Súgópéldány

De kezdhettem volna úgy is, hogy van másik. Hiszen egyik királyt követi a másik, rossz helyett egy még rosszabb jön, s csinálhatunk bármit, olyat találni, aki mindenkinek megfelel, lehetetlen. Ektíria királyának hatalmát megdöntötték, Aceras pedig az ország élére állt. Ám a bizonytalan talajon a friss hatalom képtelen volt megszilárdulni, így jött Godor. Godor királynak is akadtak ellenségei, az eddig hűséges Makárnak eszébe jutott, hogy akár ő is irányíthatná ezt a királyságot. De hogy mi történik pontosan akkor, amikor kiderül, hogy a jogos örökösnő életben van, illetve a bitorló Aceras sem halt meg, azt Gerencsér János Kósza utak legendája című könyvéből tudhatjuk meg.

Bevallom őszintén igencsak vegyes érzéseim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban. Ami leginkább zavart, az az, hogy nem volt fejezetekre tagolva, csak egyetlen kis karakter választotta el egymástól a két történetszálat. Az egyik síkon Eime története elevenedett meg a szemünk előtt, míg a másikon Aceras sorsát követhettük nyomon, aki útja során felveszi a Kalászkirály nevet. A folyamatos ugrálásnak és a fejezetek hiányának köszönhetően egy masszát kapunk, ami nincs teljesen meggyúrva. 

A főbb szereplőkön kívül a mellékszereplők sajnos teljesen értéktelenek voltak, nem kaptak megfelelő karakterrajzot. Hiába ismertünk meg valakit, néhány oldallal később már el is búcsúztunk tőle, mert főhőseink egyszerűen tovább álltak, időt sem hagyva a lélegzetvételre. Ezért amikor visszautaltak egy-egy korábbi szereplőre, már nem is emlékeztem, hogy a negyven közül melyik lehetett az, akivel Kalászkirály találkozott.

A főbb szereplők közül Eime teljes ellenszenvemet élvezhette, az ő cselekedetei abszolút logikátlanok voltak. Például a lány naivan felkínálja magát az ellenségének, Makár királynak. Az uralkodó ideiglenes szállására megy, és elmondja, hogy Ő Eime, a jogos örökös. Már csak a homlokára ragasztott X hiányzott, hogy ide lőjetek. Ezzel remek ellentétet alkot az a megmozdulása, amikor egy papot oktat ki teológiai kérdésekben teljesen szakszerűen. Azt érzem, hogy a tanúsított naivság és a mindenek fölé emelkedő tudálékosság pár oldal eltéréssel nem fér meg egymás mellett egyazon személytől.

Zöld Fecske és Vércse története kissé megdobta a könyv második felét, ahol a szálak természetesen a tudatos szerkesztésnek köszönhetően összeértek. Kissé az erdőben lefojtatott csaták engem a Robin Hood-történetekre emlékeztettek. Ezen a ponton indult el a regény céltudatosan a végkifejlet felé.

Ami viszont tényleg szórakoztató, az a néhol fellelhető humor. Aceras útja során hiába vallja sokáig, hogy Ő a király, senki sem hiszi el neki. A jókedv forrása még az a tény is, hogy sohase lehetünk biztosak abban, hogy ki éppen az aktuális uralkodó. Él-e még Godor, vagy Makár végrehajtotta a puccsot? Ki most az igazi király? Ki mellé álljanak a jobbágyok? Hol van a tényleges hatalom forrása?

Nem lehet szó nélkül elmenni az egyébként gyönyörű borító mellett, a misztikus kép azonnal vonzza a tekintetet. Itt is megelevenedik az út, amely, ha elolvassuk a könyvet méltán érdemli ki a kósza jelzőt, de nekem valahogy mégsem emelkedett legendává. Hiányzott belőle valami átfogó, kézzel fogható jelenés, talán a hangulat, ami magával ragad.

Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretik a középkori világokban játszódó történeteket, de nem veszik a szívükre, ha a történet íve néha megbicsaklik, vagy éppen teljesen logikátlan a cselekmény. Ha pedig valaki ezektől képes eltekinteni, akkor egy igazán szórakoztató könyvvel találja szemben magát.

Gerencsér János: Kósza utak legendája – Kalászkirály

Atheneum Kiadó, 2017, 318 oldal

Írta: Rojkó Enikő

Még alig érkeztünk meg, és már a felénél tartottunk a fesztiválnak, amire szinte azóta vártunk, hogy az előző véget ért. Az első két fantasztikus nap után azzal a reménnyel húztam fel az órám, és indultam a sorszám-sorba, hogy legalább akkora élményekben lesz részünk, mint eddig.

Tanulva az előző napból, még előbb kisétáltam, hátha közelebb kerülök a sorban, de nem sok sikerrel jártam. A sátor előtt körül belül ötvenen aludtak hálózsákban és matracon a sorszámért cserébe. Tehát nem lehet elég korán jönni, mert ez a kezdő létszám. Ennek ellenére kivártam a kezdést és reméltem, hátha mégis bejuthatunk valahová. A több órás várakozást voltak, akik úgy oldották meg, hogy óránként jött a váltás. Én csak kávéval és reggelivel készültem, hogy jobban teljen a reggel. Ennek ellenére mire sorra kerültem, minden jegy elfogyott, de barátoktól sikerült sorszámot kapni az esti Halottemberre. 

Ennek a napnak a középpontjába nem az előadások kerültek, hanem az iszonyatos hőség: az év legmelegebb napjai voltak ezek. Sokan döntöttek úgy, hogy átmennek Beremendre, ahol a strandfürdőn zajlottak a programok. Akik maradtak, azok más módon hűtötték magukat: minden párakapu mellé szereltek fel slagokat is, ezekkel vizezték magukat az emberek a forróságban. Én is bevizeztem a hajamat, és ruhástól locsoltam le magamat, hogy elviselhetőbb legyen a meleg, amíg megszáradok. A Lucifer nevű hőhullám egész Európában, és így a baranyai falvakban is megperzselte a levegőt.

Ebédidőben felkerestük az Aralica-udvart, ahol igazi mediterrán hangulat uralkodott. Spanyol, portugál és karibi programok, koncertek és ételek udvara volt ez a hely. Minden nap táncházakat tartottak, salsa-esteket és brazil tánctanfolyamokat. Olyan volt, mintha egy külön szigetre csöppentünk volna. A különleges ételeket a szemünk láttára készítették el egy nyitott pultban, és nem sorszámot vagy ételneveket használtak, hanem nekünk névre szólóan osztották ki a megrendelt fogásokat, amit még eddig sehol sem tapasztaltam. Elárulhatom, többször visszatértünk még erre a helyre. Ebéd után még mindig rengeteg időnk volt az esti előadásig, így átsétáltunk a második este már felkeresett Both-udvarba. Most a könnyed jazz helyett egy kicsit komolyabb témába nyúltunk, ugyanis a csernobili atomkatasztrófa túlélőivel folyt beszélgetés, Both Miklós vezetésével. Népviseletbe öltözött idős asszonyoktól és egy úrtól kérdezhettek a nézők, akik nagy őszinteséggel és természetességgel válaszoltak mindenkinek. Mivel egymáshoz közeli térségekben laktak a résztvevők, Both Miklós arra is megkérte őket, hogy énekeljenek valamit közösen, amit mindannyian ismernek. Tehát a komoly téma ellenére nagyon oldott volt a hangulat a résztvevők között.

A programfüzetben felfigyeltem egy érdekes programra: „Egy harmonikus zseni és egy hihetetlen dobos-énekes erőteljes, elsöprő találkozása.” Ilyen formációról ritkán hall az ember, be is ültünk a nézőtérre, hogy láthassuk a végeredményt. A dobos-énekes személyében egy nagy hajú, szakállas mackóalkatú fickót kell elképzelni, olyan mély és rekedt énekhanggal, amit időbe telt megszokni. A harmonikás srác szinte teljesen az ellentéte a társának, de két dolog mégis összeköti őket: a széles mosoly és a zene. Más miatt is rendkívüli a formáció: egyrészt visszahozták a harmonikát a modern zenébe, másrészt szokatlan módon a dobos állva játszik és egyben ő az együttes énekese is. Két, elsőre talán össze nem illő hangszerrel őrületes hangulatot teremtettek. Mindketten profi zenészek, és láthatóan egymás rezdüléseiből tudják, mire gondol a másik, hatalmas volt az összhang köztük. Nem véletlen, hogy a Quimby előtt megkapták a nagyszínpadot is. Ők a Summer Rebbellion. 

A koncert után végre elindulhattunk a tornaterem felé, ahol az Ördögkatlan-Szkéné-Nézőművészeti Kft. előadását, a Halottembert játszották. Ismét zsúfolásig megtelt a nézőtér, hiszen miután a sorszámmal rendelkezők elfoglalták a helyüket, a szervezők beengedtek sorszám nélküli érdeklődőket is, akik a lépcsőkre, a színpad elé a földre és minden elképzelhető helyre tudtak ülni. A hőség a tornatermet sem kerülte el, tehát mind játszók, mind a nézők részéről nagy elhivatottságot és kihívást jelent ilyen körülmények között részt venni. A legnagyobb feladat a bent lévő több száz ember közül mégiscsak Mészáros Sáráé, az előadás főszereplőjéé volt, aki 90 percen keresztül beszélt a színpadon, hiszen az egész darab – Tarján Tamás szavaival – egy „majdnem –monológ”.

Az előadás után leültünk az Árokpart bárnál, ahol a fiatal zenészekből álló CseRihannák zenélt, a nagyszínpadon már hangolt a Hiperkarma, mi kértünk egy hosszúlépést a nagy melegre, a nagy monológra, a nagy élményekre.

Írta: Mátyás Viktória

Augusztus első hete már tíz éve az Ördögkatlan fesztiválé. Aki már járt ott, annak ez egy biztos pont a nyári programok között, aki most jár ott először, az valószínűleg csatlakozni fog a visszajárók közé, ha ráérez a Katlan különleges hangulatára.

Fotó: Ruprech Judit (HVG)

Én a visszajárók közé sorolhatom magam, mert ez az ötödik Ördögkatlan, amin részt veszek. Minden évben, amikor nem lehettem ott, egész héten az járt a fejemben, hogy milyen remek hetet hagyok ki. Idén nagy izgalommal vártam az augusztust, nemcsak azért, mert újra elindulhatok Nagyharsány felé, hanem mert a jubileumi programsorozat a szokásosnál is több izgalmas lehetőséget sorakoztat fel. A programfüzetet lapozgatva gyakran abba a kérdésbe ütközünk, hogy hogyan fogunk tudni minden előadásra és koncertre eljutni, hiszen egymást fedik a jobbnál jobb műsorok. Ez egyfelől lemondással jár, mivel ki kell választanunk, hogy mit hagyunk majd ki, másfelől viszont garantáltan nem fogunk unatkozni, mert ha nem jutnánk be valahova, akkor is találunk majd magunknak elfoglaltságot. 

Ahogy megérkeztünk a baranyai dombság környékére az egymást érő szőlőtőkék közé, már elkezdett magába szippantani az ismerős érzés, ami a Katlanhoz köthető. A programfüzetet szorongatva vártam, hogy megérkezzünk az ismerős faluba, ahol bár még csak készülődés és ráhangolódás folyik, de hamarosan kezdetét veszi az öt napos „kimaradás” a világból. A falubeliek élik a megszokott hétköznapokat, miközben több ezer ember lepi el az utcákat, az ország egyik legnagyobb művészeti fesztiváljára érkezve. Az autókból sorban szálnak ki a stopposok a sátrakkal és a hátizsákokkal, de van, aki már a fűben ülve iszogatja az első doboz söröcskéjét. 

Néhány órával később már benn ülünk az első előadáson, Bodó Viktor rendezésén, Gogol Egy őrült naplóján. Keresztes Tamás monodrámája a Katlan első színházi előadása, ahol a nézőtéren az összes létező szabad helyet elfoglalják az érdeklődők. Másfél óra tömény őrület (és méltó nyitány) után belevethetjük magunkat az éjszakába a kis és nagyszínpados koncertek sorozatába és a villányi borok sokaságába. A nagyharsányi sportpályán a Psycho Mutants kezdi a fesztivált, akik minden évben zenéltek a Katlanozóknak. Őket követi az Irie Maffia, akik viszont idén először lépnek színpadra az Ördögkatlan közönsége előtt. Az éjszaka hosszú, az ágyból is hallani lehet a fesztiválzajokat, de alig hogy elcsendesül a környék, már kelni kell és kezdeni kell a következő napot.

Fotó: Brozsek Niki

A sorszámmizéria minden évben a kellemetlen részét képzi a fesztiválnak, de sajnos meg kell állapítanunk, hogy nem igazán lehet jó megoldást kitalálni. Minden nap 10 órakor kezdődik a sorszámosztás a helyi info pultnál. 8 órakor már bent ültem a sorban, de így két órával a kezdés előtt csak a 83.-ként tudtam helyet foglalni. Évek óta sokan választják azt a megoldást, hogy hálózsákban alszanak a sorszámpult előtt, hogy biztosan kapjanak jegyet a kiszemelt előadásokra. Én is összeállítottam az aznapi tervet, hogy mit szeretnék megnézni, de sajnos mire közel kerültem a pulthoz, sorolták, hogy mikre nincs már jegy. Az Orlai Produkció legújabb előadására, a Kételyre nem sikerült szerezni. Ilyenkor még van remény, ha az ember bevállal néhány óra sorban állást egy darabért. Így hát két órával az előadás előtt beültünk a Mokos Pincészet folyosójára, ahol már kialakult egy rövidebb sor azok között, akik sorszám nélkül szerettek volna bejutni. Leültünk a sor végére, annak reményében, hogy láthatjuk az ősbemutatót. A tömeg egyre nagyobb lett, már kanyargott az előadás kezdete előtt, de bejutottunk, és nagyon megérte. Udvaros Dorottyával a főszerepben egy könnyed előadást és egy remek alakítást láthattunk. 

Ezután Katlanbuszra szálltunk és Kisharsányig mentünk, ahol a francia Galapiat Cirkusz produkciójára válthattuk be a reggel megszerzett sorszámot. A csapat már szerepelt a Katlanon évekkel ezelőtt, és volt szerencsém látni az akkori előadásukat is. Egy hatalmas cirkuszisátorban tartották az akkori előadást, és a magyar cirkuszi hagyományoktól teljesen eltérő műsort láthattunk, emlékszem, óriási élmény volt. Kicsit megrémültem, amikor megérkeztünk a helyszínre, mert nyoma sem volt a sátornak, csupán egy vagon, egy váz és egy fa pallóállt a pályán, a délutáni tűző nap alatt. Kételkedve, hogy jó helyen vagyunk-e leültünk a fűbe, de ahogy elkezdődött a produkció, mindén kétségem elszállt és visszakaptam az évekkel ezelőtti bámulatos élményt, tátott szájjal néztük az előadást valamennyien.

Ha itt vége lett volna a napnak, akkor is tele lettünk volna élménnyel, de ezután még este beülhettünk megnézni Gimesi Dóra és Hoffer Károly munkáját, Az időnk rövid története című bábelőadást. Egy nagyon szívhez szóló történetet kaptunk, négy idős figurától és négy fiatal színésztől. Felváltva sírtunk és nevettünk az előadás alatt, és egészen a szívünkhöz nőtt a négy kisöreg, akik a szemünk láttára elevenedtek meg a színpadon. Meghatottan és sokféle élménnyel a hátunk mögött sétáltunk a nagyszínpadhoz, ahol Péterfi Bori & Love Band gondoskodott a hangulatról, igazi show-t csinálva már a megjelenéssel is. Mi nem vártuk végig a koncertet (valószínűleg még az eddigiek hatása alatt voltunk), és elindultunk visszafelé, de meglátva a különleges fényeket, csak Both Miklós udvaráig jutottunk, ahol kellemes jazz mellett beszélgettünk hajnalig.

Írta: Mátyás Viktória

Már csak 12 nap, és Magyarországra érkezik a The Heavy Entertainment Show elnevezésű stadionturné, Robbie Williams minden eddiginél látványosabb koncertshowja. A gigantikus díszletekkel és pirotechnikai elemekkel felszerelt színpad elképesztő látványt ígér augusztus 23-án a Groupama Arénában.

A show nagyságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy az 52 kamionnal és 9 busszal érkező stáb már 18-án megérkezik, hogy elkezdje beszerelni a technikai elemeket, melynek legapróbb részleteit is ők biztosítják. A show alatt az egyenletes áramellátást 2 kamion biztosítja.

A koncertre hangolódást sem bízzák a véletlenre, még a fellépők öltözőjét is ők rendezik be, nem hagyva betekintést a hazai szervezőknek az előkészületekbe. Saját mosodát is üzemeltetnek, tehát lényegében már a kezdetektől egy profin megkomponált rituálé zajlik.

A körülbelül 20-21 számból álló programban jó pár feldolgozás dal is szerepel, ám ezek többségének érdekessége, hogy éppen a Robbie Williams-változat tette ismerté őket. Bár a magyarországi setlist még nem ismert, egy egészen különleges duett azonban minden bizonnyal elhangzik majd: Neil Diamond, Robbie híres színész-komikus édesapja együtt énekli majd fiával a Sweet Caroline-t.

Az idei Thealter díszvendége a Mentőcsónak Egység volt, akik ez alkalomból legtöbb előadásukat bemutatták a szegedi közönségnek. Ennek keretében volt látható a Manőver Alkotócsoport munkája, A néma tartomány.

A Manőver Alkotócsoport, a Mentőcsónak állandó, diákokból álló csapata a hétköznapokat átszövő, és magának egyre nagyobb teret nyerő gyűlöletbeszédről készített előadást Pass Andrea vezetésével. Munkájukkal szeretnék felhívni a figyelmet a központilag generált széthúzó erőkre, melyek fölött nem szabadna szemet hunynunk. Ennek lehetséges következményeit szemléltetve egy mesterségesen irányított utópikus társadalmat állítottak színpadra. Mind az irodalmi, mind a filmes világban számtalan mű készült hasonló témában, de az itt felsorakoztatott jelenségek brutalitása kivételesen egyedi módon, gyerekeken keresztül van megvalósítva.

Az elképzelt jövőbeni társadalmat az iskola rendszerén keresztül mutatja be, ahol a tanító képviseli a központi hatalmat, az öt diák pedig igyekszik megjeleníteni az emberi jellemeket és hozzáállásokat. Az oktatáson belül nevelnek „tökéletes” polgárokat a „tökéletesen” felépített tartományba. Van, aki meg sem kérdőjelezi a rendszer és felülről jövő hangok hitelességét, más bizonytalan, de nem meri kimutatni. Aki felveti a kételyeit, azt a hatalom nagylelkűen visszavezeti a helyes útra, aki viszont már-már annyira lojális, hogy veszélyezteti a biztos pozíciókat, annak könnyen elveszik az önbizalmát (és lehetőségét) a vezető szereptől. A hatalom itt nem egy személy köré szerveződik, hanem egy belülről (vagy felülről) jövő hang teremti meg az egységet és a hitet a tartománybeliek között. Az embereket nyilvános megfigyelés alatt tartják, ami megfélemlít és bebiztosítja a hatalmat. A diákoknak házi feladat helyett kötelező jelentéseket kell írniuk az általuk hallott hangokról. Ezzel is szűrhetővé válik, hogy meg van-e a bizalom a rendszer iránt, és olyan kereteket teremt, melyből nem lehet kihátrálni. Létrejön a tökéletes diktatúra, mely megsemmisíti a múltat, nincs mihez viszonyítani, nincs lehetőség informálódni és nincs lehetőség ellenállni.

Nézőként mi is megfigyelőkké válunk, mert körben ülünk, lefelé nézve, és mi is a társadalom részét képezzük, hiszen a játszók köztünk foglalnak helyet. A kör alakzat nemcsak a nézőtér szempontjából meghatározó, hanem a darab során is rendszeresen visszatérő forma, ami megint csak az egységet szimbolizálja. Díszletet nem alkalmaznak az előadásban, csak néhány izgalmas eszköz jelenik meg: különböző hosszúságú, színes PVC csövekkel ütnek visszatérő ritmusokat, valamint ledlámpákkal világítják meg magukat az egyes iskolán kívüli jeleneteknél. Olyan misztikus hangulatot teremtenek, ami beszippantja a nézőt, így olyan, mintha passzív szereplőkként lennénk jelen. A kellékek mellett a jelmezeknek is funkciójuk van, ugyanis a diákok végig kendőt viselnek, ami a tanulmányuk szintjét szimbolizálja. A darab fordulópontján más színű kendőket kapnak. A ruházatuk színvilágában nagyon hasonló, összhangjuk iskolai uniformis hatását kelti, ami erősíti a fegyelmezett légkört az iskolában és a diákok között.

A darab szerkezete az iskolarendszeren alapul, ennek mentén haladunk előre a történetben, és tekintünk be a néma tartomány működési elveibe. A diákok közül mindenkinek jut külön epizód a történetben, de nem mindenki megy keresztül jellemfejlődésen. Borbás Gergő, Bozánszky Anna és Szepes Anna karaktere viszonylag passzív szereplőként van jelen, de mindenkinek megvan a maga sajátos tulajdonsága, amit mindhárman nagyon természetes módon formálnak meg. A Bíró Gergely és Nyáry Pál által alakított szereplőkre már komoly hatást gyakorolnak az események. Mindkettejük számára van egy fordulópont az előadás során, ahol karakterük jelleme, hozzáállása gyökeresen megváltozik. Az összes szereplő játékmódja nagyon lecsupaszított és feszesen tartott, hiszen itt a feladatok fegyelmezett végrehajtásán van a hangsúly. Ezt csak fokozza Formán Bálint tanár ura, aki a természetességen túl egy kis gunyoros vidámságot is éreztet magán a feladatok kiosztásakor és a rendszer propagálásakor. A szereplők között érezhető az összhang, mind egyenletes teljesítményt nyújtanak, és ez esetben éppen az egyszerűségük és fegyelmezettségük által válik teljessé a megteremteni kíván légkör.

Az előadás szépen felépített, jól követhető és a Mentőcsónaktól megszokottan fontos problémával foglalkozik. Nincs a darabnak sem eleje, sem lezárása, egyszerűen belecsöppenünk egy ijesztő világba, ami akár a miénk is lehet, ha nem merünk lépni.

Írta: Mátyás Viktória

Fotók: Szarka Zoltán

Különleges nappal nyitotta meg tegnap kapuit a 25. jubileumát ünneplő Sziget Fesztivál. Szinte még el sem kezdődött a pörgés, máris volt ok az ünneplésre: megérkezett a fesztivál történetének 8 milliomodik látogatója, este pedig színpadra lépett az egyik legjobban várt előadó, P!nk. Végül még egy fergeteges retropartyba is belecsöppenhettek a Szitizenek. Így telt a -1. nap.

A kora délutáni órákban már szinte vágni lehetett a levegőt a melegtől, ez azonban nem szegte kedvét senkinek sem, ki bőrönddel, hátizsákkal, ki pedig – mint én is – egy kistáskával vágott neki a HÉV-től a bejáratig tartó rövid sétának. Néhány jegy reményében várakozó emberen kívül mindenki célirányosan haladt, a hostesseknek és tábláknak köszönhetően hamar megtaláltuk a számunkra kijelölt kaput. Ebben az olajozott tájékoztatásban bent sem kellett csalódnunk, gyakorlatilag minden második sarkon táblák jelezték, hogy melyik irányba induljunk egy-egy színpadhoz, illetve a fesztivál védjegyének számító passport is a zsebünkben volt. Ha pedig végképp elveszettnek éreztük magunkat, a színpadok környékén mindig állt legalább egy-két hostess, aki útbaigazított.

Mindig különleges érzés áthaladni az ellenőrzőpontig a Szabadság Szigetét hirdető hídon, ezúttal azonban még kifejezetten hűsítő élmény is volt, a szervezők ugyanis párásítókkal gondoskodtak arról, hogy mindenki komfortosabban érezze magát.

Fél háromkor aztán becsekkolt a 8 milliomodik látogató is, egy erdélyi lány, aki P!nk koncertre érkezett, azonban egy örökbérlettel távozott, amit Gerendai Károlytól vehetett át egy emlékplakett kíséretében.

Bár a -1. napon jártunk, a fesztivál hangulatán ez mit sem érződött, talán csak az üres A38-as színpad és néhány zárva tartó bódé jelezte, hogy még csak most indul be igazán a buli. Úgy terveztem, hogy amit csak tudok, végigjárok, megnézek, de egymást érték az érdekesebbnél érdekesebb installációk, programok, egyszerűen nincs az az időtágító Szitizen, aki egy nap alatt képes körbejárni mindent.

Ráadásul a tervem az nagyjából a street food standok előtt dőlt dugába, amikor megláttam a kiállított retro autókat, amiket – mint egyébként a legtöbb dolgot a Szigeten – meg lehetett tapogatni, bele lehetett ülni, sőt néhányan a tetején pózoltak hol hippinek, hol Luiginek, hol pedig Pikachunak öltözve.

Mert bizony kreatív jelmezekből idén sem volt hiány, az indián törzsfőnöktől kezdve az unikornisig a legkülönbözőbb figurák mászkáltak énekelve, táncolva, vagy éppen csak megfelelő sátorhelyet keresve.

A kötelező Sziget-feliratos fénykép után aztán a nagyszínpad melletti sajtóiroda felé vettem az irányt, azonban a Dubioza Kolektiv tett róla, hogy csak egy órával később érjek oda. A bosnyák zenekar különleges zenéjével, semmihez nem hasonlítható humorával a színpad előtt marasztalt. A korábbi évekhez hasonlóan ezúttal is óriási bulit csaptak, végül még egy fesztiválozó is – akit stílusosan csak Szigetmannek hívott a zenekar – a színpadon landolt, hatalmas Sziget Fesztiválos zászlójával, amit bár az együttes rendre megpróbált megkaparintani magának, nem sikerült a terv.

A koncert járulékos vesztesége aztán a szandálom lett, úgyhogy egy rövid kitérő után lecövekeltem egy kellemes távolságra a színpadtól, ahol jól szólt a zene, láttam a színpadot is, és a kivetőért sem kellett kicsavarodnom. Az esti P!nk koncert miatt ezúttal kereszt alakban volt egy „menekülő-sáv”, ezért a tömegben támadt „második első sor” minden előnyét kihasználtam. Többek között a hétkor kezdődő tapsrúd partyhoz is könnyen kaptam kelléket.

A tapsrúd party remek ráhangolódás volt a Billy Talent koncertre, akik annak ellenére is fergeteges koncertet adtak, hogy a színpad előtti téren egy idő után látványosan megnőtt az esti koncertre érkezők aránya. Ben Kowalewicz, az énekes meg is jegyezte, hogy látja, hogy már P!nket várjuk, de bocsi, most ő még énekel. Szemernyit sem vett vissza az iramból, a közönség pedig hálásan tapsolt neki, ki azért, mert rajongó, ki pedig mert a Billy Talent egyszerűen jó zenét csinál.

Az átállás alatt a közönség megtöbbszöröződött, és míg átszerelték a színpadot, a Szitizenek lelkesen énekelték a háttérzeneként beadott örökzöld Bon Jovi-számot. Végül felkapcsolódtak a reflektorok, beindultak a füstgépek és kezdődött a show. Akinek a tavalyi Rihanna-fellépés után kétségei voltak afelől, hogy egy ekkora kaliberű világsztár tényleg komolyan vesz-e egy magyarországi koncertet, az körülbelül ötödik másodpercben megnyugodhatott.

Vérprofi, megkomponált show-t láthattunk, ami minden kétséget kizáróan kielégítette azoknak az igényét is, akik táncolni akartak, és azokét is, akik csupán egy jó koncertet akartak látni/hallani. P!nk a show-elemek legszélesebb tárházát vonultatta fel a színpadon, a lángcsóvákon, a füstön keresztül az óriásbábokig, kivetített animációkig láthattunk mindent. És bár a táncosoknak talán még szükségük lett volna egy fél méteres sávra ahhoz, hogy minden figurát tökéletesen hajtsanak végre, az elvitathatatlan, hogy olyan profizmussal végezték a dolgukat, és oldották meg a felmerülő problémákat (például egyikük véletlenül majdnem leverte a kontroll hangfalat), ami követendő példa lehet bármelyik előadó számára.

És természetesen, ami a legfontosabb, P!nk jött, szívét-lelkét beleadva énekelt, egy elcsépelt klisével élve: CD minőségben, kedves volt, közvetlen, koncert közben lejött autogramot osztani, selfie-t készített egy rajongó telefonjával, tehát aki eljött a koncertre, megkapta, amit várt. Elénekelte a legnagyobb slágereit – nem mindet, hiszen lassacskán már számon tartani sem lehet, hány dalt adott a világnak –, néhol pedig kikacsintást engedett a megszokott stílusából. Egyszóval, egy olyan előadót láthattunk, aki, amellett, hogy arany van a torkában, láthatóan élvezte, hogy színpadon van, örült annak, hogy a zenéjével ennyi emberhez eljut, és tette mindezt profi munkát végezve. Akkor is, amikor zenekar állt mögötte, és táncosok vették körül, és akkor is, amikor csak egy szál gitár kísérte.

A búcsú sem volt mindennapi, a már jó előre beharangozott szárnyalás sem maradt el, P!nk tündökölt, mi pedig sajnáltuk, amikor kihunytak a fények, hallgattuk volna még.

A koncert után sokan a kijárat felé vették az irányt, én azonban még felfedezőútra indultam a fejünk fölött halakkal és lámpásokkal kirakott utakon a bódékig, majd az Afro-latin-reggae sátor mellett többször elhaladva a Snowattack Retro Stage-nél álltam meg végül, ahol éppen a Happy Gang kezdett. A ’90-es évek ikonikus együttese annak ellenére is megtöltötte a sátrat, hogy ezt a színpadot – minden iránymutatás ellenére – csak harmadszori nekifutásra sikerült megtalálnom. A 40-es, 50-es korosztály mellett meglepően sok fiatal énekelte a Sokáig voltam távolt, de felcsendült a Fiatal szerelem és a Kérek egy kulcsot a szívedhez is.

A koncert végén többed magammal elindultam hazafelé, ami meglepően könnyen ment, a fesztivál idején ugyanis negyed óránként jár a HÉV este is, ráadásul közvetlen csatlakozása van a szintén egész éjszaka közlekedő 6-os villamosra. Fáradtan, de abban a reményben dőltem be az ágyba, hogy a vasárnap, amikor is a hivatalos szülinapot tartja a fesztivál, hasonlóan szép élményekkel távozom majd.

Írta: Vass Antónia

A Madách Színház idei évada a Shakespeare emlékév köré szerveződött, ennek nyomán a legjobban várt bemutatójuk a Szabó T. Anna fordításában színpadra alkalmazott Szerelmes Shakespeare volt. A darab szövegkönyvét a XXI. Század Kiadó gondozásában immár bárki elolvashatja.

Vízvárdi András gyönyörű grafikája, akárcsak a plakáton, itt is megjelenik, képi világában is a színházhoz kapcsolva a szöveget. Ám a kiadvány nem elégszik meg azzal, hogy instrukciókkal ellátva lekövesse az előadást, már az előszavában is arra törekszik, hogy átlássuk a shakespeare-i világ működését. Mindez egyenesen a fordító tollából érkezik, aki igyekszik a darab könnyed stílusát a száraz tények mögé csempészni.

Szükség is van egy efféle áttekintő előszóra, hiszen egy dráma, különösen egy színházi szövegkönyv, nem ad lehetőséget arra, hogy az író vagy fordító kitérjen az elrejtett utalások korabeli jelentéseire, vagy éppen felhívja a figyelmet arra, hogy mik azok a mozzanatok, amik a 16-17. századi Angliában elképzelhetetlenek lettek volna. És valljuk be őszintén, ha minden mondathoz lábjegyzetként el kéne olvasnunk a történeti áttekintőt, nem tudnánk belemélyedni a cselekménybe. Márpedig a Szerelmes Shakespeare éppen attól tudja csak egy irodalmi szöveg látszatát kelteni, hogy dinamikus dialógjai olvastatják magukat.

Ugyanis sajnos akármilyen szép kiadásról van szó, akármilyen ismert történetről – a film színpadi megvalósításáról beszélünk –, látvány nélkül egy olyan része veszik el a szövegkönyvnek, amit még az élénk fantáziával megáldott olvasó is nehezen pótol.

A karakterek nem kifejezetten árnyaltak, láthatóan nagyon sok teret enged a szöveg a színész egyéniségének. Vígjáték lévén dramaturgiailag is viszonylag egyszerű cselekményszerkezet, már-már végletekig leegyszerűsített párbeszédek összjátéka adja a történet vázát. Mivel nincs rá jelölés, csupán a második felvonásra tisztul ki a kép és igazodunk el a szereplők között. Ekkorra válik ugyanis világossá a bonyodalom szervezőelve, ekkora rendeződnek a karakterek közötti viszonyok. Ebben segítségünkre vannak a Shakespeare-idézetek, melyeket Mészöly Dezső fordításaiból emeltek be a szövegkönyvbe.

Ahogyan a filmben, úgy a színpadi változatban is csak egy alternatívát kapunk arra nézve, hogy miként keletkezhettek azok a művek – gondolok itt a Romeo és Júliára és a Vízkeresztre –, amelyeket ma a drámaíró legnagyobb klasszikusai között tartunk számon, illetve mi vagy ki ihlette ezeket a darabokat. Természetesen, mivel Shakespeare személyéről, pláne ezekről az „elveszett” évekről nincsenek megbízható, minden kétséget kizáróan hiteles forrásaink, ez a szerelmi mese – középpontjában a kitalált alakként, az ihlető férfit és nőt egyszerre megjelenítő Violával – sem tud kilépni a fikció világából, és hiteles korrajzot mutatni humoros formában. Nem is dolga, a történet szórakoztatni akar, és ez az elv maradéktalanul érvényesül, a szöveg pedig hozzáidomul ehhez az a célkitűzéshez. A párbeszédek sok esetben kilépnek a kissé archaizáló, ám mégsem régiessé váló szövegvilágból, és a mai szlenget teszi a humor forrásává.

Ez a megoldás minden bizonnyal egy színpadi közegben kiválóan működő technika, azonban irodalmi szövegként olvasni kizökkentő és elidegenítő hatása van. Megkockáztatom, feleslegessé is válik, a textus szintjén nem tud érvényesülni ez a fajta humor, különösképpen egy olyan műben nem, melynek megpróbál megidézni egy régebbi kort.

A Szerelmes Shakespeare szövege tehát kiváló alap a színpadi megvalósításhoz, azonban a képi világ és színészek nélkül kevésbé tud érvényesülni, önálló irodalmi műként csupán egy kellemes és érdekes olvasmány kétségkívül gyönyörű, a plakátot idéző borítóval kiadva, ami akkor válik teljessé, ha akár a filmet, akár a darabot hozzáemeljük.

Marc Norman–Tom Stoppard: Szerelmes Shakespeare

XXI. Század Kiadó, 2017, 175 oldal

Írta: Vass Antónia

Lenyűgöző látványvilág, akrobatikus színpadi jelenlét és fergeteges hang – nagyjából erre számíthatunk augusztus 9-én, a Szigeten P!nktől, aki,  mint turnéállomásainak mindegyikére, Budapestre is magával hozza családját. Jegyek még kaphatók a koncertre, de jó lesz sietni!

„Nincsenek szavak. És valószínűleg nincs olyan kép, ami alkalmas lenne a Sunday night's P!nk show hangulatát s energiáját megfelelően visszaadni” – írta nemrég egy kritika P!nk egyesült államokbeli koncertjéről. A nagyszerű énekesnő egy hosszabb kihagyás után ugrott fejest a turné világába, és a hírek szerint mindenhol nagyon odateszi magát. Szigetes koncertjén is valami nagy látványosságra készül, akár még az is előfordulhat, hogy a közönség fölött repkedve énekli néhány nagy slágerét …meglátjuk, mi jön össze belőle.

Az azonban biztos, hogy P!nk kedveli a virágokat és előnyben részesíti a természetes módon termesztett gyümölcsöket – ez már abból a listából derül ki, ami az énekesnő és népes kíséretének kéréseit tartalmazza. P!nk listáján elsőként két csokor fehér rózsa szerepel, amit az öltözőjében szeretne látni és alapvetően leszögezi, hogy gyerekbarát legyen az öltöző, például a késeket élvédővel kéri. Emellett többféle tea, organikus méz, organikus citrom és egy halom különböző, szintén természetes módon termesztett bogyós gyümölcs sorakozik a listán. De organikus legyen a szeletelt sárgarépa és zellerszár is. A táncoslányoknak gyümölcs és zöldséges tálat, avocadót, 70%-os csokit és egy zacsi gumimacit rendeltek. A fiú táncosok gumimacit nem kapnak, viszont kértek egy nagy zacskó csokiszeletet, a zöldségek és gyümölcsök mellett.  

Divat, kortárs képzőművészet, kreativitás! Ezek a 2017-es ArtZone hívószavai a Sziget Fesztivál legvarázslatosabb helyszínének az idén. Bár az egész Sziget ma már úgy néz ki, mint egy nagy „művészeti tér”, szobrokkal, installációkkal különböző funkciókkal rendelkező vagy csak szuperlátványos térelemekkel, a fesztiválon belül van egy, a kreativitásnak és képzőművészetnek dedikált helyszín, az ArtZone, ami az egyik legkedveltebb nappali helyszíneként tér vissza 2017-ben is.

A kreatív program fókuszába a “divat” került az idén, lehetőséget adva még több tehetséges fiatal divattervezőnek, hogy a magyar és nemzetközi közönség közelebbről megismerhesse őket. A tavaly sikeresen bemutatkozott, a cigány kultúrát a legfrissebb trendekkel keverő Romani Design mellett idén egy új felfedezettet,  a különlegesen nőies, ámde mégis bohókásan elegáns PISZLI táskákat és készítőjüket Veress Réka tervezőt látják vendégül, akivel a kreatív work-shop keretében bőr ékszereket lehet készíteni a fesztivál ideje alatt. Az ArtZone recycling politikájába illő, a hipster világ egyik legmenőbb új márkája, a fiatal lány tervező trió által készített Müskinn az idei másik kiemelt divat nagykövet a Szigeten. Meglepő, újrahasznosított anyagokból mindennapi használati tárgyakat készíthetnek majd a látogatók a tervező lányok segítségével. A tavaly nagy sikert aratott, a JH.Concept szervezésében létrejövő POP UP sátorban nem csak tervezőknek, hanem a divathoz közeli szakmákban dolgozó tehetségeknek is  lehetőséget adnak az idén bemutatkozásra. A többi sátorhoz hasonlóan a Pop UP sátorban is fontos szerepe van az együttműködéseknek és a közös alkotás élményének. A tavalyi évhez hasonlóan idén is hat tervező, művész kap lehetőséget megjelenésre, a sátor tematikáját vezető JH.CONCEPT márka mellett: Miklos Laufer (grafikus),  Laszlo Korcsmaros, divatblogger, Bence Csalar, tervező,  ALL ON YOU, tervező, Dora Hegedus és Berta Valló illusztrátor.

A szabadság szigetén az ArtZone az a hely, ahol bárki teljesen szabadjára engedheti a fantáziáját s ebben az idén is a divat világán kívül is a legaktuálisabb dizájnerek, kreatív csapatok, művészeti iskolák segítenek. Az idei mégis különleges év az ArtZone történelmében, hiszen a képzőművészeti programot koronázza, hogy tiszteletbeli vendégeként Bukta Imre Munkácsy Mihály-díjas magyar képzőművészt köszöntheti. A művész úr a Mezőszemerei Művész Telep projekt kapcsán együtt fest majd a projekthez kapcsolódó apró ajándék tárgyakat a látogatókkal. „Az ArtZone négy éve arra tesz kísérletet, hogy minél izgalmasabb work-shopok keretében biztosítson tartalmas nappali kikapcsolódást a Sziget lakóknak, ahol az alkotás által visszatalálhatnak a gyermeki boldog lét örömeihez”- mondta el Pálosi Boglárka az ArtZone szervezője. „Ehhez kapcsolódik a Godot Galéria „Boldogság” kulcsszóra kúrált kiállítása a helyszín kiállító termében, a Kapusátorban.”

A program összeállításakor előnyben részesültek azok a koncepciók, ahol a re-cycling látásmód érvényesül és ahonnan apró, saját készítésű emlékekkel távozhatnak a látogatók. A legsikeresebb programok évről-évre visszatérnek, így idén is jelen lesz a Medence csoport RE-KONCEPT és Szék-készítő workshopja, ahol molinóból lehet divatos táskákat, illetve a fesztiválon igencsak hasznos napozószékeket készíteni. A KÉK (Kortárs Építészeti Központ) részvételének a szigetlakóknak lehetőségük nyílik hozzájárulni a Sziget közösségi kertjének megépítéséhez, gondozásához, s a Unicorn Factory sátrában idén is unikornissá válhatnak a látogatók, valamint boldog tulajdonosai lehetnek egy saját készítésű unikornisnak is.  Idén sem maradunk AGORA és Magyar Mozgó Képtár művésztelepek nélkül. Kisképző mellett idén először a „Nagyképző” azaz a Magyar Képzőművészeti Egyetem is megjelenik az ArtZone-ban. Az egyetemi enteriőr által ihletett sátordizájn és az egyetemi képzések által megálmodott workshopok teszik felejthetetlenné a sátorban töltött perceket, és a művészeti iskolák közül nem hiányozhat a MOME sem. A művészeti magazinok közül az Artlocator lesz jelen. A szabad alkotás élményét a felsoroltakon kívül a #Technika, az Artlab, a cARTc és a Deák 17 Galéria sátraiban élheti meg a közönség.

Az ArtZone rét és a Kapusátor kiállítás minden nap 11-22 óráig tart nyitva, a workshopok pedig 11-20 óráig várják az érdeklődőket. Minden workshop ingyenes.