Súgópéldány

Júniusban véget ér a 2016/2017-es színházi évad, a társulatok értékelik az egész éves munkát és kezdetét veszi a nyári fesztiválok időszaka. Így év végén mi is összegzünk, újságíróink összegyűjtötték az elmúlt évad legemlékezetesebb színházi élményeit. Köles Hajni ajánlója.

Az őz – Rózsavölgyi Szalon

Ha könnyed szórakozásra vágyunk, akkor a Szabó Magda-regény színpadi adaptációja nem a legmegfelelőbb választás. Ellenben, ha olyan darabot szeretnénk látni, amely a lélek finom rezdülésein keresztül vall rólunk, amely szembesít önmagunk legrosszabb és legfélelmetesebb vonásaival, akkor Őze Áron rendezését nem hagyhatjuk ki.

Az őz kis térben, egyszerű díszletben és jelmezekkel, kevés kellékkel mutatja meg mindazt, amit az emberi kapcsolatokról tudnunk érdemes. Nagy Mari Encsy Esztere a bőrünk alá férkőzik, eggyé válunk vele, az előadás végére Eszterként ülünk majd a székünkön. Az őz Szabó Magda rajongóknak kötelező, aki pedig eddig nem vagy kevésbé ismerte az írónő életművét, jól vigyázzon, mert könnyen arra eszmél, hogy függővé vált.

Az előadásról írt kritika itt olvasható: http://www.sugopeldany.hu/2016/11/az-en-valodi-arcom-sokkal-szornyubb.html

Pesti barokk, fotó: Takács Attila

Pesti barokk – Belvárosi Színház

A Kádárizmus időszakába elkalauzoló darabban minden jólesően ismerős. A falon lógó képek kerete, a Zsiguli, a Lenin körút és Kern András otthonkája is. Nem tévedésből írtam. Kern András valóban otthonkát visel a darabban, hiszen nőt alakít, mégpedig szépkorú nőt, és mindezt annyira intelligensen teszi, ahogy az a „nagy könyvben meg van írva”. Szabó Kimmel Tamással, az unokával, együtt szórakoztató és felejthetetlen párost alkotnak.

Valahogy azonban mintha mégis éreznénk, hogy ez a humor és nevetés, ami végigkíséri az előadást, keserédes. Egyre inkább élünk a gyanúval, hogy ezen a ’80-as évekbeli Budapesten semmi sem az, aminek mutatja magát. Ne tévesszen meg minket a látszat! A Pesti barokk több, mint időutazás, és jóval több, mint egy egyszerű vígjáték.

Az előadásról írt kritika itt olvasható: http://www.sugopeldany.hu/2016/10/azok-szep-80-as-evek.html

Aragóniai Katalin, Boleyn Anna, Seymour Johanna, Clevei Anna, Howard Katalin és végül Parr Katalin. Aragóniai Katalin megúszta egy zárdával, Boleyn Annát lefejeztette, Seymour Johanna, akit a legjobban szeretett, meghalt gyermekágyi lázban. Clevei Annától szerencsésen elvált, majd jött Howard Katalin, akit ismét lefejeztetett. Nem, nem ő fejezte le, hiszen, mint tudjuk, a politika aranyszabálya, hogy a kivégzés elrendelője hozzá sem ér a bárdhoz. Ám VIII. Henrik még nem végzett, és úgy érzi, készen áll a hatodik feleségére… Csakhogy ez nem VIII. Henrik, hanem Parr Katalin regénye, amelyet Philippa Gregory írt meg nagyszerűen.

A kérdés már csak az, hogy Parr Katalin is készen áll-e erre a házasságra? Az eddig már kétszer házasodott asszony azonban a háta közepére sem kívánja ezt a frigyet, de sajnos nincs választása, hiszen egyelőre köszöni szépen, de a nyakán kívánja tartani a fejét. Ezért is kénytelen megszakítani minden kapcsolatot egyetlen igaz szerelmével, Thomas Seymourral.

Az elején érezhető, hogy a cím – A makrancos királyné – kissé sántít, hiszen Katalin úgy veti alá magát a király parancsainak, mintha mélységesen egyetértene annak minden gondolatával. Pedig a helyzet közel sem így áll, mégis azt hihetjük Philippa soraiból, hogy Katalin buta, és irányításra van szüksége. Az irányító szerepét pedig maga VIII. Henrik tölti be, valamint Katalin húga, Nan, aki végig idegesített. Sugárzik belőle a felsőbbrendűség, hogy Ő áll nővére felett, és majd Ő megmondja, hogy mit, hogyan csináljon a másik, mert Ő aztán nagyon tudja.

Tény, hogy a történelmet és a valóságot nem lehet kikerülni, főleg nem akkor, ha a regényt Philippa Gregory írja, így sorról-sorra, oldalról-oldalra haladva várjuk, hogy a király mikor akar már meghalni. Így úgy lavírozunk az események hálójában, hogy pontosan tudjuk, mi a történet vége. Azt azonban talán mégsem sejtjük, hogy hogyan, és ez az, amit a regény nyújt nekünk. Megismerjük egy asszony szenvedését a házasságától egészen a férje haláláig. Hiszen hiába volt Aragóniai Katalin a legelső feleség, Boleyn Anna a legelső asszony, aki egyházat alapított, Seymour Johanna, akit a legjobban szeretett a király, Clevei Anna, akitől a legkorábban szabadult meg, Howard Katalin, aki a legkönnyebben bukott el, Parr Katalin lesz a legutolsó.

Azonban ez a kiváltságos cím mindennel jár, csak nyugalommal nem. Katalinnak ugyanis azzal kell szembesülnie, hogy semmi sem az övé igazán, királynék levetett ruháit és halálos ágyait kapja meg mint tulajdont. De kénytelen elviselni azt a bűzt is, amit ura, VIII. Henrik hordoz maga után, hiszen a lába közel sincs a legjobb állapotban, folyton gennyedzik, mondhatni, rohad. És Katalin tűr, mert tűrnie kell, felejt, mert felejtenie kell (leginkább Thomas Seymourt), és él, mert élnie kell. Ugyanis, ha Henrik akár csak sejteni vél valamit, akkor hiába minden addigi tett, a bárd lesújt, a hóhér nem kegyelmez.

Katalin mindezek ellenére igyekszik férje kedvére tenni, anyjuk helyett anyja lesz a gyermekeinek, és ha nem is lesz szerelmes szerető, de hűséges feleséggé válik a VIII. Henrikkel eltöltött közös éveik során. Csak közben folyton azon kell aggódnia, hogy történt-e valami Thomasszal a hadjáratok során. Mindezt úgy, hogy senki se sejthessen semmit.

Külön izgalmas az új egyház megszilárdítására tett kísérlet, és Katalin munkája, ahogyan imádságos könyveket fordít, vagy éppen megpróbálja rávenni férjét egy-egy általa szükségesnek érzett lépésre.

Összességében a regény erős és egységes, jól mutatja be Katalin életét. Olvasás közben csupán egy dologra illik és kell is vigyázni: arra, hogy ne veszítsd el a fejed!

„Figyelem, és arra gondolok, hogy örökké fog élni.”

Philippa Gregory: A makrancos királyné

Libri Kiadó, 2016, 540 oldal

Írta: Rojkó Enikő

Egy ideje már úgy van, hogy minden Könyvhéten gazdagabb lesz a könyvespolcom egy Tóth Krisztina-könyvvel. Ez idén sem lehetett másképp, hiszen most jelent meg a Párducpompa, amelynek egyik bemutatója éppen a Margó Irodalmi Fesztivál utolsó napján, közvetlenül a zárókoncert előtt volt. A szerzővel, a stílusosan párducmintás ruhában érkezett Schiller Mariann beszélgetett, amelyet időnként megszakított egy-egy diák felolvasása Krisztina tárcáiból.

Az új tárcakötet több mint 40 szöveget tartalmaz, amelyek összese itt játszódik körülöttünk tegnap, ma és holnap is. Olyan szereplőkkel, mint a gonosz anya, hajléktalanok, deviánsok, bosszúállók.

Emlékszem, körülbelül egy éve terjedni kezdett egy sztori a közösségi hálón, miszerint egy iskolai rendezvényen egy iskolai igazgató felszólította Tóth Krisztinát, hogy márpedig verset állva kell mondani. Ez volt az első történet, ami elhangzott a bemutatón, lévén, a Párducpompa is tartalmazza Verset állva címmel. Adódott is a kérdés Tóth Krisztina írói módszeréről, amely alapos ülepedési időt biztosít a szövegnek. Tóth Krisztina nem szeret indulatból írni. Meggyőződése szerint az nem tesz jót a szövegnek, hiszen nem célja bárkit is megszégyeníteni, ahogyan az sem, hogy szereplői magukra ismerjenek. A Verset állváról például kiderül, hogy három év távlatából született meg.

Tóth számára fontos hivatkozási pont az Öreg néne őzikéje, mely a személyes családon belül betöltött szerepe mellett azért is fontos, mert egy olyan hivatkozási pontot képez, amelyet mindenki ért, vagy legalábbis érteni vél. De emellett felcsippentett alapanyagokból dolgozik, amikkel a fodrásznál, kozmetikusnál, masszőrnél, az utcán találkozik. Ezen tapasztalataiból vonja le a következtetést, miszerint fele felénél nem bír optimistább lenni, azaz:

„A szemét hordáról kezd fecsegni, mintegy mellesleg, csak hogy elüsse azt a néhány percet, amíg nem tudunk továbbhaladni. Azt mondja, nem hiszi el, hogy a tudomány mai állása mellett nem lehet ezt megoldani, hát miért nem hajtják be az összes bevándorlót egy sátor alá, aztán nyomatnak rájuk egy kis gázt. Mindjárt oda lehetne terelni a hajléktalanokat is, van itt épp elég normális ember, azoknak se jut hely. (…) Bámulom az utasokat, és találgatok, hogy tízből hány értene egyet a sofőrrel, hány vonná meg a vállát, hány háborodna fel. A végállmásnál kiürül a villamos, állok a hűvösödő, őszi estében. Tízből öt? Négy? Vagy tízből tíz?” (11–12.) – olvasható a Sötét égbolt című tárcában, amely a második helyen van. A tárcák sora egy emelkedő ívet rajzol ki. Az könyvben az előrehaladással enyhülnek, több remény, részvét valamint emberi mozzanat kap helyet.

Írta: Brok Bernadett

Schein Gábor harmincnegyedik művének bemutatójára került sor június 11-én a Margó Irodalmi Fesztiválon. A mennyiségre Nagy Gabriella, Schein beszélgetőpartnere hívta fel a figyelmet, hangsúlyozva, hogy ebbe természetesen beletartozik a szerző prózai és tudományos munkássága is.

Az új kötet az Üdvözlet a kontinens belsejéből címet viseli, és a közéleti versek mellett azok is helyett kaptak benne, amelyek a költő betegsége alatt születtek, azt dolgozzák fel, de feltűnik néhány már az előző kötetből is ismert vers, ezek hivatottak mutatni a folytonosságot.

Saját meglátása szerint Schein a végtelen béke és a végtelen hazugság korában született és 2006 volt az a fordulópont, korszakhatár, amikor az addigi hazugságokért a számla benyújtódott és bár először ő maga sem értette, hogy a CNN-en a saját városát látja, nem értette a tér és idő ilyen formában történő átalakulását, de végül ő maga is az utcán töltötte a napokat. Ahogyan fogalmazott, felszínre tört a nemzedékek emléke.

A város érzékelése kicserélődött – és ez nem csupán 2006-nak volt köszönhető. 2014-ben, egy háborús övezetből érkezett barátjával sétálva Pest utcáin szembesült azzal, hogy mennyire más egy város arca a különböző perspektívákból. Ahogyan a barát magyarázta, egy forradalom esetén az Astoria tökéletes terepet nyújtana a mesterlövészeknek.

A tapasztalatok egybegyúródnak a versekben; az, amit a CCN-t nézve látott, és amit az utcán élt át. A közéleti és egyéni ember észlelései egybefonódnak.

Az egyéni tragédiák, amelyeket Schein összeköt és összefüggőnek tart, aztán újra változtattak ezen az érzékelésen. Először 2014 februárjában Borbély Szilárd költőtárs és barát öngyilkossága rázta meg, amelyet csak fokozott, hogy például ő volt az első, aki belépett Borbély bezárt dolgozószobájába és megnézte jegyzeteit. Majd ezt követte tavasszal a rák. Ennek leküzdésének köszönhetően nyugodtabb lett, mindennek képes örülni – már amennyiben jó formában van, valamint nagyobb távlatokat képes megragadni az én és a világ, az én és a magam között. Talán éppen ezért válhatott a betegség egy olyan érzékszervvé, amely az országot is mutathatja, legalábbis kapcsolatba hozhatja egymással.

Az Üdvözlet a kontinens belsejéből versei mindezen élményeket foglalják magukba, ezekre keresnek válaszokat, ezekkel kapcsolatosan tesznek fel kérdéseket.

Írta: Brok Bernadett

Az amúgy sem kevés eseményt magáénak tudó Margó Irodalmi Fesztivál „Elsőnek lenni szar” címmel új sorozatot indított. A program célja egy önálló est biztosítása a slam aktuális bajnokának, ahol bemutathatja magát, valamint útját a bajnoki címig; így értelemszerűen az idei nyári Margón a meghívott Basch Péter volt. Az elsőség mellett az a megtiszteltetés is érte, hogy a tőle idézett eseménycím egyben sorozatcímmé is fejlődött.

A slam-est, nevéből adódóan, este 22:00 órakor kezdődött a Petőfi Irodalmi Múzeum Dísztermében és közel másfél órán át szórakoztatta közönségét. A helyszín és esemény közötti kapcsolat többekben vetett fel kérdéseket, és el is hangzott néhányszor a hogyan kérdése, valamint annak a konstatálása is, miszerint máskor azért lazább helyeken szokott ez történni. Ez egy egyszerű ok-okozati viszonnyal magyarázható, amely alapján az est a Margó keretein belül van, ami meg a PIM-ben, ezáltal logikus a kapcsolat. Viszont a résztvevők számára ez még így is csupán egy felelet maradt és nem válasz. Valahogy végig benne volt a levegőben a slam-esteken és a minden más esteken szocializálódott közegek közötti egymásra nézés. Meg persze, ott volt a harmadik közeg, amelyik mindkettő előbbiben ugyanúgy otthon van, sőt lehetséges, hogy nem is választja szét.

Rögtön a terem megnyitását követően a Díszterem ülőhelyei gyorsan beteltek. Nemsoká a falak mentén sem maradt már a hely az álldogálóknak, ezért az addig talán picit feszengő résztvevők elkezdtek a padlóra szivárogni – mégis kényelmesebb a padlón ülni, mint a falnál állni. Bár ez önmagában nem volt meglepő, a közhangulaton mégis javított, a meleg levegőt is sikerült picit könnyebbé tennie. Nem sokkal később kezdődött a következő meglepő tett. Egy fiú a nézők soraiból Basch Péter egyes kijelentéseire heves csettintgetésbe kezdett. Hogy ez mi? És miért történik? Lehet jelezni szeretne valamit. De alig néhány perccel később mások is csatlakoztak hozzá, sőt, még néhány perccel később már nem is ugyanabban az időben történtek a csettintések, azazhogy mindenki akkor csettintett, amikor az éppen neki jó volt. És mindez fokozásaként néha még tapsoltak is. Éppen akkor, amikor kell. Amikor új ember lépett fel, vagy éppen le a színpadra/ról.

Mert hát bár ez egy önálló est, Basch Péter mégsem egyedül lépett fel. A produkcióban több személy mellett helyett kapott Csider István Zoltán is, aki azt adta, amit mindenki várt tőle, bár nem mindig volt teljesen tisztán érzékelhető, hogy mikor improvizál, és mikor ragaszkodik egy előre eltervezett koreográfiához.

Basch bemutatkozása mégis jól sikerült. Saját maga vezette végig saját slammer pályáján a résztvevőket, ami talán annyiban kár, hogy például élete első slamjét nem adta elő, de helyette és cserébe felidézett több sikeres darabot, valamint azt is elmondta, hogy kik azok, akiktől lopni szokott szófordulatokat, vagy akár technikákat.

Annak ellenére, hogy az egyik közeg a helyszínt nézte értetlenül, a másik az első közeget, és végül mindenki magát Bascht, egy jól sikerült este volt, melynek sikerült bemutatnia egy ívet, és bizonyítania, hogy egy felgyulladó konyha is lehet pozitív hatással egy leendő slammer pályájának elindításakor.

Írta: Brok Bernadett

Fotó: Pereszlényi Erika

A cikk a Várdai Lapok 2017.06.19-i számában jelent meg, a 6. oldalon olvasható.

A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának nyitódarabja a Budapesti Magyar Drámák Színházának könyvadaptációja volt, Nagy Zoltán Mihály: A sátán fattya. A közel másfél órás monodráma Tarpai Viktória főszereplésével Árkosi Árpád rendezésében állt színpadra és hengerelte le a közönséget.

A sátán fattya a kiszolgáltatottság, a bánat és a gyász darabja. A történet a második világháború idején kezdődik és az orosz megszállás időszakának elején fejeződik be, miközben egyszerre több szálon futva mutatja be az eseményeket a közönségnek. Egyrészt megismerhetjük Tóth Eszter hányatott életének tragikus mozzanatait kezdve a borzalmas naptól, amelyen öt muszka közrefogta és megerőszakolta. Eszter élete ettől a ponttól megváltozik, és elindul lefelé a kétségbeesés meredek lejtőjén. „Megszakadt, valami elpattant bennem örökre.” Az előadás történetének és tanulságának még ma is van relevanciája. Habár napjainkban nem kell német katonáktól tartaniuk a fiatal lányoknak, sajnos egyre csak növekvő tendenciát mutat azoknak a nőknek a száma, akiket molesztáltak életükben. A sátán fattya híven ábrázolja azokat a lelki folyamatokat, amik ilyenkor keresztülvágtatnak az embereken. A bűntudat, a szégyen, a megalázottság és az undor gusztustalan egyvelegét.

Ez a történetszál több problémát is felvet. Azon kívül, hogy bemutatja milyen hatással van egy ilyen esemény az áldozat érzelmeire, az élet szentségének megkérdőjelezhetőségének, avagy megkérdőjelezhetetlenségének ellentétére is felhívja a figyelmet. Az abortusz mindig is egy megosztó téma volt a társadalmakban, és A sátán fattyának sikerül kimondott állásfoglalás nélkül megmutatni az érem mindkét oldalát és bemutatni mindkét oldal legfőbb érveit. Az abortusz ellenzői arra hivatkoznak, hogy minden élet szent, és ahogy az apa kijelenti a darabban is „Ölni bűn.”. De érdemes-e egy még meg sem született embrió életéért tönkretenni egy lányét? Az abortusz támogatói azt mondják, hogy ha az anya rajta kívül álló okokból esett teherbe, mint a darabban is, akkor, ha megtartja a kicsit, az rossz mind a gyermeknek, mind az anyának, hiszen van rá esély, hogy egy szeretettelen kapcsolatban ragadnak életük végéig. Ennek eredményeképpen bekövetkezhetnek olyan szituációk, mint A sátán fattyában is : „Anya voltam, anyai örömök nélkül.”.

Az ezzel párhuzamosan futó történetszál egy elég erős társadalom- és háborúkritika. A háború alatt egyik hátországnak sem volt könnyű dolga, mégis a kis települések – mint amilyen a darab helyszíne Szilas – szenvedték meg legjobban a fiatal, erős férfiak hiányát. A földeket művelni, az állatokat etetni kellett és ezeket a nagyrészt megterhelő, fizikai erőt igénylő feladatokat a férfiak helyett kénytelen voltak a nők elvégezni. A kis közösségekben, ahol mindenki ismer mindenkit, ha a fiatalokat elviszik katonának, akkor az egész falu együtt imádkozik minden egyes fiú életéért, várják őket haza. Ezért volt kegyetlenség többek között az is, hogy a második világháború lezárulta után, az oroszok nem engedték haza a magyar katonákat, hanem elvitték munkatáborba, Oroszországba. A sátán fattya pontosan ábrázolja, hogy milyen katasztrofális volt a helyzet nemcsak a fronton harcoló vagy munkatáborban sínylődő katonáknak, de az otthon maradtak számára is.

A drámai hatás fokozása érdekében Zanotta Veronika élőben énekelt és játszott gardonon. A darab kevés díszlettel dolgozott. A színpadon különböző mintájú és nagyságú farönkök voltak elhelyezve, amelyekbe egy-egy arc volt faragva. Ezek a rönkök jelenítették meg a mű többi szereplőjét, akiknek egytől egyig Tarpai Viktória kölcsönözte a hangjukat; valamint ezek elgörgetése jelezte a helyszín és jelenetváltozásokat. Tarpai Viktória hangját felváltva hallgattuk felvett anyagról és élőszóban. Ez a kis játék izgalmasabbá tette a darabot, Tárpai Viktória így egyszerre tudta ellátni a narrátor és a főszereplő feladatait. Az előadás kellékkészletének összeállítása látványosan funkcióközpontú volt, minden egyes tárgynak megvolt a maga szerepe, nem volt felesleges dolog a színpadon. A gyertyák, a fekete könyv, az alma és a levél mind egy-egy sorfordító eseményhez kapcsolódtak Eszter életében, melyeknek következtében egyre mélyebbre süllyedt a gondok és elkeseredettség mocsarában.

Tarpai Viktória szinte percek alatt magára irányította a figyelmet, megragadta a közönséget és nem eresztette. Az előadás közben az ember hajlamos egyszer csak azon kapni magát, hogy együtt érez Eszterrel, hogy ő is boldogtalan. És talán ezt nevezik katarzisnak. Mikor együtt sírsz és örülsz a szereplőkkel, és nem ugyanúgy jössz ki az előadásról, mint ahogy bejöttél. A Budapesti Magyar Drámaírók Színházának sikerült létrehoznia egy olyan ma is releváns könyvadaptációt, amely képes átnyújtani a nézőknek a katarzis összetett, bonyolult, mégis nagyszerű érzését.

Írta: Banka Csilla

Fotók: zanottaart.hu

A Tündéri műfaj megjelölése minimál-szürreál musical egy felvonásban. S habár a felszínen rendelkezik alapkoncepcióval (hiszen egy komoly narratívával rendelkező román kortárs dráma volt az alap), itt ez valahol félúton (dadaista tüzektől lángolva) porrá lett. Vagy pont a semmi, az érthetetlenség ennek a darabnak a lényegi eleme?

A laza keret főszereplője két férfi (Harsányi Attila és Tege Antal), egyikük hiányzó oroszlánszívéről híres, a másikuk viszont vad rock léleknek tűnik – habár (lehet) ez csak bőrkabátból áll. A szituáció a következő: a két férfi bezárult egy épületbe, teremtett lélek sincs rajtuk kívül odabent. A vécé ajtó is zárva – ez a téma ihleti például az egyik dalt –, szóval viszonylag kellemetlen a helyzet. Mindaddig unalmas éjszakának néznek elébe – az egyikük rettegve, a másikuk félvállról – amíg nem találják meg a Nőt (Éder Enikő). A Nőt, aki halott. (Érthetetlen okokból kifolyólag hamar kiderül, hogy a hullának nincs nemiszerve. Ez világos módon csak egy következtetéshez vezet: a Nő egy tündér. Méghozzá jótündér.)

Valahol ott kezdi el a darab elveszteni a logikát, ahol a halottnak hitt, nemi szerv nélküli tündérnő többé nem lesz halott, és unott hangon közli, hogy ő a szex tündére. Innentől kezdve nehéz volna valódi narratívát keresni a darabban, csak a bezártság frusztrációja, a jelen hihetetlensége, az álom és a valóság közti vékony határ tünékenysége tűnik fel több fullasztó dalban. Mert végül is, ez egy musical, tele vadabbnál vadabb dalokkal. Amúgy mindegyik más nyelven íródott – maguk az alkotók is csak egy vállvonással intézik el ennek a kérdéskörét. Van itt román, német, magyar (rovásírással lefordítva), olasz… Az éppen aktuális jelenet érzelmi töltete valahol, távoli asszociációként párhuzamba állítható az adott dal stílusával és nyelvezetével, habár a darab vége felé már ez a távoli asszociáció is nevetségesnek tűnik, ahogy a keresésének gondolata is.

A színpad három, derékszögű, egy csúcspontban összeérő emelkedő. Több szempontból is ötletes választás ez a tulajdonképpen osztott színpad: már önmagában bezártság érzetet kelt. A színészek ugyanis nem lépnek le erről a három, vékony, fekete vonalról, egyensúlyozni egyensúlyoznak a végén, de kitartanak rajta. Önkéntelenül azt az érzést váltja ki ez a nézőből, hogy a gyermekkorában még izgalmas „lávajátékra” gondoljon. Tudjuk, hogy hol vannak a határok, s az előadás végeztével kellemetlen érzés elsétálni a színpad mellett – mintha égetné a talpat.

A két férfi szereplőből Harsányi Attila, aki a darab önjelölt bohóca, emelkedik ki játékával. Borzas, vicces, és a baromi szórakoztató még akkor is, amikor egy halott nő combjai közé nyúlkál. Ő az, aki jótündérnek nevezi ki a Nőt, hiszen gyermekkorában kívánt magának egyet, és mi sem természetesebb, mint negyven éves korában egy bezárt épületben, kvázi halottként megkapnia. Ennek ellenére Éder Enikő testesít meg mindent, ami a jótündér ellentéte, már az arckifejezése is olyan érdektelen erotikát tükröz, ami egyszerűen pofon vágja a tündér a definícióját.

A dalokat Éder Enikő és Borsos Pál szerezte. Meglepő módon ezen a téren hagyományos(abb) verziót választottak, playback helyett a színpad mögött kifeszített fehér lepedő, mögöttük a zenészek (Borsos Pál, Luci Chirlan, Cosmin Harbei), akiknek a darab legvégéig csak az árnyjátékuk játszik szerepet. Az utolsó jelentben azonban Éder Enikő lerántja a leplet, mint egy platóni barlanghasonlatként, az énekesek beállnak a zenészek közé és egyfajta remixként újragyúrják az egy óra alatt elhangzott merőben különböző stílusvilágot felvonultató dalokat.

A Tündéri rendezője önbevallásos alapon 43%-ban Tapasztó Ernő, aki szerint már ez a százalék is sok, hiszen az összes többi szereplő nyakig benne van a musicalben – nem csak derékig. A musical az Aradi Kamaraszínház, a Békéscsabai Jókai Színhát és a MASZK Egyesület közös előadása, s habár egységes narratívát kár is kutatni a jelenetek (vagy akár egy jeleneten belül) is, az érzelmi töltet végig egy felfelé mutató ívet hoz, ami paradox módon egységet kovácsol, habár értelem nélkül. Ez az érzelmi töltet valahol a bezártság fullasztósága, a mesevilág, az erotikus fantáziák és a betépett hajnalokon hallgatott ismeretlen zenék ötvözete, amely habár döbbenetes hatást, de maradandót vált ki a nézőből.

A darab a XVII. Nemzetközi „Davila-Interfest” Stúdiószínházi Fesztiválon, illetve a IV. Balkáni Színházak Fesztiválján is díjazott lett, a tatabányai MOST FESZT-en versenyen kívüli előadásként szerepelt.

Írta: Veréb Árnika

Fotók: jegy.hu

A XVII. Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyprogramját Árkosi Árpád, rendező és Kovács Dezső kritikus válogatta, s így hét nagyszínpadi és hét kamara előadás került a nagyközönség elé. A gálát a fesztivál utolsó napján, 2017. június 17-én rendezték meg a Kodály Központban.

Ahogy tavaly, úgy idén is Szente Vajk a díjátadó arca, aki azt tekintette a legfontosabbnak, hogy a gála tükrözze a POSZT ezerszínűségét, így a fellépő művészek az ország különböző színházaiból érkeztek és vállaltak egymással közös előadásokat. Együtt lépett színpadra Lovas Rozi (Radnóti Színház), Dobó Enikő (Kecskeméti Katona József Színház), Molnár Nikolett (Szolnoki Szigligeti Színház), Simon Panna (Budapesti Operettszínház), Fehér Tibor (Nemzeti Színház), Dankó István (Katona József Színház), Járai Máté (Győri Nemzeti Színház), Orosz Ákos (Vígszínház) és a pécsi VoiSingers Produkció.

A tavalyi díjakhoz képest az idei gálán jóval többet osztott ki a Szakmai Testület által megbízott Szakmai Zsűri; illetve a Színházi Dolgozók Szakszervezetének Básti Lajos-díja, A Magyar Művészeti Akadémia Színházművészeti Tagozata által alapított alkotói díj, a MASZK Országos Színészegyesület és a Mozaik Művészegyesület díjai is kiosztásra kerültek. A POSZT-ot az egész fesztivál ideje alatt kísérte a Nyílt Fórum, a Színházi Dramaturgok Céhének drámaíró pályázata. A felolvasószínház keretében színpadra állított nyolc dráma közül került kiosztásra a Vilmos-díj is.

A díjazottak:

A szakmai zsűri díjai:

Legjobb előadás: Mesél a bécsi erdő (Örkény Színház)

Legjobb rendezés: Székely Kriszta (Nóra – karácsony Helmeréknél / Katona József Színház)

Legjobb női főszereplő: Ónodi Eszter (Nóra – karácsony Helmeréknél / Katona József Színház)

Legjobb férfi főszereplő: Trill Zsolt (III. Richárd / A Gyulai Várszínház és a Nemzeti Színház közös produkciója)

Legjobb női mellékszereplő: Für Anikó (Mesél a bécsi erdő / Örkény Színház)

Legjobb férfi mellékszereplő: Nagy Viktor (Apátlanul (Platonov) / Katona József Színház, Kecskemét)

Legjobb 30 év alatti női színész: Sodró Eliza (A falu rossza / Weöres Sándor Színház)

Legjobb 30 év alatti férfi színész: Gyöngyösi Zoltán (III. Richárd / A Gyulai Várszínház és a Nemzeti Színház közös produkciója)

Legjobb színházi zene: Kákonyi Árpád (Mesél a bécsi erdő / Örkény Színház)

Legjobb koreográfia: Bodor Johanna (A chicagói hercegnő / Budapesti Operettszínház)

Legjobb írói és dramaturgi munka: Wéber Kata és Boronkay Soma (Látszatélet /Proton Színház (Trafó))

Legjobb jelmez: Ignjatovic Kristina (Mesél a bécsi erdő / Örkény Színház)

Legjobb díszlet: Ágh Márton (Látszatélet / Proton Színház (Trafó))

Legjobb fényterv: Yuri Kordonsky (A mélyben / Kolozsvári Állami Magyar Színház)

A közönségzsűri díja: Kocsis Pál (Apátlanul (Platonov) / Katona József Színház, Kecskemét)

A Színházi Dolgozók Szakszervezetének Básti Lajos-díja: Harsányi Attila (Kivilágos kivirradtig / Miskolci Nemzeti Színház)

A Magyar Művészeti Akadémia Színházművészeti Tagozata által alapított alkotói díj: Szerémi Zoltán (A falu rossza / Weöres Sándor Színház)

A MASZK Országos Színészegyesület és a Mozaik Művészegyesület díjai:

A legjobb férfi alakításért: Kocsis Pál (Apátlanul (Platonov) / Katona József Színház, Kecskemét)

A legjobb női alakításért: Kováts Adél (Futótűz / Radnóti Színház)

A Színházi Dramaturgok Céhének Vilmos-díja az idei Nyílt Fórum legjobb színművének: Znajkay Zsófia (Rendezői változat)

Írta: Veréb Árnika

Fotó: Hajdú Zsófia

Súgópéldány

Kommentek

Recent Posts

Népszerű bejegyzések

Kövess minket Facebookon

Korábbi cikkeink