Valóban a kutatás könyve ez, a kötet ugyanis több, eltérő irányból fürkészi azt a folyton változó, és szinte megragadhatatlan választóvonalat, amely lélek és test, élet és halál, képzelet és valóság, mitikus és racionális világszemlélet között húzódik, mindvégig kérdésessé téve azokat a kereteket, amelyekbe az ember – még ha külső körülmények hatására is – saját magát zárta be fokozatosan. A kötet középpontjában ugyanakkor – ahogyan a cím is sejteti – valóban test és lélek bonyolult viszonyának kérdése áll, melyet minden elbeszélés különböző oldalról közelít meg. Hol a lélek fokozatos fellélegzése és test fokozatos átlényegülésének bemutatása mentén (Aqua allegoria), hol a test fölötti kontroll elvesztése és egy, az elmében őrzött tájképben való útnak indulás felől (Ember, hegyi tájban), hol egy Irakban raboskodó férj és egy Oroszországban magára maradt feleség álmának rejtélyes összecsengésébe bujtatva (Egy külföldi nő), hol pedig végigkísérvén, ahogyan egy élőlény a vágóhídon „test, hulla, halott állat vagy már hús?” lesz előbb, mire azzá a tobozmiriggyé válik, amely végül – újabb metamorfózis – molekulákká szóródik szét és képletekké áll össze a biokémikus tekintete alatt (Tetemek, tetemek, hol lehet a lelketek). 

Ugyanakkor Ulickaja jelen kötete azokat a társadalmi határokat is problematikusan megjeleníti, amelyek beférkőznek az emberi kapcsolatok mélyszerkezetébe, valamint ezáltal elkerülhetetlen módon válnak a személyes sors alakító tényezőivé. A kötet nyitóelbeszélésében például egy leszbikus pár esküvőjének küszöbéről fordul vissza a meghívott rokonság, mikor kiderül, hogy a vőlegény valójában menyasszony; a személyes történet bizonyos emlékei pedig a falra való kiakasztás helyett egy albumba kerülnek (Sárkány és Főnix). Az Egy külföldi nő című elbeszélésben pedig egy kurd férfi, aki hiába vallja magát elsősorban matematikusnak, és ekképpen nem vallási vagy nemzeti szempontok szerint osztja fel a világot, időlegesen ugyanezen vallási és nemzeti tényezők áldozatává válik. 

Az olvasóban ugyanakkor felmerülhet a gyanú a néhol didaktikus mondanivaló, a nehéz témák ellenére is kellemes-történetmesélős hang és a már-már túlzottan is megnyugtató végkifejlet, valamint a manapság nehezen elbagatellizálható problémák („a tudós nő olyan, mint a tengeri malac, se nem tengeri, se nem malac” [Áldottak mind, kik…]) felvillantása, majd reflektálatlanul hagyása miatt, hogy a szövegek csak „bemesélik”, hogy jelentős társadalmi problémákban vájkálnak, miközben épphogy csak felszínesen érintik azokat. 

Ugyanakkor a kötet célja talán nem a társadalmi és politikai problémák szépirodalmi vizsgálata vagy azoknak végletekig való kiélezése, hanem annak kutatása, hogyan lehet ezen globális problémák mögött a személyes történetet megragadni, valamint hogyan tehetőek fel ezen perifériára szorító és akadályként megjelenő meghatározottságok ellenére is azok a minden emberi élet számára egyaránt fontos kérdések, amelyek mélyen meghatározzák a személyes sorsok és az emberi kapcsolatok alakulását. 

Ljudmila Ulickaja: A lélek testéről 

Magvető Kiadó, 2020, 152 oldal 

A szerkesztő állítása különösen igaznak bizonyul most, amikor a valóság kitermelt egy olyan helyzetet, amelyre nem készülhettünk fel, és amelyre csak kétségbeesett döbbenettel reagálhattunk. A jelenkori mindennapokban mutatkozik meg teljes egészében a valóság és a fikció határmezsgyéje, amelyet nem tudunk felfogni. Nem véletlen, hogy világszerte reneszánszát élte A pestis, Albert Camus nagyszerű regénye, amely az embernek egy részmagyarázattal szolgál és elringatja abban az illúzióban, hogy a koronavírusra vonatkoztatható. 

A „fikció tükrében” a valóság szinte mindig lezárt, kerek egészként mutatkozik meg, egyfajta szeleteként, amelyet felfogni még képesek vagyunk. Az Egy galaxissal odébb alapkoncepciója pedig éppen az, hogy a valóságtól legtávolabb eső fikciót, a sci-fit az értelmezői munka (stílszerűen!) űrhajóján visszamentse a realitásba. 

Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a fantasy világa igazából ugyanannyira mindennapjaink leképeződése, amint a realista vagy naturalista nagyregények klasszikusai. Éppen ezért a kötet igazán remek érzékkel válogatta ki azokat a regényeket és filmeket, amelyeken jól bemutatható, hogy a fikció és a valóság igen közel áll egymáshoz. Ehhez tartozik az is, hogy a könyv – nem kevésbé jó írói vénával megáldott – szerzői a tudomány legkülönbözőbb területeiről érkezve fejtik ki álláspontjukat. Izgalmas a csillagász tollából olvasni tanulmányt a Kapcsolat című film exobolygóinak realitásáról, vagy egy kommunikációs szakemberéből a Marvel-filmek álhíreiről. De amellett, hogy izgalmasak ezek az írások, autentikusak is, hiszen a tanulmányokat az adott téma ismerői írják, tudományos igénnyel, de közérthetően, hasznos jegyzetapparátussal, valamint olyan szakirodalmi felsorolással, ami a témában való további elmélyülést serkentheti. 

Az imént idézetteken kívül a kötetben olvasni lehet az új Star Wars-trilógia két főszereplőjének pszichoszociális fejlődéséről, a Stephen King-regények karaktereinek viktimológiai (áldozattani) aspektusáról, a futurológia jelenéről és jövőjéről a Különvélemény című film kapcsán vagy Asimov Alapítványának politológiai és szociológiai hátteréről. 

Bevett, megbízható közhely, hogy a fantasy írók Vernétől Asimovig határtalan képzeletüket papírra vetve, nemcsak szórakoztatják a nagyérdeműt, de egyben meg is jósolják az eljövendő, átalakult valóságot. Szintén orbitális közhely, hogy (járvány ide vagy oda) a világunk folyamatos rohanásban van, a tegnap lebecsült fantazmagóriája mára tömegcikké, holnapra elavult vacakká válik, amit még a Vaterán sem lehet nyomott áron eladni. A kötet legnagyobb érdeme azon túl, hogy egyik-másik tanulmánya van olyan izgalmas (sőt!), mint egy Marvel-film, az, hogy a fenti közhelyekre reflektálva képes megmutatni ezen közhelyek vaskos igazságtartamát – és ez roppant fontos, különösen a 2020-as év fényében, amikor éppen hogy a valóság tükrében pillantottuk meg a fikciót. 

Filippov Gábor–Nagy Ádám–Tóth Csaba (szerk.): Egy galaxissal odébb. Fantáziavilágok valóságai 

Athenaeum, 2020, 368 oldal

De mi az oka annak, hogy ez az orwelli disztópia, az 1984 olyan nagy hatással volt/van az egyetemes kultúrára? Természetesen a teljesség igénye nélkül, alább felsorolnék néhány lehetséges okot, ami egyben jó támpontként szolgálhat a képregény elemzéséhez is. Első, a történelmi pillanat, amelyben a szöveg megszületett, hiszen a II. világháború utáni időszakban szakadt a világ karakteresen nyugatra és keletre, illetve erre az időszakra tehető a két hatalmi tömb (USA–USSR) kialakulása is, amely a regény disztópiájához hasonló államalakulatok rémképével reálisan fenyegetett. Második ok a történelmi tapasztalat összegzése, hiszen Eurázsia, Óceánia és Keletázsia azoknak a mindenkori totalitárius rendszereknek a prototípusai, amelyek a világtörténelem lapjain korról-korra feltűnnek, és mivel a történelem egy folyamatosan alakuló láncolata az eseményeknek, így nyilvánvaló, hogy vannak és lesznek is olyan elnyomó rendszerek, amelyek felépítésükben az orwelli leírásnak megfelelően működnek. 

Harmadik okként a regény aprólékosságát és egyszerűségét lehet megemlíteni, amelyet akadálytalanul be lehetett forgatni mind a kulturális, mind a politikai közegbe, hiszen az Angszoc, az újbeszél, a duplagondol, a Nagy Testvér vagy a gondolatbűn és a gondolatrendőrség, tehát a regény mindama elemei, amelyek Winston (tulajdonképpeni szerelmes) történetét összehasonlíthatatlan atmoszférával ruházzák fel, mára a kollektív szókészlet olyan elemeivé váltak, amelyeket a könyv ismerete, és így a szavak pontos megértése nélkül (fel)használhatnak a közbeszédben. A negyedik és egyben utolsó ok ebben a rendkívül sematikus felsorolásban szorosan vissza is kapcsolódik az előzőhöz és a regény nyelvének univerzális felhasználhatóságában foglalható össze. Érdemes megfigyelni, hogy a magyar közélet bal és jobb oldala mintegy felosztotta az 1984 szóösszetételeit: ellenzéki orgánumokban a Nagy Testvér a regnáló miniszterelnököt, a duplagondol a kormány kommunikációjának sarokkövét jelöli, míg a kormánypárti sajtó az újbeszél terminust vonatkoztatja előszeretettel a liberalizmus PC nyelvhasználatára. 

A fentiekből jól kitűnik, az 1984 olyan irodalmi produktum, amilyen ritkán bukkan elő. Mérhetetlen elfogultságom mondatja velem azt a kultikus megállapítást, miszerint ha Dante Komédiája a középkor lexikona, akkor Orwell 1984-e a XX. századé. Éppen ezért jól látható, ezzel a regénnyel kifejezetten nehéz bármit is kezdeni, lezártságában, stílusában és atmoszférájában olyan egységet képvisel, ami valamilyen szinten ellenáll minden színpadi vagy filmes vagy (esetünkben) képregényes adaptációnak, mediális átfordításnak. 

És Fido Nesti, máskülönben roppant igényesen megrajzolt képregénye ezért tűnik egy kissé súlytalannak, sőt, mondhatni, károsnak. Abban az időszakban, amikor a képregénytudomány (comics studies) elválasztani igyekszik a képregény műfaját más művészeti területektől (az irodalomtól, a filmtől és képzőművészettől), hogy ezzel bizonyítsa önállóságát, Fido Nesti végtére is megrajzolja a regény filmes adaptációjának – képregény adaptációját. Azonkívül, hogy egy az egyben a film hangulatát idézi a képregény, a két főszereplő megrajzolásában sem módosít: Winston és Julia karakterei tulajdonképpen John Hurt és Suzanna Hamilton portréi. Ugyanakkor, persze a képregény-változatnak megvan az az előnye, hogy a regény esszéisztikus részeit („Goldstein könyvét”, valamint Az újbeszél alapelveit), a filmmel ellentétben, ábrázolni tudja, tehát jóval hűbb a szöveghez. Ugyanígy a regény absztraktabb leírásait, az egymásba csúszó tudatszinteket a panelek jóval plasztikusabban ábrázolják, mint ahogyan azt a film technológiai keretei engedték. 

Viszont, egyfajta duplagondol logikával az is kijelenthető, hogy Fido Nesti 1984 adaptációja zseniális és innovatív, hiszen az utánozhatatlan regény gondolatait menti át a képregény műfajába, ezzel őrizve meg a XX. század konzekvenciáit a III. évezredben, sőt, mint Winston őrzi összetörve, megkínozva, megalázva az emberi szellemet, úgy őrzi ez a képregény az Orwellét, ahogyan azt egy klasszikussal illik: teljes egészében, csonkítatlanul. Az 1984 egy olyan elementáris erejű figyelmeztetése az emberiségnek, amelyet újra és újra fel kell eleveníteni, nehogy egy pillanatra is megfeledkezzünk róla.

A tíz fiatal tehetséget a European Film Promotion tagszervezetei – köztük a Nemzeti Filmintézet – által benevezett jelöltekből választotta ki a szakma prominens személyiségeiből álló „Shooting Stars” zsűri. 

„Szédítő és rejtélyes” alakításával Stork Natasa a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre című Horvát Lili-film főszerepében vette le a lábáról a zsűrit. Az alakításért, melyet itthon és külföldön egyaránt méltattak, Stork Natasa Antalya, Valladolid és Les Arcs nemzetközi filmfesztiválján is elnyerte a legjobb színésznő díját. 

A Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre című film Magyarország hivatalos nevezettje a legjobb idegennyelvű film Oscar-díjára. A valóság és képzelet határán játszódó szerelmesfilm január 22-től látható lesz az Egyesült Államokban, a forgalmazási jogokat a Nemzeti Filmintézet nemrég értékesítette a Greenwich Entertainment filmforgalmazónak.

Stork Natasa a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztályában végzett. A Nemzeti Színháztól kezdve a Dollár Papa Gyermekei színházi műhelyen át számos társulatban és alkalmi formációban játszott itthon és külföldön is az elmúlt években. Mundruczó Kornél Szelíd teremtés – A Frankenstein-terv-ében, majd Bodzsár Márk Isteni műszak című fekete komédiájában volt korábban látható mozifilmekben. Nemrég fejezte be Szilágyi Fanni Veszélyes lehet a fagyi című filmjének forgatását, melyben a főszereplő ikerpár mindkét tagját ő alakítja. 

Az 1998-ban életre hívott „Shooting Stars” program Daniel Craig, Rachel Weisz, Daniel Brühl, Alicia Vikander, Matthias Schoenaerts, Carey Mulligan, Cécile de France, Anamaria Marinca és Ludivine Sagnier pályafutásának is jelentős állomása volt. Magyarországról az elmúlt években többek között Oroszlán Szonja, Ónodi Eszter, Gryllus Dorka, Hámori Gabriella, Nagy Zsolt és legutóbb 2018-ban Tenki Réka kapott meghívást a rangos programra, melynek a berlini filmfesztivál adott otthont az elmúlt években.

A Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre című filmre néhány hét alatt mintegy 20 ezren váltottak jegyet a hazai mozikban és december eleje óta megtekinthető online a Cinego kínálatában.

A fesztivál egy hete alatt harminc film több mint száz vetítése látható majd párhuzamosan a Cinema City MAMMUT termeiben. 

Ha valami fenyegető vészhelyzet lenne, és csak egyetlen könyv maradhatna a polcomon, akkor biztos, hogy ez lenne az. A Hermész Triszmegisztosz bölcsessége nem olyan olvasmány, amit csak úgy átfut az ember, majd lép is rajta tovább. Minden emberben megvan az a természetes kíváncsiság, ami arra sarkallja, hogy megfejthesse saját eredetét. Velem sincs ez másképp, lelkem mélyén mindig vágytam arra, hogy „megismerjem a létezőket, és megértsem természetüket”. Tökéletes vezérfonalat kaptam a kezembe ezzel az ősi szöveggyűjteménnyel. A világ krízisének minden okát ugyan nem deríthetjük ki, de saját lelki válságunkra találhatunk megoldást. 

Nem új keletű dolog az, hogy az ember a transzcendens, tehát természetfeletti síkkal, a szellemvilággal foglalkozik. A különféle vallások, filozófiák, hagyományok más-más szempontok szerint, de ugyanazt a misztériumot próbálják leírni. Mi van az anyagon túl? A káosz, az összeomlás, a zűrzavar, a fojtogató üres semmi? Egy habos-babos mennyei világ angyalokkal és más fénylényekkel? Egy zöldellő Paradicsom örök vadászmezővel? Vagy a tudatunkban eltárolt információkból kialakult összkép, végkép? 

Ez a könyv komoly tudományos igénnyel lett megírva, szinte minden oldalán lábjegyzetekkel van kiegészítve a korhű dokumentum. A fordított szavak különféle lehetséges változatait is megtaláljuk benne, így nem veszik el a jelentés akkor sem, ha többértelmű egy adott archaikus kifejezés. A részletesség segítheti az olvasót a mélyebb jelentések megértéséhez, hiszen nem minden egyértelmű a szövegekben, ami abból is adódik, hogy a hermetika elzártat, titkosat, elrejtettet jelent, ami csak a bevatottak számára világos. 

Az archaikus korból fennmaradt hagyományok útmutatót adhatnak a modern embernek is. Hamvas Endre Ádám és munkatársainak legújabb fordításában hermetikus szövegek egész csokrát találjuk. A „háromszorosan nagy” bölcs, akit az ősi egyiptomiak mellett számos más kultúra is tisztelt, óriási kincset hagyott maga után. A legtöbb kutató szerint Hermész Triszmegisztosz Egyiptomban született és egyiptomi filozófiai gondolkodást művelt. 

A bölcs személyét rejtély övezi, de legtöbben isteni beavatottként tartják számon. A könyv egy helyen azt írja: „a filozófusok közül először fordult a fizikai és matematikai vizsgálódásoktól az isteni dolgok szemlélete felé, és Ő beszélt először a legfőbb Isten nagy bölcsességéről, és a lélek átváltozásairól. Előre látta az ősi vallás pusztulását, az új hit megszületését, Krisztus eljövetelét, az eljövendő ítéletet.” (563. oldal) Neve beavatási fokozatára is utalhat, mert Triszmegisztosz bölcsessége átfogta a világ hármas lényegét. Minden más azonban csak feltételezés róla, de egyébként is, a személyénél tanítása számottevően fontosabb. 

Üldözték, tiltották, büntették ezt a világlátást. A politikai vezetők, akik szoros kapcsolatban voltak a klérussal, tehát a papsággal, nem akarták, hogy a köznép, az átlagember találkozzon ezzel az égi eredetű tudással, amely a halhatatlan Lélek kozmikus alászállásáról és az ember földön betöltött küldetéséről, sorsáról is szól. 

A világ leánya: „Figyelj, gyermekem!” 

A kötet egyik legérdekesebb fejezete a Koré Koszmu, amelyben Egyiptom legfőbb istennője, Ízisz tanítja fiát, Hóruszt. Egyes értelmezések szerint a „koré” jelentése pupilla, ami maga az istennő. Ízisz a kozmosz közepének, a Napnak a pupillája, azaz a világnak a fénye. Feladata a mindenség rendjének fenntartása. Részben felfedi, részben elrejti azt a gnózist (tudást), ami segít az anyagba süllyedt embernek visszatérnie otthonába, az égbe. 

Férjével, Ozirisz istennel, aki egyben testvére is volt, a hősök szerepében tűnnek fel. „Ők töltötték meg az életet élettel. Ők szüntették meg az emberek között dúló kölcsönös vad öldöklést. Ők értik majd meg – mondja Hermész – és válogatják át írásaimat, még ha egyeseket el is hallgatnak. Ők voltak az ígéret és a hűség első megalapítói és elhozták az emberek életébe a hatalmas istent, az Esküt. … Ozirisz és én megtettük mindezt, gyermekem. Miután láttuk, hogy a világ teljes, ekkortól visszahívtak minket az ég lakói. De nem térhettünk vissza, míg meg nem kértük az Urat, hogy a légkör teljen el ezzel a tanítással. Nekünk pedig szíves visszatérésben lesz részünk. De az Isten a himnuszokban leli örömét!” (205. oldal) 

Kiemelkedő helyet kap a gyűjteményben a Tabula Smaragdina, amit az egyik legfőbb ezoterikus iratként tartanak számon, a szellemi alkímia is erre épült. Az aranykészítést a beavatott ebben az esetben képletesen értette, és saját lényét akarta nemesíteni. Tehát nem valódi fémekkel dolgozott. 

Állítólag Hermész sírjába vitte magával a Smaragdtáblát, és múmiája kezében lelt rá a kutató. A mai embernek a műből körülbelül annyi lehet ismerős, hogy „amint fent, úgy lent”. A mindenség ezen alapelvét is a hermetikusoktól kölcsönözték a maiak, és születtek belőle olyan hasonlatok, mint az ember és az univerzum kapcsolata, a mikrovezum és a makroverzum analógiája, tehát, hogy a csillagok úgy csoportosulnak a térben, mint a testben a sejtek stb. 

A gyűjteményben Hortulánus kommentárját is megtaláljuk a Tabulához, aki az alkímiai „Nagy Mű”, az Opus Magnum elkészítését fejtegeti. A Nap művelete során a lélek átalakul, megnemesedik és visszanyeri eredeti, isteni mivoltát. „Atyja a Nap, anyja a Hold; a szél hordozta méhében, táplálója a föld.” (267. oldal) 

Valahol valójában minden egy, összetartozó és szétválaszthatatlan? – adódik a kérdés a könyvet olvasva. Egy királlyal beszélget Tat, Hermész fia, aki átvette apja helyét, miután a bölcs felszállt a csillagokhoz. A testekben lévő testetlen dolgokat a tükörhasonlattal bizonyítja, hiszen a test, ami beletekint a tükörbe, testetlenként jelenik meg az üveg síkján. Az ideák és a formában lévő természet is ilyen módon egymás tükörképei. „A testetlen dolgok visszatükröződnek a testiekben, a testiek pedig a testetlenekben.” (163. oldal) Ilyen módon a fizikai síkon túli dimenzió valójában elválaszthatatlan a szellemi világtól. Ha az anyagot kutatjuk, megismerjük a szellemet. Ha a szellemet vizslatjuk, megértjük az anyagot. 

„Aki megismeri Istent, eltelvén minden jóval, isteni gondolatokra tesz szert, amelyek nem hasonlítanak a tömegéihez. Ezért nem szeretik a tömeget azokat, akik birtokában vannak a tudásnak, és ezért nem szereti őket sem a tömeg.” (121. oldal) A szellemi ember képes átlátni az életben újra és újra kialakuló rendetlenségen és értelmével eljut Istenhez. Ez a mi legbelsőbb törekvésünk, amit ha egy bányászásként írunk le, akkor ez a könyv csáklyát ad a munkához és megkönnyíti az áttörést tudtunk homályán. „Akkor majd felfogod a Szépet, a Jót, a Ragyogó fényt, amit Isten világít meg felülmúlhatatlan módon, mert ez a szépség semmihez sem hasonlítható, ez a Jó utánozhatatlan, amiképpen maga Isten is.” (114. oldal)

Nem így képzeltem el az idei karácsonyt. Hideg van, fázom, az ujjaimat már alig érzem. Van rajtam kabát meg csizma is, de olyan, mintha alsónadrágban állnék egy hóbucka közepén. Nem esik jól. Időközben be is sötétedett, a magas fenyők pedig még a holdfényt is szigorúan szűrik át. Szürkületkor indultunk el, de lehet, hogy csak délután három óra volt. Elvesztettem az időérzékemet, már az is lehet, hogy holnap van. 

A kezemben ásó. A föld jeges. Már alig van erőm, de nem hagyhatjuk félbe azt, amit elkezdünk. Ások, rálépek, emelek, az alkaromon végigfut a remegés, hajítok, és megvárom, amíg az utolsó homokszem is csattan a jégen, legalább addig is pihenek. Még a szél is fúj, az orrom már vöröslik, a kötött sapkám résein szenvtelenül bújik át a fagy. Néha megborzongok, mikor valami neszt hallok a hátam mögött. Nem tehetek róla, egy ilyen helyzetben az ember akaratlanul is feszélyezve érzi magát. 

A tekintetemmel a holdat keresem az égen. Eszembe jut a kép, amikor a kisfiú egy horgászbottal ül rajta, és semmi gondja nincs a világra. Arra gondolok, milyen jó lenne ott ülni a holdon, nem pedig gödröt ásni a sötétben egy erdő közepén. De vajon mit akar kifogni? Valószínűleg a csillagokat. Biztos jó ajándék lenne, odamehetnék Lilihez óra után, és csak úgy odaadnám, mintha a világ legátlagosabb dolga lenne, pedig „tessék, hoztam neked egy csillagot”. Utána Lilire gondolok, és már nem is fázom annyira. Óvatos mosolyt kunkorítok, de csak halványan, nehogy apa is észrevegye, a végén az egészet nekem kell befejeznem, ha nem vigyázok. Befejezni – de mit is? Feladom a hold keresését, a mosoly az arcomra fagy. Még csak most jön a neheze: betemetni a lyukat. 

– Muszáj ma befejeznünk? 

– Muszáj. Ha édesanyád megtudja, mit csináltunk… 

Többes szám első személy. Persze, mi vagyunk itt, de én igazán nem akartam ebben részt venni, csak ő kért meg rá, mikor azt mondta, hogy te is kellesz, hogy eltüntessük a nyomokat. Meg akarom kérdezni, hogy egyáltalán mire volt jó ez az egész, ha már most bánja, de mérgesnek tűnik, és nem is esik jól, mikor a torkomon végigszalad a hideg, úgyhogy nem kérdezek semmit. Nem is kell, válaszol magától. 

– Csak annyira feldühített, hogy a szomszéd már megint ezt csinálja. Minden évben. Minden… – rám néz, pont úgy, mint mikor olyat akar mondani, amit nekem nem szabad – buta évben. 

Továbbra sem teljesen értem a helyzetet. A szomszéd háza mindig fényesebb alapon nekem kell itt állni órákon át a hidegben? Apa kicsit feszült még, de látom, hogy kezd megnyugodni, ahogy haladunk előre a feladattal. Úgyhogy már én sem izgulok annyira, a mosolyom tovább kunkorodik. 

Megáll, sóhajt, és ledobja maga mögé az ásót. Én is leejtem, de sokkal kisebbet koppan, hiszen sokkal kevesebbet is zuhant. Vesz egy nagy levegőt, nagyobbat, mint az előbb. Csodálkozva nézek fel rá, hogy mégis hogy fér bele ennyi, és de jó lenne egyszer olyan nagynak lenni, mint apa, de nem sok időt hagy az álmodozásra, a munka folytatódik. 

– Háromra emeljük.

Leguggolunk. Két oldalról fogjuk meg. 

– Egy… 

Olyan hatalmas, hogy szinte úgy érzem, ő fog engem, én pedig csak azért kapaszkodom, hogy ne nyeljen el. 

– Kettő… 

A sapkám rései nagyobbnak tűnnek, mint valaha. Izgulok. A homlokomon a verejték egybeolvad a hűs dérrel. 

– Három… 

Apa felnyög, nyögök vele én is, erősebbnek érzem magam, pedig szinte csak magával ránt a lendület, és azon kapom magam, hogy már én is állok, mindenki áll, a gödör meg szinte el is fogyott. A lábunkkal kezdjük belerugdalni a szétszórt földet, utána szépen elegyengetjük a talajt. Csak szuszogok, és bámulok magam elé. Apa átkarolja a vállam, észreveszem, hogy kicsit be kell rogyasztania, hogy elérjen, úgyhogy igyekszem annyira kihúzni magam, amennyire csak lehetséges. Látom, hogy mosolyog, már teljesen megnyugodott. Érzem én is, ahogy a fagy lemászik az arcomról, visszaköltözik a hóba, és végre mosolyoghatok annyira szélesen, amennyire jól esik. A sapkám rései összehúzódnak, és rájövök, hogy felesleges volt izgulni is. Tudhattam volna, hogy apa megoldja. Ő az a csoda-fajta, tudjátok. 

Csak bámulunk magunk elé, meredten. Örülök az örömnek, de szeretném megérteni. 

– Nem értem – bukik ki belőlem. – Miért volt akkora baj, hogy idén nem műfenyőt állítottunk fel? Ez csak egy fa. 

– Nem, kisfiam. Ez egy élet. 

Apa megszorítja a vállam, majd felveszi az ásót. Egy pillanatra azt hiszem, végre elindulunk, de még visszafordul. Érdekes ez az egész. Elbetűzöm magamban azt, hogy élet. Elszótagolom. Azt tanultuk, hogy ha nem értünk egy szót, rágjuk meg jobban, akár betűnként is, addig, amíg rá nem jövünk. É-l-e-t. Él-et. Élet. És közben csak bámulom a fát, érzem, ahogy apa fogja a vállam, rágom a szót, a szemembe kezd sütni a hold, neszt hallok a hátam mögött, de nyugodt maradok, rágom a szót, nézem a fát, ahogy áll, és arra gondolok, hogy mennyivel igazibb most, pőrén, mint egy csecsemő, most megszületett, és rágom a szót, és nagyok nyelek. 

Élet. 

Maga a regény nemcsak történeti szinten ragadja magával kedvelőit, hanem azzal a festői atmoszférával is, amit megteremt. A benne rejlő csodát megragadva, a filmes feldolgozások mellett a rajzfilmek és animációk is teret kaptak. Ezek az adaptációk, amellett, hogy megtartják az események sorrendjét, könnyedebb hangvételük révén lehetővé teszik, hogy ez a viktoriánus kori mű vidám, szórakoztató családi programmá váljon. 

Bizonyos esetekben a filmesek a karakterek felcserélésétől sem riadtak vissza, az emberszereplőket felváltották az állatok. Az 1998-ban megjelent Minden kutya Mennybe jut 3. – A kiskutyák karácsonyi éneke például a Charlie – Minden kutya a Mennybe jut című mesével ötvözte Dickens klasszikusát. Az adaptáció különlegessége, hogy a kiskutyák válnak benne szellemekké. A megszemélyesített állatok mellett régi, imádott mesék figurái is belebújhattak Dickens karaktereinek bőrébe. A Bolondos dallamok című sorozat is előrukkolt egy Karácsonyi éneken alapuló epizóddal (Eh! Badarság! Egy bolondos karácsony), amelyben érdekes módon éppen az egyik legkedveltebb karakter, Dodó kacsa személyesítette meg a szívtelen Scrooge-ot. 

A kisregény természetesen nem csak Tapsi Hapsiék alkotóit ihlette meg. Más népszerű mesékben is találhatunk egy-egy epizódot, ami ezen a történeten alapul. A Flinstone család, a Hupikék törpikék, a Mickey egér, de még a Muppet Show is büszkélkedhet ilyen résszel. Ezek javarészt követik a regénybeli cselekményt, leegyszerűsítve, az adott mesehősök világába illesztve. 

A legújabb Karácsonyi ének-animáció 2009-ben látott napvilágot. Robert Zemeckis egy új technikát alkalmazva, digitális mozgásrögzítéssel rendezte meg a filmet. Ennek a technikának köszönhetően a szereplők mozgása és vonásai élethűbbek a korábbi animációknál. A realisztikus ábrázolásmód mellett a lélegzetelállító látványvilág is segít, hogy a nézők jobban át tudják élni a történetet. A modern kivitelezésnek és a morális mondanivaló központba helyezésének köszönhetően az egyik legkedveltebb Karácsonyi ének-adaptációként tartják számon. 

Az említett animációk, azon felül, hogy szórakoztatnak, törődésre, kedvességre, bátorságra tanítják a gyermekeket. Egy olyan világban találhatják magukat, ahol a karácsony ünnepe nemcsak az ajándékokról, de az egymás iránti tiszteletről és szeretetről is szól. A mesék azonban nemcsak a gyermekeknek szólhatnak, megannyi felnőtt rajzfilm és animáció is létezik, és közöttük is akad olyan, amelyik feldolgozta Dickens történetét. Többek között a nagy népszerűségnek örvendő televíziós komédia, a Family Guy is megelevenítette a sztorit a Karácsonyi micsoda (Don't Be a Dickens At Christmas) című részében.

Míg a gyermekek a rajfilmek világában, addig a felnőttek a romantikus vígjátékokban találják meg azt a csodát, amit keresnek. Az érzelmi játékok, a szerelem nevetéssel vegyítve éri el azt a szórakozást, amit a kisebbek mesehősökön keresztül tapasztalnak meg. Éppen ezért, találhatunk olyan élőszereplős filmeket is, melyek sem címben, sem a teljes történetben nem követik Dickens regényét, a sztoriba azonban be van ékelve a Karácsonyi ének egy szelete. Ezek az alkotások leginkább a szellemek megjelenését, a negatív karakter formálását tartották meg. 

Az ilyen adaptációkban (például: Excsajok szelleme, Christmas Cupid) a főhős nem egy megszokott Scrooge, aki utálja a karácsonyt és mindent, ami az ünnephez köthető, sokkal inkább egy másokon átgázoló látszatember. Megjelennek az érzelmi tényezők, fókuszba helyezve a szerelmet. Dickens nem avatja be teljesen az olvasóit főhőse szerelmi életébe, azonban azt megmutatja, hogy a múltban ért lelki sérülések és csalódások tették olyanná Scrooge-ot, amilyen. Ridegsége abból a szakításból is fakad, mely egy életre rányomta bélyegét a világhoz való hozzáállására. A romantikus vígjátékok ezt ragadják ki leginkább a történtekből, erre építik fel a saját karakterüket. Ott is mindig kiderül, hogy az illető múltban átélt fájdalmak által vált elhidegültté. A regénnyel ellentétben, ezekben a feldolgozásokban a szerelem újbóli felfedezése változtatja meg a keserű főszereplőt, miközben itt is hangsúlyos a szellemek látogatása, a lelkiismeret megszólalása, a múlttal, jelennel, jövővel való szembenézés. Ezek a feldolgozások nem feltétlenül karácsonyi ünnephez köthetőek, teret adva így a jellemfejlődésnek az év egyéb időszakaiban is. 

A regény feldolgozhatósága abban gyökeredzik, hogy a többféle olvasat által mindig találhatunk benne aktualitásokat. Az animációs, vagy éppen az egyéb családi filmes adaptációk pedig azzal, hogy nem a megszokott szüzsét követik, lehetővé teszik, hogy minden korosztály megtalálja a neki leginkább tetsző Karácsonyi éneket.