Nagyon aktuális egy olyan horrorfilm, ami arról szól, hogyan csinálják ki egymást a házastársak, ha hosszabb időre összezárják őket, úgy, hogy semmilyen kapcsolatuk nincs a külvilággal. Az Összezárva (The Honeymoon Phase) erről szól, és bár a film 2019-ben készült, az HBO GO most vette fel a kínálatába. Valószínűleg nem véletlen, az időzítés tökéletes, ettől függetlenül a film még nem lesz jó.
A fiatal, anyagi gondokkal küzdő pár, Tom és Eve, úgy döntenek, hogy részt vesznek egy kísérletben, amit házas embereknek hirdettek meg, és aminek a végén a szerencsés alanyok rengeteg pénzzel lesznek gazdagabbak. Bár ők hivatalosan nem házasok, mégis belemennek a dologba, ahol elvileg azt vizsgálják, miért múlik el egy idő után a nászutas fázisnak nevezett jelenség.
A történet egy pontosan be nem határolt közeli jövőben játszódik, ahol a bezárt párok életét holografikus segítők kísérik, és parancsszóra érkeznek az ételek és italok egy erre a célra kijelölt tárolóba. Nem egy elborult, túl cizellált sci-fi-világban vagyunk, nagyjából minden olyan, mint saját időnkben, éppen csak egy kicsit fejlettebb. Éppen annyira, amennyire ezt a történet megkívánja. És ezzel nagyjából az egész film így van. Minden annyira funkcionális, amennyire annak kell lennie.
Nehéz erről a filmről spoilerek nélkül írni. Nem mintha elrontanám a film élvezetét azzal, hogy elárulom azokat a kiszámíthatatlan csavarokat, amikkel operál, de azért mégsem akarom megfosztani az esetleges nézőket ezektől a felemelő élményektől. Azért nehéz, mert az Összezárva gyakorlatilag egyedül ezen fordulatok mentén értelmezhető és értékelhető. Remélem a következő példáimmal már senki előtt nem fogom lelőni a poént, de nagyjából húszéves filmekről fogok beszélni, szóval, ha mégis, akkor előre is elnézést kérek. Tehát egy Hetedik anélkül is működik, anélkül is lehet róla ódákat zengeni, hogy az ember megírja, hogy a végén kinek a feje van a dobozban. A Harcosok klubja működik anélkül is, hogy tudnánk Edward Norton valójában Tyler Durden. És a Közönséges bűnözőket is többször meg lehet nézni, annak ellenére, hogy tudjuk, ki az a Keyser Soze. Egy film nem attól lesz jó, hogy menyire váratlan és ütős benne az a bizonyos csavar. Ezt egy időben még Shyamalan is tudta, mielőtt elkezdte volna erre ez egy dologra építeni a karrierjét.
Az Összezárva készítői valószínűleg tisztában voltak azzal – és ez benne a legszomorúbb –, hogy nem rendelhetik alá az egész filmet, cselekményestül, szereplőstül annak a bizonyos csavarnak (csavaroknak!), hanem valamit fel is kéne mutatni közben. Mert érződik a szándék, ott van az akarat, hogy ez egy jó és élvezhető film legyen. De sajnos csúnyán elbuknak az arányokon.
A film első fél órája sajnos túlságosan közhelyes, a dialógusok papírízűek – mondjuk ez később sem változik. Aztán jön némi elbizonytalanítás, itt még megfelelő ütemben adagolják a rejtélyeket, a sejtetés egész jól működik. De ez nagyjából öt percig tart, mert ekkor a néző már rájön, hogy mire megy ki a játék. A filmkészítők mentségére legyen mondva, hogy ezután már ők sem teketóriáznak sokat, gyorsan kiderül a turpisság, hogy aztán egy olyan nevetséges és minden szempontból kínos végkifejletbe vigyék a történetüket, amit már tényleg szenvedés megnézni.
Nem a közhelyekkel van a probléma, elismerem, hogy nagyon nehéz – sőt, megkockáztatom, hogy lehetetlen –, olyan történetet írni, ami minden szempontból eredeti. A közhelyeket is fel lehet használni kreatívan, ki lehet őket forgatni, hogy aztán valami egészen újszerű dolog kerekedjen ki belőle – nem tudom, hogy kell-e példákat hoznom, de ha a horrornál maradunk, akkor nézzük csak meg a Fehér éjszakákat. Az Összezárva esetében viszont a közhelyek következetes pufogtatásáról van szó, ha az ember dekódolta az elsőt, onnantól kezdve futószalagon, óraműpontossággal jön majd a többi. Nincs meglepetés, nincs rádöbbenés. A történet és a szereplők pedig kevesek ahhoz, hogy elvigyék a hátukon ezt a filmet.
Nem akarok igazságtalan lenni, nem egy iszonyatosan gagyi, értékelhetetlen filmről beszélünk. Vannak jó pillanatai. A színészek nem nagy sztárok, nyilvánvalóan, de lelkiismeretesen kihoznak mindent a szerepükből, nem nyűgöznek le, de nem is zökkentenek ki. És néha tényleg vannak megdöbbentő jelenetei a filmnek. (Vagyis, konkrétan egy, ami elég megrázó, de sajnos még ezt is sikerül valahogy elkenniük.) És a filmidő nagy részében, mielőtt elkezdenének csavargatni a sztorin, elvileg mondanivaló is van. Az együttélésről. Az összezártságról. Amiben viszont már egy éve benne élünk, a saját bőrünkön tapasztaljuk, és tudjuk, hogy nem ilyen. Szóval még ez sem releváns.
Összességében az egész film olyan, mintha egy gimnáziumi, vagy egyetemi bagázs kapott volna egy nagyobb összeget arra, hogy elkészítse az egyik órára megírt projektjét, azt a filmet, amiről mindig is álmodott, de eddig mindenki azt mondta, hogy dolgozzanak inkább még rajta, mert így elég gyenge. És ilyen is lett. Gyenge, összeszedetlen próbálkozás, amit senki nem nézett meg, mielőtt kieresztették volna a világba.
Írta: Böszörményi Márton
