul, olaszul, héberül, flamandul, németül és oroszul. Még csak 18 éves volt, amikor Croire című kislemeze 500.000 példányban kelt el Európában. Második albuma, a Carpe Diem már tripla platina státuszt ért el, és tucatnyi díjat hozott neki több országból is, többek között az Év Énekesnője címet is. Sikere azóta is töretlen, éljen és dolgozzon Belgiumban vagy Kanadában.

Ne hagyjuk hát ki a lehetőséget, hogy együtt ünnepeljünk Lara Fabiannal ezen a különleges előadáson, 2019. november 5-én a Budapest Arénában! Jegyek június 6-án 10 órától kaphatók a www.livenation.hu és a  www.funcode.hu oldalakon keresztül.