Súgópéldány

Négy évvel a Nublar-sziget pusztulása és a Lockwood birtokon történt incidens után járunk. Owen (Chris Pratt), Claire (Bryce Dallas Howard) és Maisie (Isabella Sermon) a hegyekbe költöztek, távol a civilizációtól. Az újdonsült nevelőszülők célja, hogy biztonságban tudják Maisie-t, aki jelenleg a legkeresettebb személy a bolygón, de minden intésük ellenére a lány makacssága bajt hoz a fejükre.

Ezzel párhuzamosan Dr. Ellie Sattler (Laura Dern) a környezeti változásokat vizsgálja, amiket az elszabadult dinoszauruszok és más rejtélyes lények felbukkanása okoz. Hamar fényt derít egy összeesküvésre, amelynek régi barátja, Allan Grant (Sam Neill), segítségével próbál a végére járni, a vártnál is megdöbbentőbb eredménnyel. Vajon egyszer és mindenkorra sikerül leszámolni a pusztulást hozó arroganciával vagy a természet az emberiségen keresztül tör utat saját magának?

Kár lenne azt állítani, hogy nem érdemes elvárásokat támasztani egy efféle, kultikus franchise lezáró etapja elé. Akaratlanul is eszébe juthat a nézőnek, hogy honnan indult az egész, és mit látna szívesen búcsúzásképpen, mit gondolna méltó tiszteletadásnak. Főleg, ha egy rajongóról van szó, aki ráadásul a rendező nyilatkozataival is képben van. De a készítők sajnos nem a nézők fejével gondolkodtak. A gyökerekhez való visszatérés helyett kaptunk egy megállás nélküli rohanást, sablonos, olykor valószerűtlen akciójelenetekkel, jellegtelen párbeszédekkel és súlytalan dramaturgiával.

Olyan helyszíneket, amelyek minimálisan sem idézték meg a park élővilágát, ráadásul az eredeti főszereplők színes és szellemes tulajdonságait is az új szereplők papírmasé szintjére butították le. A karaktereinket elválasztó generációs különbségek megnyilvánulásait lehet, hogy hatásosra tervezték, de, mint mindent ebben a filmben, ezt is elsiették. A poénok többsége nem működött, sőt, némelyik kifejezetten sértőnek hatott az eredeti trilógia karaktereire nézve.

A nosztalgiafaktor leginkább a zenén keresztül érződött, de Michael Giacchino hiába tett ki magáért, még ő sem tudta megidézni, azt a libabőrös hangulatot, amit akkor érzett a néző, amikor először lépett be a karakterekkel a park kapuin. Bár beleszőttek néhány utalást a legeslegelső részre tárgyak és konkrét jelenetek formájában, az ember annyira belefáradt a végeláthatatlan akciójelenetekbe, hogy nehezen tudta értékelni őket. Hiába a pörgős, látványos és grandiózus rendezés, valamint az ezúttal is kitűnően megalkotott őslények, az összkép mégis totál jellegtelenre sikerült. Részről-részre irtottak ki belőle mindent, ami az eredeti művek egyediségét szolgálta, és amit valószínűleg ezekben a filmekben is szerettek volna átadni, ha nem akartak volna annyira megfelelni az átlag mozinézőknek, akiknek igényei az 1993-as Jurassic Park premierje óta szembeötlően megváltoztak. 

Az eredeti mű éppen fordított arányaival szemben a Világuralom játékidejének legnagyobb részében valamilyen formában szerepel őslény a vásznon, és kevés olyan jelenet akad, ahol csak emberek harcolnak a láthatatlan fenyegetéssel. A mennyiség pedig sajnos a minőség rovására ment, ami a színészek hozzáállásán is látszódott. Az eredeti karakterek szerepeltetésvel keltett nosztalgia ugyanis csak részben tudta elfedni mindezt. Sam Neill kicsit unottan és gyengén alakította ikonikus karakterét, látszott rajta, hogy nincs sok kedve az egészhez, és Jeff Goldblum is jóval meggyőzőbb volt az előző két részben. Igaz, utóbbinál közrejátszhat az is, hogy Ian Malcolm macsós stílusából jócskán lefaragtak az írók. Laura Dern őszinte átéléssel bújt bele újra a mindig kíváncsi dínóbarát karakterébe, ám a kimagaslótól távol állt. Az előző két World-filmben Chris Pratt és Bryce Dallas Howard között  kialakult halovány kémia továbbra sem erősödött.  Viszont a főgonosz szerepében feltűnő Campbell Scott és a Maisie-t játszó Isabella Sermon nem sikkadtak el az előző epizódok sztárjai mellett, sőt, kifejezetten üde színfoltjai voltak a produkciónak.

Összességében egy látványorientált, dínós kalandfilmként is csak erős közepes lehetne a Jurassic World: Világuralom, a Jurassic-korszak lezárásának pedig egyenesen csapnivaló. Nem csupán megbolygatták az eredeti részek varázslatosságát, de még darabokra is törték azt.

A nemzetközi szekció zsűritagjai Szalay Péter Balázs Béla-díjas dokumentumfilm-rendező (elnök),  ifj. Vitray Tamás, operatőr, biológus, szakíró, a National Geographic magyarországi főszerkesztője és Takács Rita szerkesztő-rendező voltak, akik három kategóriában hirdettek nyertest. 

Az egész estés természetfilmek közül az Uprooted: Az olimpiai törzs, Révész Bálint rendezése lett a győztes, a legjobb rövidfilm Joanna Craig és Buck O’Donoghue Gonarezhou, az orrszarvúak visszatérése (Gonarezhou, Return of the Rhino) című alkotása lett, a rajz és animációs filmek versenyében a Miért fontos a biológiai sokféleség (Why is Biodiversity Important) című, David Attenborough közreműködésével készült skót rajzfilm lett az első. (Rendezői: Ana Stefaniak és Ignatz Johnson-Higham.)

A Kárpát-medence Természeti Értékei szekció nevezettjeit Széll Antal környezetvédelmi szakember, fotós, operatőr zsűrielnök mellett a horgászati filmjeiről ismert Kátai Róbert és a Duna Televízió szerkesztője, Németh Beatrix díjazta. A legjobb egész estés mű Dan Dinu Vad Románia (Wild Romania) című filmje lett, a rövidfilmek között két nyertest hirdetett a zsűri. Megosztott első helyezést ért el Drexler Szilárd és Kocsis Tibor Ezeréves vadvízország, illetve Kriska György és Kriska Ferenc A dunavirág rejtély című munkája. Az amatőr alkotók műveit összegyűjtő Third Eye kategóriában Csolbár Ferenc Alpár vihette haza a díjat a Tavasz a siketfajdoknál című produkciójáért. A  második és harmadik helyezést elért filmek alkotóit mindkét szekcióban elismerő oklevéllel ismerték el.

A National Geographic hazai kiadásának különdíját megosztva kapta Ran Levy Yamamori Zavaros vizek megfékezése (Briding Trouble Waters) című filmje és a Bicajra fel, amelynek különlegessége, hogy egy hazai szakgimnázium osztályának tanulói készítették kollektív munkával.

Az M/5 televíziós csatorna különdíját a Folyómentő teherautó (Molnár Attila Dávid) a Szervezők különdíját pedig a John Davis főszereplésével készült Történetek rólad és rólam (Stories for You and I) kapta. A zsűri különdíját A Gangesz szelleme (The Spirit Of Ganga) című indiai film stábjának ajánlotta, a Rockenbauer Pál emlékdíjat Török Zoltánnak, a Vadlovak – Hortobágyi mese és más emlékezetes természetfilmes alkotások rendezőjének ítélte oda a legendás természetfilmes örökségét ápoló kuratórium. 

A 2022-es Margó-díj nyertese az elismeréssel járó 500 ezer forint mellett kiemelkedő mértékű kereskedelmi és médiatámogatást, valamint próbafordítást is kap, továbbá egyéves tárcasorozatot indíthat a Könyves Magazinon. A rövidlistát a magazin szerkesztőiből álló előzsűri választja ki, a győztesről pedig ősszel dönt a szakmai zsűri.

A pályázaton kizárólag olyan magyarul publikáló szerző indulhat, akinek korábban még adták ki prózakötetét, az azonban nem kizáró ok, ha más műnembe (líra, dráma, nonfiction…) tartozó könyve már megjelent. 

A szervezők a nevezett művet digitális formátumban (pdf, e-könyv…. ) a margofeszt@gmail.com címre várják, 2022. június 30-án éjfélig.

A díjat 2022 októberében, az őszi Margó Irodalmi Fesztivál megnyitójával összekötött ünnepélyes átadón veheti át az idei év legjobb elsőkötetes prózaművének szerzője.

A IX. századi Norvégiában élő viking trónörökös, Amleth (Alexander Skarsgard), gyerekként  szemtanúja lesz apja meggyilkolásának. Ő maga emiatt menekülni kényszerül, és hosszú ideig az otthonától távoli vidékeken tengeti életét. Berzerkerré válik, rettenhetetlen harcossá, egészen egy neki szánt jóslatig, amely eszébe juttatja, hogy mi is a valódi célja. Tervet sző és útnak indul, hogy felkutassa apja gyilkosát, majd könyörtelen bosszút álljon rajta és azokon, akiket szeret. De vajon a Nornák is ezt a sorsot szánják Amlethnek, vagy céljai érdekében kénytelen szembeszállni a nála nagyobb erőkkel?

A forgatókönyvírók, Robert Eggers és Sjón (Bárány, Táncos a sötétben) történelemhűen nyúltak vissza a skandináv mitológiához és a viking kultúra jellemzőihez, részletesen bemutatva a havas vidékek folklórját. Eggers az előző két filmjéhez képest ismeretlen vizekre evezett. Az eddigi thrilleres, kevés szereplőt megmozgató sémáját szinte teljesen lecserélve, a bosszúfilmek sajátosságainak segítségével építette fel a történetet. Az éles váltás ellenére továbbra is kiemelt figyelmet fordított az északi hitvilágra és a maguknak egyre nagyobb teret hódító keresztény nézetekre.

Noha a legtöbb vallásnak ugyanaz a gyökere, a felépítésük rendszerint eltér egymástól. Ennek okán érdekes volt látni, ezer évvel ezelőtt miként viszonyultak a felsőbb hatalmakhoz az északi népcsoportok. Az alkotók realistán közelítették meg a spirituális világot, a misztikumot éppen csak annyira felnagyítva, hogy ne érezzük túlzásnak. Figyeltek a legkisebb részletekre is, a fegyverektől kezdve, az autentikus öltözékeken át, egészen a korabeli települések kinézetéig. Nyersen, de még ízlésesen mutatták be az erőszakos, könyörtelen világot, picivel kevesebb vérrel, mint amennyire számítani lehetett. A céltalanságból a hit által kitörő főszereplő megtestesíti a szenvedés különböző szintjeit, a gyűlölet maga alá temető lavináját és az ezekből fakadó erőt, ami előre viszi az embert, ha más már nem is marad.

Eggers rendezése példaértékű. Nem fukarkodik a sötét jelenetekkel, azonban olyan kreatívan játszik a fényekkel, hogy ennek ellenére is kivehető minden fontos részlet. A világos részeket pedig gyönyörű helyszíneken vették fel, a legtöbbet Észak-Írországban, olykor A Gyűrűk Ura képeire is rákontrázva. A rendező nem tolakodóan, de egy-egy beállítással utal az előző filmjeire is, ezzel felidézve a nézőben a – remélhetőleg kellemes – emlékeket. (Lásd: Az Északiban Amleth az istállóban, térden állva és A boszorkányban Thomasin a padláson, imádkozva, mindez egy ablak előtt, hátulról fényképezve.) Robin Carolan és Sebastian Gainsborough soundtrackje elrepít az átlagos viking falvakba, modernizálva a klasszikus skandináv dallamokat. Egyszerre tud pörgős, feszült és drámai lenni, vagy amelyikre éppen szükség van.

Úgy tűnik, hogy akárcsak Nolannek vagy Scorsesének, Robert Eggersnek is lettek bejáratott színészei, Anya Taylor-Joy, Willem Dafoe és Ralph Ineson személyében, Az Északiban mégsem ők, hanem Alexander Skarsgard viszi el a prímet. Fantasztikus átéléssel alakítja a gyűlölet súlya alatt megtört, bosszúszomjas harcost, aki hosszú idő után újra megtalálta a kijelölt útját. Anya Taylor-Joy, habár kevesebb játékidő jutott neki, fontos szerepet játszik a történetben, méghozzá a tőle megszokott kimértséggel és hidegvérrel. Elsőosztályúan kelti életre a misztikummal körbeölelt Olgát, aki a nem várt helyzetekben fedezi fel egyre jobban saját magát.

Nicole Kidman dermesztően játssza Amleth anyját, a számító és könyörtelen nőt, akinek az önös érdekei a legfontosabbak. Claes Bang az apagyilkos szerepében nem nyújtott olyan átütő alakítást, mint a többiek, de annyit bőven, hogy teljesen ellenszenvesnek találhassuk a karakterét. Mellettük Ethan Hawke, Willem Dafoe, Ralph Ineson, Gustav Lindh és Björk is feltűnt kisebb-nagyobb szerepekben.

Összességében az egyik legjobb, legnagyobb és a leginkább szívvel-lélekkel megalkotott viking eposz lett Az Északi, ami nemcsak a monumentális látványvilága és profin koreografált harcjelenetei miatt lehet emlékezetes, hanem az emberközeli történetének köszönhetően is.

A Puskin gyereknapjának összes programja egyetlen karszalaggal látogatható (kivéve A hattyúk tava balettelőadást, ami külön helyáras: 3500 Ft).  Karszalagok a Puskin mozi pénztárában 1000 Ft-os áron kaphatók, a Távmozi belépő ára: 990 Ft.

A Csupamozi gyereknap (Cinema Open Day) az Európai Unió támogatásával valósul meg az Interconnecting Cinema nevű projekt keretében, melyben öt ország (Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Románia) öt artmozija (Puskin mozi, Kino Pod Baranami, Kino Aero, Kino Úsmev, Cinema ARTA) vesz részt.

Közép-Ázsia, Kijev, Oroszország, Atlanti-óceán, Anglia, Pest. Béranya, építészmérnök, riporter, irodai munkás, gyászoló családtag, szobalány, kislány. Az írónő kötetében nincs két egyforma történet, két egyforma élethelyzet. Ugyanolyan hitelesen adja egy középkorú háborús riporter hangját, mint egy evészavarral küzdő lányét, egy megkeseredett öregemberét vagy egy kislányét, aki meg akar szökni bealtatózott anyjától:

A könyv minden szereplője kívülállónak érzi magát egy-egy országban vagy egy-egy szerepben. Nem panaszkodnak, hanem a tipikus „menni kell tovább” mentalitáson keresztül feszülnek neki a világnak. Ebben az atmoszférában, a szülő-gyerek, tanár-diák, a szükség szülte baráti és a végességüket magukban hordó szerelmi viszonyokban is ott a magány. Beárnyékolja őket az a sejtelem, hogy bár ebben pillanatban minden a másikról szól, végül egyedül az „én” marad. A vágy, máskor pedig a csömör attól, hogy tartozzunk valahová. A kötet ugyanakkor olyan mai jelenségeket is bemutat, mint például a kelet európai ember kétségbeesett küzdelme, hogy pénzt tudjon hazaküldeni, aminek érdekében bármire vállalkozik. A kötet a közeledés és távolodás dinamikáját bontja ki helyek, emberek, vagy akár saját létezésünk egyes részei között. Maga az utazás, mint tevékenység keveset szerepel a könyvben, sokkal inkább a hatása érezhető, mint a tompaság egy hosszú út után.

Ebben a sokszínű kötetben, amíg az olvasó kideríti, hogy a világ melyik pontjára, kinek a bőrébe csöppent, az egyetlen biztos pont az írónő szomorkás, de már-már groteszkül reális hangja. Líraian ír a visszataszítóról és szűkszavúan, de könyörtelen pontossággal arról, ami a lelkekben megy végbe, így lesznek emberiek ezek a szövegek. Az abszurditás átértékelődik: ami a történet első két sorában visszataszítónak tűnt, az az utolsóban teljesen logikusnak, értelemszerűnek. Finoman és körültekintően bontja ki a lelki folyamatok szálait, amiben az olvasó empátiájának és intelligenciájának is szerepet szán:

Minden novella elé egy fekete-fehér fotó van beillesztve, amely előrevetíti, hogy miről fog szólni vagy hol fog játszódni. Az elbeszélések sűrűségébe beékelt képek néhol zavaróak, máshol viszont üdítőek, szusszanásnyi időt hagyva az olvasónak hogy el tudja engedni a pár soros világokat. Nem elég egyszer elolvasni és nem lehet tőle elszakadni, noha a rövid írások egymás után következő gyors sora erre kényszerít. Legtöbbször a szereplők nosztalgiája szerves része az írásoknak, már csak azért is, mert általuk találjuk meg a fonalat a helyek és időintervallumok között. A szereplők nem igazolni vagy vádolni kívánják magukat, néha egyszerűen menedéket keresnek emlékeikben. Noha karakterfejlődésről nem beszélhetünk ezekben a novellákban, a szereplők mégis saját, átélt tapasztalataikká válnak, vagy azok kísértésében kénytelenek élni.

Vonnák Diána novellái olyanok, mint egy-egy hátsó, kevésbé hízelgő helyre néző ablak: nem feltétlenül szép dolgokat látunk, viszont elengedhetetlen, hogy kinézzünk rajtuk.

Stephen Strange (Benedict Cumberbatch), miután megoldotta a felejtő bűbáj által okozott galibát, ismeretlen okokból rémálmoktól kezd szenvedni. Felkavart lelkiállapotán egykori barátnője, Christine Palmer (Rachel McAdams) esküvőjének a híre sem segít, ám amikor a ceremónia őrületes fordulatot vesz, Stephen egy multiverzumi harcba csöppen. Akaratlanul is védelmezőjévé kell válnia egy rejtélyes lánynak és súlyos döntéseket meghoznia, ha le akarja győzni a multiverzumokat fenyegető veszélyt.

Vajon hihetnek a saját szemüknek vagy a valóságok végtelen kavalkádja a legnagyobb elméket is összezavarja?

Az alkotás az elejétől kezdve eltér a Marvel megszokott sémáitól, és a személyes drámákat helyezi a középpontba, ami leginkább a forgatás kezdetekor történt rendezőváltás miatt alakulhatott így. Egyedül ezeknek köszönhetően volt szükség arra, hogy a karaktereknek szuperképességeket használjanak, olyan helyzetekben, amelyeket egy művészfilmben inkább terápiás jellegű beszélgetéssel oldanának meg. 

A stúdió nyilvánvaló kísérletezgetése, az unalomig való ismételgetés ellenszerének kutatása során olyan stílusjegyeknek is teret engedett, mint a horrorisztikus elemek, amiket még mindig visszafogottan, de az eddigiekhez képest kifejezetten bátran használtak a készítők. Jumpscare-ekre nem, de véres – a gyermekkorú nézőket akár sokkoló – haláljelenetekre is sor került. A sötétebb hangvétel jót tett a történetnek, fokozta a drámai hatást és bemutatta a hősök egy kevésbé ismert oldalát. Igaz, ezt pedzegették már a Pókember: Nincs hazaútban, viszont ehhez képest ott csak a felszínt kapargatták.

A forgatókönyv másik jelentős pozitívuma az emberi oldal. Váratlanul, de ügyesen fűzték tovább a WandaVízió című, tavaly megjelent sorozat utolsó jelenetét, érthető és szívfacsaró motivációkat adva Wandának (Elizabeth Olsen) és általa mindenki másnak. A két óra alatt nehezen találni üresjáratot, hisz a lassabb, akciómentes részek sem fulladnak unalomba. Az írók tettek arról, hogy a néző mindig meg tudjon valamin lepődni: ízléses, közel sem infantilis humort szőttek bele, életközeli filozofálgatásokkal tarkították a párbeszédeket és régóta várt csavarokat lőttek el, tovább építgetve az univerzumot. Minden képkocka tökéletesen kidolgozott, a különböző univerzumok színei és formái mások és mások, a jelenetek hangulatához alkalmazkodnak a fények és a tónusok, a zene pedig remekül fokozza a megszokottnál drámaibb és baljóslatúbb atmoszférát.

Általában egy szuperhősfilmtől az ember nem vár világot megváltó színészi játékot, legfeljebb annyit, hogy az imádott karakterét az elvárt módon keltsék életre. Akadtak ugyan kiemelkedő alakítások az eddigi filmekben is, viszont az emberközelibb forgatókönyvnek és Sam Raimi rendezésének köszönhetően a második Doctor Strange-mozit e téren is kiemelt dicséret illeti. Elizabeth Olsen az összes eddigi Wanda-alakítása közül itt mutatta meg a legmeggyőzőbben, hogy mi is lapul benne igazán: erős, könyörtelen karakterét fantasztikusan árnyalta a megtört, szenvedő nőével. Benedict Cumberbatch most is szigorú profizmussal és kimért játékkal keltette életre Strange-et, újra bizonyítva, hogy jelenleg ő a legalkalmasabb a varázsló eljátszására.

Az újonc Xochitl Gomez, akinek nagyjából ez az első igazán nagynak mondható szerepe, alakította a rejtélyes lányt, America Chavezt. Habár a karaktere elengedhetetlen lesz a későbbiekben, a két másik főszereplő mellett amatőrnek tűnt. Rachel McAdams és Benedict Wong is hozta a kötelező szintet, a cameók pedig nem egy kellemes pillanatot okoztak.

Szó, mi szó, Kevin Feige-ék kockázatos játékot vállaltak ezzel a többi filmjüktől merőben eltérő stílussal, ez azonban teljes mértékben bejött nekik. Nem túlzás kijelenteni, hogy az összes alkotásuk közül ez az egyik legemlékezetesebb, és ha ezen az úton maradnak, képesek lesznek egy olyan megújulásra, ami tényleg felfrissítené a szuperhős mozik egyre megfáradtabb zsánerét.

Bartók Béla mindössze hat férfikart komponált 1903-1935 között, amelyek a mai napig kevésbé ismertek, mint egyéb műfajokban írt művei. A Szent Efrém Férfikar célja a Bartók – Mozgásban című koncertszínházi előadással, hogy ezeket a komplex alkotásokat is élvezetesen, mindenki számára befogadható módon prezentálja.

A férfilét mérföldköveit az eszméléstől egészen a halálig megjelenítő darabot Bubnó Tamás, Liszt-díjas, Érdemes művész koncepciója alapján alkotta meg a Szent Efrém Férfikar (Balázs Edgár, Bubnó Lőrinc, Bubnó Márk, Oláh Marcell, Papp Viktor, Rácz Ambrus és Tóth Péter). 

A címben is szereplő mozgás elsősorban a szólamok, a zenei folyamatok és a kompozíciós építkezés láttatására szolgál, ami időnként ötvöződik a népdalok tartalmi megjelenítésével.

A produkciót a Szent Efrém Férfikar 2021. március 25-én, Bartók születésének 140. évfordulóján mutatta be a Hagyományok Házában online közvetítés keretein belül, élő közönség előtt pedig 2022. május 13-án,  Szokolay Dongó Balázs közreműködésével adják elő először.