Súgópéldány

2019. március 9-én 18 órai kezdettel Bizet Carmen című operája volt műsoron az Erkel Színházban. Az előadás nem kezdődött el, még a bevett, színházi 7 perces késést követően sem. A közönség néhány perc múlva tapsolni kezdett, majd 18 óra 25 perc körül megjelent a színpadon Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója.

Tudatta a telt házas, 1800 fős közönséggel, hogy aznap este két órás sztrájkot hirdetett 18 órától 20 óráig az Operaház mindhárom szakszervezete, amik közül úgy tűnt, mégis csak egyet érint a „megmozdulás”.

Ókovács elárulta, hogy 30%-os béremelést visszamenőleg a „nincsből nem tud adni”, majd hozzátette, hogy „sok Carmen előadás megszenvedheti ezt, pénzt akkor sem tud nyomtatni”.

Kiemelte azonban, hogy van egy teli zenekari árok muzsikus, egy kiváló karmester, Dénes István személyében – aki ismét partitúra nélkül vezényelt –, szólisták (a címszerepben Mester Viktóriát, Don José szerepében Francesco Pio Galassot hallhattuk, míg Escamillo szerepét Molnár Levente énekelte), a Gyermekkar, valamint néhány énekkari művész, aki mindannak ellenére, hogy többségük nem lépett színpadra, mégis beöltözött és kiállt.

Hozzátette, hogy aki úgy gondolja, inkább távozna, mert nem erre a Carmen előadásra váltott jegyet, annak visszafizetik az árát. Azonban a nézők közül néhányan gondolták csak úgy, hogy nem maradnak, a többiek pedig már az előadás alatt is hosszú tapsokkal jutalmazták az előadókat. Ókovács Szilveszter, valamint az Operaház művészeti igazgatója, Almási-Tóth András is végignézték az előadást. 

A kóruslétszám bővítése érdekében pedig Csiki Gábor Karigazgató is színpadra lépett. A maroknyi kórista, valamint a gyermekkar, a statiszták és a táncosok az első felvonásban mindent megtettek, hogy a közönség ne szenvedjen hiányt, a második felvonásban pedig már a kibővült kart lehetett hallani.

A sanzon koronázatlan királynője, Mireille Mathieu Je t’aime európai turnéjával Magyarországra látogat. 2020. március 10-én a Papp László Sportarénában, a Cseh Nemzeti Filharmonikusokkal kiegészülve, meglepetés vendégekkel ad felejthetetlen koncertet. 

A karizmatikus francia chansonniere, Mireille Mathieu 1970-ben kezdte zenei pályafutását, azóta több mint 1200 dalt rögzített, több mint 40 albumot adott ki, és a világ minden táján fellépett. Mireille Mathieut méltán nevezik Edith Piaf utódjának. Az egész világ ismeri híres dalait, de jellegzetes, rövid fekete bubi frizuráját is, amely világszerte inspirálja a fodrászokat. Madame Mathieu olyan szupersztárokkal dolgozott már együtt, mint például Charles Aznavour, Julio Iglesias, Frank Sinatra, Tom Jones és Paul Anka.

Utolsó budapesti koncertjén telt házzal ünnepelte őt a magyar közönség.

„Nagy örömünkre szolgál, hogy újra vendégül láthatjuk a sanzon koronázatlan királynőjét, akinek a koncertjei nem csak az éneklésről szólnak. Utánozhatatlan hangszíne, eleganciája, előadásának atmoszféra felejthetetlenné teszi a show-t” – mondta el Oláh Zsuzsanna, a JVS Group Magyarország marketing és kommunikációs igazgatója. 

Mireille Mathieu ősszel vette fel új albumát, amelynek dalai a jövő évi koncerten is elhangoznak majd, felüdülést nyújtva a régi rajongóknak és a sanzon műfajával újonnan ismerkedőknek egyaránt.

A tavalyi hatalmas sikerre való tekintettel idén újra Budapestre látogat a Moszkvai Balett, hogy bemutassák a klasszikus tánchagyományok legszebb gyöngyszemét. A hattyúk tava balettelőadást 2019-ben is két alkalommal láthatja a kultúrára éhes közönség.

Patinás értékek, örökzöld balett slágerek modern környezetben, az orosz balettiskola legkiemelkedőbb táncművészei – a Royal Moscow Ballet a rendszerváltás óta a világon már több tízezer nézővel ismertette meg táncszínházának különleges látványvilágát. A társulat mottója egyszerű: bemutatni a klasszikus táncszínház gyönyörű, nemes hagyományait a legszélesebb rétegek számára. A társulat előadásait fémjelző egységes, klasszikus stílus a tánccsoport töretlen sikerének záloga immár két évtizede.

A társulatot Anatoly Emelianov alapította, első előadásukra 2002. augusztus 12-én került sor. Állandó vendégei az orosz, francia, svájci, lengyel, spanyol, olasz, osztrák, ír és német színpadoknak, de fellépnek Izraelben, a Kanári-szigeteken, Kínában, Koreában, Japánban, Máltán és Srí Lankán is, továbbá olyan afrikai országokban is turnéztak már, mint például Tanzánia, Zambia és Kenya. A balett társulat évente legalább 50 előadást tart a klasszikus és kortárs repertoárból. 

Idén az adventi időszak előtt a magyar közönség is átélheti ezt a mesebeli élményt Budapesten. A hattyúk tava előadást két alkalommal, december 2-án és 3-án az Erkel Színház színpadán láthatja a nagyérdemű. A 2018-as előadásokra egy hét alatt fogytak el a jegyek.

Az Így neveld a sárkányodat trilógia igazán üdítő nyitódarabja, majd az azt szorosan továbbíró második része után – amelyben nagyobb ellenféllel (mind sárkány, mind ember tekintetében) néznek szembe Hibbant sziget bátor lakói – jogos a kérdés: hova lehet ezt még fokozni? Dean DeBloisban, a filmek író-rendezőjében is felmerülhetett egy új narratíva igénye, amely leginkább végül az első filmben felvázolt vadállat-szelídítés vonalát folytatja tovább. Az Így neveld a sárkányodat harmadik része egy nagyon súlyos kérdést nyit meg (és ad rá kimerítő választ), így méltóképp fejezi be a filmsorozatot. 

Hablaty (Jay Baruchel, Hamvas Dániel), a vikingfiú apja halála után kénytelen magára vállalni a főnöki pozícióval járó terheket, amelyeket nem könnyű egyedül viselni, főként akkor, ha egy hírhedt éjfúriavadász is jár a viking nyomában. Fogatlan pedig megszelídített rókaként úgy tűnik Hablatyhoz kötötte az életét. Ám találkozik a Fényfúriával, és abban a pillanatban megkérdőjeleződik egész eddigi életmódja. A sorozat folyamatosan dolgozik a sárkány természetének definiálásával, s habár számos ponton találunk macskás, illetve kutyás jellemzőket, a sárkány végeredményben mégiscsak a szabad vadállatok kategóriájába tartozik. Ha megvizsgáljuk Fogatlan és Hablaty kapcsolatát, kénytelenek vagyunk elismerni, hogy barátságuk gyökere nem más, mint egy kényszerű egymásra támaszkodás. Nagyon komoly dilemma merül fel abban az esetben, ha ez az erő már nincs jelen. 

A trilógia egyfajta kettős felnövéstörténet mind a fiú, mind a sárkány részéről. A felnövés azonban új életformákkal jár, amelyek olykor nagy áldozatokat követelnek. A film ezeket a kérdéseket veti fel és a lehető leggyönyörűbb módon válaszol rájuk. Azáltal, hogy a szereplők kilépnek a kamasz életszakaszból, a film még nem vetkőzi le jól ismert humorát, habár megváltoztatja, új dimenziókba emeli át, miközben a hangszínét megtartja. 

Problematikus azonban a filmek mögött álló magánmitológia, amely bizonyos szempontból kapcsolódik az általunk ismert világ szabályaihoz, de újakat is alkot. Ezek önmagukban jól átgondoltak és működőképesek. A harmadik rész központi mítosza, a sárkányokhoz tartozó új világ ebben a filmben jelenik meg először, habár olyan diskurzusból indul, mintha Hablaty és a vikingek előtt végig ismeretes lett volna. Pléhpofa, akinek alakja analitikus módon tér vissza és erősíti a felnövő fiúkaraktert magára vállalt feladataiban a korábbi filmekben a sárkányok szigetéről beszélt, nem pedig a sárkányok titkos országáról. Ez az űr nem vesz el semmit a film narratívájából, pusztán annak a tényét jelenti, hogy az alkotók az első film készítésekor még nem számoltak ennek a harmadiknak a történetével. 

Az Így neveld a sárkányodat trilógia erőssége mindig is négy pilléren alapult. Az egyik a jól motivált történetvezetés, amely óvakodik a túlhasznált hollywoodi fordulatoktól (s ha mégis használ ilyet, azt okosan és újszerűen teszi), a másik a humor, a harmadik a gyönyörű és egyben szórakoztató képi világ, a negyedik (s talán legfontosabb) a karakterábrázolás. A karakterek mind háromdimenziósok, legyen szó akár a főszereplőkről, akár a mellékszereplőkről, de amire kifejezetten a hangsúlyt fektetném: a sárkányok is. Az alkotók elsődlegesen nem hiedelemalapú sárkányfigurákat építettek fel, hanem komoly jellemrajzokat vettek át az emberek által ismert és szeretett háziállatoktól, majd ezeket ötvözték és következetesen használták, miközben minden egyes sárkány egyedi személyiséget is kapott. Ezt az alaposságot kevés állatokról szóló film mondhatja el magáról, hiszen a legtöbb a megszemélyesítés egyszerű eszközével operál, s pusztán emberi tulajdonsággal ruházza fel az állatszereplőket. Azonban a sárkányok nem lesznek humanizálva, hanem állatok maradnak, akik egy egészen más életmódot, gondolkodást és intelligenciát képviselnek, mint az emberek.  A különleges az egész felépítésben az, hogy a sárkányok mindeközben egyenrangú partnerek, érzelmeiket és intelligenciájukat tekintve. S ez az a gondolat, amely végül ebben a (véleményem szerint) kiválóan sikerült filmben főként a harmadik rész tükrében kiemelt figyelmet kap. 

Kissé személyes hangvétellel szeretném zárni fenti soraimat. Egyszerre fájdalmas, hogy az elmúlt évek egyik, ha nem legjobb mesefilmje véget ért, de mindeközben mélységes örömmel és tisztelettel tölt el az egész alkotói gárda felé az, ahogyan ezt tették. A sárkányok és az emberek kapcsolata metafora mindazok számára, akik állatokkal élnek együtt. Az egymásra utaltság főként egy mentett állat perspektívájából (mint amilyen Fogatlan is) mindig is meghatározó. Ennek az életmentésnek, a vad, de egyben intelligens állatnak a lélekrajza és művészi ábrázolása egy érzékeny ember nézőpontjából mindaz, amit az Így neveld a sárkányodat trilógia képvisel.

Írta: Veréb Árnika

Fotók: https://www.dragonshiddenworld.com/

Tévedtek, akik azt várták, hogy a kezdés pillanatában előkerül majd egy addig rejtegetett műsorvezető, de azért így is akadt egy-két szolid meglepetés a február 24-én kilencvenegyedszer megrendezett Oscar-gálán. Végül a legjobb film és női főszereplő sem a legesélyesebbek közül került ki, és még a politikát is sikerült tűrhető szinten tartani. 

Az estet az Adam Lamberttel kiegészült Queen nyitotta a We Will Rock You és a We Are the Champions szerény egyvelegével, de a rockos hangulat hamar elillant. Olyannyira, hogy a hősiesen virrasztó magyar nézők a The Ballad of Buster Scruggsban elhangzó álmos country szám alatt valószínűleg már a küzdelem feladását latolgatták. Persze, a legjobb betétdal versenyében minden más csak asszisztált a színpadon utoljára sorra kerülő Shallow-nak, amelyet Lady Gaga Csillag születik-beli partnerével, Bradley Cooperrel énekelt el. Mintha még a visszafogott Bette Midler is csak nekik készítette volna elő a terepet a Mary Poppins érzelmes altatójával, és nem hiába: az előadás ütött, a Shallow pedig megkapta az Oscart.  

A filmzene díját a Fekete párduc komponistája, Ludwig Goransson vehette át, és a szuperhősmozi készítői örülhettek a legjobb látványtervezésért (Hannah Beachler, Jay Hart), valamint jelmezért (Ruth Carter) járó szobornak is. Utóbbi egyik átadója, Melissa McCarthy plüssnyuszikkal díszített vicces uszálya bizonyára sokáig kísérteni fog. 

Szintén három szobrot kapott a Zöld könyv – Útmutató az élethez, amely a ceremónia végén váratlanul lett annak egyik nagy győztese. Nem mást sikerült begyűjtenie, mint a legjobb film Oscarját, amelyre még – a meg nem valósult „blockbuster” kategóriából átmentett – Fekete Párducot is esélyesebbnek tartották. Két másik díja is a jelentősebbek közé sorolható: Mahershala Ali lett a legjobb férfi mellékszereplő, Nick Vallelonga, Brian Currie és Peter Farrelly pedig az afroamerikai zenész és a fehér sofőr közös útját elmesélő eredeti forgatókönyvükkel nyertek.

A harmadik triplázó Alfonso Cuarón részben önéletrajzi ihletésű Romája volt, a legjobb idegen nyelvű film, valamint a rendezés és fényképezés (mindkettő Cuarón munkája) kategóriájában. 

Darabszámot illetően a Bohém rapszódia végzett az élen, de a dicsőségét csökkenti, hogy Rami Malek papírforma-győzelme mellé csupán három kisebb súlyú kitüntetés, a hangkeverés, hangvágás és a vágás jutott neki. Na, meg egy kis Wayne világa „árukapcsolás” Mike Myers és Dana Carvey nosztalgikus felvezetésének köszönhetően. 

A kedvenc alkotói tíz jelölésből csak egyet váltottak szoborra, Olivia Colman azonban olyan szeretni való és őszinte beszéddel köszönte meg a legjobb női főszereplőnek járó Oscart, hogy talán egy pillanatra még Glenn Close is elfelejtette, hogy idén hetedszer kell felöltenie a „beletörődő vesztes” arckifejezését. 

A legjobb női mellékszereplő Regina King lett az If Beale Street Could Talkban nyújtott alakításáért. A film a nálunk is megjelent, Ha a Beale Street mesélni tudna című regényből készült, melynek szerzőjét, James Baldwint a színésznő meghatottan méltatta. Az adaptált forgatókönyv díját azonban a Csuklyások – BlacKkKlansman írói, Charlie Wachtel, David Rabinowitz, Kevin Willmott és Spike Lee kapták. 

Lee 2020-as elnökválasztásra vonatkozó, korai, de határozott állásfoglalása volt a legkonkrétabb politikai megnyilvánulás, de azért a jelöltek és díjazottak sokfélesége (Elizabeth Chai Vasarhelyi dokumentumfilmes sikerével egy csipetnyi magyarság is beférkőzött), az emberi jogi aktivista szenátor (John Lewis) jelenléte, illetve a sztárok falakról és bevándorlásról elejtett mondatai sem hagytak kétséget, mi az üzenet. A indiai nők menstruáció miatti megbélyegzéséről, és az ez ellen folytatott csendes harcról forgatott rövid dokumentumfilm (Period. End of Sentence) elismerése pedig egy sokak számára ismeretlen nőjogi kérdésre irányította a figyelmet. 

Ha mindezt az érintett művészek mellett még egy ceremóniamester is folyamatosan sulykolta volna belénk, az összhatás könnyen a kellemetlen irányába billent volna, enélkül azonban emberközeli tudott maradni. Lehet, hogy Hollywood ezúttal jó döntést hozott. 

***************************

A 2019-es Oscar nyertesei:

Legjobb film: Zöld könyv

Legjobb rendező: Alfonso Cuarón (Roma)

Legjobb színész: Rami Malek (Bohém rapszódia)

Legjobb színésznő: Olivia Colman (A kedvenc)

Legjobb férfi mellékszereplő: Mahershala Ali (Zöld könyv)

Legjobb női mellékszereplő: Regina King (If Beale Street Could Talk)

Legjobb eredeti forgatókönyv: Zöld könyv (Nick Vallelonga, Brian Currie, Peter Farrelly)

Legjobb adaptált forgatókönyv: Csuklyások - BlacKkKlansman (Charlie Wachtel, David Rabinowitz, Kevin Willmott, Spike Lee)

Legjobb idegen nyelvű film: Roma (Mexikó)

Legjobb animációs film: Pókember: Irány a Pókverzum!

Legjobb látványtervezés: Fekete Párduc

Legjobb fényképezés: Roma (Alfonso Cuarón)

Legjobb jelmez: Fekete Párduc

Legjobb vágás: Bohém rapszódia

Legjobb smink: Alelnök

Legjobb zene: Fekete Párduc

Legjobb betétdal: Shallow - Csillag születik

Legjobb hangkeverés: Bohém rapszódia

Legjobb hangvágás: Bohém rapszódia

Legjobb vizuális effektek: Az első ember

Legjobb dokumentumfilm: Free Solo (Jimmy Chin, Elizabeth Chai Vasarhelyi)

Legjobb rövid dokumentumfilm: Period. End of Sentence - Rayka Zehtabchi

Legjobb animációs rövidfilm: Bao

Legjobb rövidfilm: Skin

Írta: Frei Gabriella

Kedd, péntek vagy vasárnap, mindegy. Mindegy, hogy melyik nap történik, de mindig bele sikerül szédülnünk helyzetekbe, amiket nem tudunk megoldani. A MU Színházban bemutatásra került KB35 Inárcs társulat A tökéletességen innen című darabja Szivák-Tóth Viktor rendezésében ezeket a töredékeket és töréseket mutatja be a hétköznapokból.

A társulat – ahogy írják is magukról – civilekből áll, akik munkájuk mellett színházi neveléssel, közösség építéssel és előadások létrehozásával foglalkoznak, tevékenységeik dráma-pedagógiai módszereken alapulnak. Az előadás is egy ilyen csoportos alkotómunka gyümölcse. Mindezeket érdemes tudni, mielőtt megnézzük az előadást, hiszen, nem az ún. „nagyközönség” igényeit igyekszik kielégíteni, sőt tán nem is akarja. A lelkesedés és izgalom, amivel a társulat a színpadon jelen van már-már egészen megható. A színpad egyszerű tere ezekkel az amatőr színészekkel, vagyis sokkal inkább eleven emberekkel töltődik fel.

Az amatőr színjátszás (és egyben a társulat) egyik legüdítőbb hozadéka, hogy a párbeszédek néha jobban tudnak élni, a mondatok gyakran hitelesebben tudnak igaziak lenni, szemben a kiművelt, professzionális színészek egyenartikulációival  . Nem az elhasznált sémákat látjuk viszont, és ez már önmagában egy dicséretre méltó dolog. Mert igen, mernek egymás szavába vágni, és ez pontosan az, ami általában történik, mikor két vagy több ember kommunikál egymással  . 

Noha lelkesedés van bőven, ezt kívülről a (nem bennfentesként érkező) néző -akárcsak személyem- nem biztos, hogy ugyanúgy tudja élvezni, mint a beavatottak. Ennek köszönhetően egy kissé zárt világot kapunk  . 

Megismerünk sorsokat, pontosabban három történetszálat, melyek keresztezik egymást, de problémáikhoz, még ha ismerősek is, nehéz közel kerülni, mivel a karakterek túl egysíkúak ahhoz, hogy igazán komolyan lehessen őket venni. Az elnagyolt figurák mind kulcsszavakhoz rendelhetők, de ettől még távoliak maradnak, holott a témák, amiket feldolgoznak nagyon is közeliek. Az, hogy elsiklunk a másik mellett, hogy folytonos egzisztenciális szorongásainkkal kell szembe néznünk, hogy fel kell tennünk a kérdést: mennyire vagyunk messze a céljainktól, továbbá, hogy nem tudjuk kezelni az autoritást, mert csak félünk, de azt sem merjük megmondani magunknak, hogy kitől/mitől. Hogy a szavaink, életeink üresen konganak egymás mellet. Miért nem tudunk közös nevezőre jutni? 

Az előadás drámai szituációkat villant fel, de nem csúszik el a túlzás irányába. Mindenki úgy birkózik meg (vagy épp nem birkózik meg) a mindennapi hülyeségeivel, ahogy csak tud. Nem mondják meg, hogyan is kéne élni, mint ahogy a figurák is külön-külön a saját ügyes-bajos életükkel sem tudnak boldogulni. Nincsen különösebb megoldás, nem kapunk kész válaszokat, tökéletlenek vagyunk, és ez rendjén van. Mert nem is kellenek megoldások, mivel épp csak belepillantunk a tetszőlegesen kiragadott élethelyzetek egy metszéspontjába. Ennek a válasznélküliségnek köszönhető, hogy a néző a továbbiakban is tudja morzsolgatni magában a témákat.

A formanyelv, amely szellemében megszületett az előadás nem tűnik egy egységes, következetes világnak. Inkább adja azt az érzetet, mint mikor a tv előtt bambulva  az ember kapcsolgatja az adásokat és három műsor közt vacillál. Egyiket sem nézi, mégis mindegyiket egyszerre, így mosódnak össze a szálak-szereplők. Az előadás háromnegyedénél megjelenő kortárs tánc cezúrát képez, amit nehéz beágyazni az addig látottakba, és összekapcsolni az utána következő közös tánccal. Megnyílik a szavak nélküli világ, ahol a mozdulatok magyarázzák a belső érzéseket, viszonyokat. Csakhogy, inkább tűnik az alkotócsoport közösségi élményének, mint sem ragaszkodáshoz egy koherens előadás feltételeihez. Viszont az az energia valóban irigylésre méltó, amivel a csapat működik. Talán kevéssé szól a közönségnek, mintsem a közösségnek, de ha egy sugárzó, lelkes csapattal akarjuk elütni az időt, erre éppen megfelel. 

Írta: Hegedüs Fanni

Fotók: MU Színház

2017 márciusában volt a Telma és Lujza kétszemélyes színházi előadás bemutatója, amelyet utoljára 2018. december 21-én lehetett megtekinteni a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. A darab Ridley Scott Thelma & Louise című filmje alapján készült. Telmát Ballér Bianka, Lujzát pedig László Lili játszotta (érdekesek ezek az alliteráló nevek), akik ’17-ben még egyetemi hallgatók voltak, mára azonban végzett színművészek lettek.

Az SZFE 220-as termében játszották az előadást, amelynek a befogadóképessége igen limitált, kisszámú. A darabhoz viszont jól illeszkedett a kis tér és a 30-40 fős közönség, hiszen néha azt érezhettük, mi is benne vagyunk a darabban. Már csak azért is, mert jó néhányan kávéházi asztalnál ültek, ahova Lujza a darab elején mogyorót vagy éppen kávét hozott ki. Sőt, volt akire rendőrsapkát is húztak az előadás alatt, mindemellett azonban nem volt interaktív a játék, hiszen nem vártak vissza a nézőktől reakciókat, nem ezen futott tovább a cselekmény.

Mivel konkrét színpad nincsen, így majdnem mindent fel tudnak használni, ami a teremben található. A hátsó rész, ami egy szekrénysor, rengeteg funkciót betölt. A különböző ajtók kinyitásával újabb és újabb tereket teremtenek, mégpedig úgy, hogy külön díszletekre és bútorokra egyáltalán nincs szükség, a tulajdonképpeni színpadkép ugyanolyan marad, csupán a hátsó rész megnyitásával lesz színesebb egy-egy jelenet.

A Scott-film alapjaiban megmaradt, de természetesen néhány mozzanatban tipikusan magyar dolog és a ránk jellemző mentalitás jelenik meg. Kezdve rögtön a Balatonra utazással vagy a Brad Pittre hasonlító férfi elnevezése Brad Pistára, és persze ide sorolhatjuk a folyamatosan felbukkanó örökzöld magyar nyári slágereket is.

Habár könnyednek tűnik a történet, mégis ebből a nevetős, komikus miliőből egy pillanat alatt kiszakadunk az ominózus pillanatnál… De kezdjük az elején. Lujza, egy kávéházban dolgozik és gyűlöl ott lenni – ennyit rögtön megtudunk a rövid bevezetőből. Telma, a barátnője invitálja a már előre megbeszélt balatoni kiruccanásra és bár Lujza először vonakodik, végül mégis útnak indulnak.

A huszonéves lányok, közülük is inkább Telma az, aki minél inkább bulizni szeretne. Mivel Lujza nincs vele minden percben, így megtörténik az első tragédia. Egy külföldi, ittas férfi megerőszakolja Telmát, Lujza pedig már későn érkezik, de mégis cselekszik. Üveggel dobálja meg az utánuk iramodó férfit, aki nekidől a korlátnak, ami nem stabil, így lezuhan a tetőről.

A lányok menekülni kezdenek, holott azt se tudják, hogy mi történt a férfivel. Lujza lehet, hogy megölte, de ha mégsem, akkor esetleg rájuk ismerhet és elítélhetik őt / őket.

Az egyszerű kis kiruccanásnak ígérkező nyaralás egészen más irányba fordul. Haza nem mernek menni, ezért pénzt akarnak szerezni, hogy külföldre meneküljenek. Itt is további bonyodalmak nehezítik a dolgukat, és már szinte célegyenesben vannak – habár lopott autóval és lopott pénzzel, de mégis, lassan a horvát-magyar határnál járnak. Ezután már csak a rádióból tudjuk meg, hogy két fiatalt baleset ért a határ közelében és mindketten életüket vesztették.

Hiába volt benne sok vicc, mégis tudtak a mélyebb gondolatok és érzések dominálni a darab során. Egészen sok rétege van, hiszen a felszínen valóban nem tűnik egy elgondolkodtató történetnek, habár számtalan dologból magára vagy akár barátaira ismerhet az ember. Ugyanakkor, ahogy egyre több réteget lebontunk, megérkezünk a maghoz, ahol a legkomolyabb témák vetődnek fel: erőszak, halál, szerelem, összetartás. Hiába hangzik ez akár sablonosan, egyik sem abban az aspektusban tárul elénk, amelyre első körben asszociálnánk. A sok nevetés ellenére komolyan megviseli az embert és elgondolkodtatja mind a fiatalságról, mind a mai világról – hiszen a darab abszolút a mába van transzponálva.

Ballér Bianka és László Lili alakításán meglátszik, hogy összeszokott párosról van szó és már a sokadik előadás áll mögöttük. Szívvel-lélekkel és rengeteg tehetséggel, energiával játszották a szerepüket. Két tökéletesen különböző lány jelent meg előttünk, akiknek néhány perc alatt kellett felnőniük és onnantól kezdve a legszörnyűbb tragédiákkal és problémákkal szembenézni.

Írta: Kovács Alexandra

Fotók: Grisnik Petra

Az X-akták Mulder ügynökeként megismert David Duchovny hétfőn a MoM Sportban ad koncertet. A színész-énekes előtt a fiatal, vérbő rockzenét játszó magyar DLRM lép majd fel. 

A kétszeres Golden Globe-díjas amerikai színész, az X-akták Fox Mulder ügynöke, a Kaliforgia Hank Moodyja és számos sorozat, sikerfilm főszereplője, David Duchovny hamarosan Budapestre érkezik. 

Ezúttal nem a filmvásznon, és nem a képernyők előtt élvezhetjük játékát, hanem tanúi lehetünk muzikalitásának is. Az alternatív rock együttes énekeseként szinte fénysebességgel robbant be a zenei életbe, és hamar elnyerte a kritikusok, közönség elismerését és rajongását. A legendás sármőrrel 2019. február 11-én találkozhatunk a MoM Sportban, koncertje előtt azonban egy magyar zenekar is játszik majd a közönségnek. 

David Duchovny előtt a fiatal, vérbő rockzenét játszó DLRM nevű magyar csapat áll majd színpadra. A Szabó Márton és Petróczi Ádám által alapított zenekar dalai a nemzetközi porondon is méltó helyet követelnek maguknak. A DLRM energiája és invenciózus zenéje arra késztette a külföldön sokat turnézó Firkin menedzsmentjét, hogy teljes mellszélességgel támogassa a zenekar a hazai és nemzetközi karrierjét. Az eddigi szakmai és közönségreakciók, illetve a zenekari tagok profizmusa alapján bátran kijelenthetjük, hogy az elkövetkező években sokat fogunk hallani róluk, amiért büszkék lehetünk rájuk. 

David Duchovnyval 2019. február 11-én találkozhatunk a MoM Sportban a Danubius Music szervezésében. 

jegyek ITT kaphatók!

Az ambiciózus fiatal alkotókból álló k2 Színház független színházi műhelyként működik 2011 óta. Előadásaik folyamatos érdeklődésnek örvendnek nem véletlenül, hiszen a társulat legalapvetőbb célja a társadalmi folyamatokra való reflektálás a színház nyelvén. Mi sem bizonyítja jobban sikereiket, mint a folyamatos felkérések országszerte, rendezőik többszörös, különböző nívós színházi díjakban való részesülése, a Babits Theatrical Universe megalkotása valamint a MU Színházban havi rendszerességgel műsorra tűzött tantermi és színháztermi előadásaik, melyek rendületlenül vonzzák a kiemelkedően magas számú nézőközönséget.

Február 15-16-án Heinrich von Kleist: Pentheszileia című drámáját állítják színpadra, Kovács D. Dani rendezésében. Az előadás a k2 Színház vendég-rendező sorozatának része, az idei évad meghívottja pedig egyik kedvenc anyagát választotta a közös alkotómunkára.

Az előadásban Pentheszileia és Akhilleusz összecsavarodnak a harctéren. Elvakítja őket a másik látása. Csatáznak. Ölre mennek. „Úgy szeretlek, majd megeszlek.” Pentheszileia saját fogaival marcangolja szét önkívületében a férfit. „Ölelni, ölni: / Összerímel. S aki szívből szeret, / Akár össze is vétheti a kettőt.” A Kleist-féle kifordított Pentheszileia-Akhilleusz történet ezúttal egy terepasztalon elevenedik meg, ahol a csata csupán ürügy a szélsőséges szenvedélyek okán.

Tandori Dezső fordítását Piti Emőke, Boros Anna, Horváth Szabolcs, Borsányi Dániel és Domokos Zsolt keltik életre.