Súgópéldány

Vasárnap este felhívott Barnák László, hogy Udvaros Dorottya nincs jól, és szeretnék, ha elvállalnám az első három előadást. Ugyan játszottam már korábban a szerepet, mégis kértem egy kis gondolkodási időt – egyrészt, mert mérlegelni szerettem volna, hogy tudom-e felelősséggel vállalni a feladatot, másrészt meg kellett beszélnem a családommal, akikkel éppen utazás előtt álltunk. Mivel megoldható volt, hogy áttegyük a nyaralást Szegedre, már csak az anyaszínházammal, a Budapesti Operettszínházzal kellett egyeztetnem. Ugyanis a müncheni A mosoly országa turné indulása és az egyik esőnap egybeesett. Szerencsére a vezetőség támogatott és engedték, hogy egy nappal később csatlakozzam a társulathoz. Hétfőn tehát igent mondtam a felkérésre, és azonnal megkaptam a videófelvételeket, a kottákat, valamint a zenei anyagot. Igyekeztem annyira átismételni a szerepet – hiszen rég játszottam utoljára –, hogy a helyszíni próbákon lehetőség szerint már ne legyen nagy gond. Kedden reggel már Szegeden voltam, és Tihanyi Ákossal kezdtem feleleveníteni a táncokat, hogy az esti zenekaros összpróbán tudjam, hogy hová kell állnom, és még ha nem is tudok nagy művészi előadást nyújtani, legalább ne zavarjam a többieket. (nevet)

Amikor először elolvastam a szöveget, egy kicsit megijedtem, mert bizonyos részekre egyáltalán nem emlékeztem. Aztán ahogy egyre jobban beleástam magam, bevillantak az emlékek, a lejárópróbán pedig folyamatosan jöttek elő a korábban megtanult dolgok. Olyannyira, hogy az egyik táncban Ákos először egy egyszerűsített lépést mutatott, ami valahogy sehogy sem sikerült, mert úgy rémlett, mintha bonyolultabb mozdulatsort táncoltam volna eredetileg. Kiderült, hogy valóban, a tánckarhoz képest nekünk könnyebbek most a lépéseink – de én régről a nehezebbet tudtam. Valahogy úgy van ez, hogy amit az ember egyszer megtanul jól, azt nem felejti el.

Most már sokkal bátrabban nyúltam hozzá, mint régen. A 2020-as előadásba is viszonylag hirtelen kellett beugranom, ráadásul akkoriban még nem is igazán volt tapasztalatom az ilyen típusú karakterszerepeket illetően. Talán csak a Carouselben volt egy hasonló, komikusabb irányú figurám, szintén Béres Attila rendezésében, valamint akkor kaptam meg Marcsát a Mágnás Miskában. Egyébként addig nagyrészt primadonna szerepeket játszottam, ami viszont egészen másféle játékstílust kíván. Szóval az az időszak a tanulásról szólt, próbálgattam magam benne, és igyekeztem ellesni a különböző technikákat a kollégáimtól. Volt bennem egyfajta riadalom és bizonytalanság is az egésszel kapcsolatban. Szerencsére az elmúlt években gyűjtöttem annyi tapasztalatot, illetve rengeteget tanultam, és már kevésbé feszélyez egy ilyen feladat.

Az a fajta félelem, hogy én primadonna vagyok, és vajon mit fogok kezdeni egy ilyen típusú karakterrel, már egyáltalán nincs. Sokkal inkább az foglalkoztat, hogy hogyan tudom megfogni és magamévá tenni azokat a szerepeket, amiket rám osztanak.

A Rebeccánál szerencsés helyzetben voltam, hiszen az, hogy már az első próbán tudtam a szöveget és dalokat, elég nagy szabadságot adott. De ezen túl is valamennyire rám kellett alakítani a jeleneteket, mert Udvaros Dorottya művésznővel egészen máshol tartunk mind korban, mind a pályánkat tekintve, és nyilvánvalóan vannak bizonyos momentumok, amik tőlem nem feltétlenül hatnának hitelesen. Béres Attila is törekedett rá a beállás alatt, hogy legyenek a jelenetekben hozzám passzoló és kapcsolódó új poénok, ezáltal nagyon komfortosan éreztem magam a színpadon. Illetve az egész csapatról elmondható, hogy mindenki nagy szeretettel fogadott, és folyamatosan éreztem a támogatásukat, örültek nekem, és azt szerették volna, hogy jól érezzem magam. Rengeteget jelentett az a kiemelt figyelem, amit a kollégáimtól és a Szegedi Szabadtéri részéről kaptam, és megerősített abban, hogy bátran merjek kísérletező lenni.

Számomra azért is különleges ez a hely, mert rengeteg műfajban kipróbálhattam már magam az évek során: operettel kezdtem, aztán jöttek a gálakoncertek, opera és persze a musical. Itt a műfajokon keresztül tényleg egy nagyon széles skálát tudok megmutatni magamból, az pedig külön csodálatos, hogy ennyi ember előtt, a szabad ég alatt tehetem ezt meg. És mindamellett, hogy a színpad mérete, a távolságok, és sok esetben az időjárás is kihívások elé állítanak minket, itt játszani semmihez sem fogható élmény.

Nem sokkal a koncert után láttam egy felvételt az estről, és már akkor feltörtek bennem a régi emlékek. Arra gondoltam, hogy milyen jó lett volna ott lenni a srácokkal. Néhány héttel később pedig felhívott Máté (Kerényi Miklós Máté – a szerk.), hogy szeretnék újra megcsinálni az előadást, de csak akkor, ha én is csatlakozom. Már csak emiatt is azonnal igent mondtam, hiszen ez egy visszautasíthatatlan ajánlat. De persze ez nyilvánvalóan arról is szól, hogy abban a tíz évben, amíg egy színpadon játszottunk szinte mindennap, nagyon szoros kapcsolat alakult ki közöttünk, szóval ez az újratalálkozás egyben ünnep is nekünk.

Hat éve nem voltam itthon, és most, hogy megérkeztem, tudom, hogy szükségem volt erre az utazásra, lelkileg is. Egyfajta terápiaként élem meg a srácokkal együtt töltött időt, és egyre erősebb bennem az érzés, hogy milyen sokat jelentett nekem akkor ez az előadás mind művészként, mind emberként. Úgy gondolom, hogy a mostani turné fontos mérföldkő lesz az életemben.

Nagyon izgatottak lettek, amikor megtudták, hogy miért jövök Magyarországra. Az Altar Boys eredeti, 2005-ös bemutatója az Off Broadwayen volt, és elképesztő sikerrel futott, tehát akárkinek mondtam, hogy mire készülök, mindenki tudta, hogy miről van szó, és velem örültek.

Van egy elég nagy támogatói köröm, akik tudják, hogy mit jelent nekem az Oltári srácok, és miért fontos számomra ez az út. Azok viszont, akik kizárólag popzenészként, SZABO-ként ismernek, már nem feltétlenül vannak ezzel tisztában. Éppen ezért érdekes volt látni, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy elkezdtem a közösségi oldalakon posztolni erről, rengeteg érdeklődő levelet kaptam. A turné jó lehetőség arra, hogy megmutassam nekik, mivel foglalkoztam a kiköltözésem előtt, ki voltam, hol éltem. Biztos, hogy a nyolc nap alatt is rengeteg videót készítek majd, nemcsak a koncertekről, hanem azokról a helyekről és emberekről is, akik fontosak számomra.

Idén lesz húsz éve, hogy először léptem a Budapesti Operettszínház színpadára, és két évvel később mutattuk be az előadást, tehát tulajdonképpen ez az első musicalek egyike, ahol együtt játszottam a srácokkal. Akkor már műsoron voltak az olyan sikerdarabok, mint a Mozart! vagy a Rómeó és Júlia, Dolhai Attilával és Mészáros Árpival a főszerepben, de Serbinehk (Serbán Attila – a szerk.) is elég komoly rajongótábora volt. Máté nagyjából velem egyidőben szerződött a színházhoz, úgyhogy óriási élmény volt mindkettőnknek, hogy fiatalként beállhattunk a nagyokoz.

Egy nagyon intenzív, négyhónapos időszak volt, ki merem mondani, hogy életem talán legnehezebb próbafolyamata. Tihanyi Ákos koreografálta az előadást – ezeket a koreográfiákat használjuk a mostani turné során is –, és bár egy nehéz felkészülési szakasz zárult le a premierrel, mégis szép emlékként maradt meg bennem. A nehézségek ellenére rengeteget nevettünk közben, és összekovácsoltak minket a megoldandó feladatok.

A srácok minden alkalommal rögzítették a táncpróbákat, ezek alapján tudtam felzárkózni. Szerencsére az izommemória úgy működik, hogy ha látod, amit egyszer már megtanultál, és elkezded csinálni, akkor a tested „emlékszik”, és szinte magától visszajönnek a mozdulatok. Mire eljutottunk odáig, hogy már én is személyesen csatlakoztam a csapathoz, ugyanott tartottam, mint ők.

Hihetetlen érzés, szinte nem fel sem fogtuk, hogy megtörténik. A próba első órája gyakorlatilag azzal telt el, hogy egymást ölelgettük, és nagyon össze kellett szednünk magunkat, hogy fókuszáltan tudjunk dolgozni. Ahogy pedig haladunk előre, szinte folyamatosan jönnek vissza az emlékek. Néha olyanok vagyunk, mint a rossz gyerekek.

Csatlakozott hozzánk Angyal Márti, aki anno rendezőasszisztensként dolgozott az előadásban, és Mátéval nagyon felkészülten rakják össze a mostani koncertet, pontosan tudják, hogy mit szeretnének látni. Úgy érzem, hogy vele jó kezekben vagyunk, mert miközben meghatároz egy konkrét irányt, szabadságot is ad. Például mindnyájunknak van egy nagyon személyes pillanata az előadásban, amit teljes mértékig magunkra szabhatunk.

Nekem ez könnyebbséget jelent, mert egy ideje már csak könnyűzenét éneklek, a darab zenei világa pedig a popzene felé közelít, sőt a történet is – egy keresztény fiúbanda búcsúturnéja – erre erősít rá. A színészi része miatt sem aggódom, mert bár ettől már egy kicsit elszakadtam, úgy érzem, hogy a koreográfiához hasonlóan ez is visszajön a régi emlékekből. Másrészt számomra a színészet sosem csak abból állt, hogy technikailag jól csináljam, szeretem őszintén megélni, ami a színpadon történik. Hiszem, hogy ha lélekből mondok egy mondatot, hiteles lesz. Abban, ahogyan most Abrahamet játszom majd, benne lesz minden emlék és tapasztalat, amit cipelek magammal.

Amikor huszonegyéves koromban megkaptam a szerepet, inkább magából a karakterből indultam ki. Nem templomba járó családban nőttem fel, így nem voltak személyes tapasztalataim. De ez igazából nem is okozott problémát, mert Abraham egy zsidó fiú, máshogy is éli meg a hitét, mint a többiek. Emellett fontos, hogy ugyan az előadásban beszélünk az Istenbe vetett hitről, de nagyon erősen benne van, hogy ez nemcsak a vallásról szól. A bizalom, az odafigyelés, az egymás felé fordulás ugyanannyira fontos. Éppen ezért mostani előadásba egy kicsit bele tudom tenni annak az útnak a tapasztalatát is, amit az elmúlt tizennyolc évben bejártam.

Igen, bizonyos tekintetben ez rólunk is szól, az egymáshoz való kötődésről. Ahogyan kibontakozik például Abraham és Juan barátsága, az ugyanúgy jelen van az életünkben is. Mátéval húsz éve ismerjük egymást, ott voltunk és ott vagyunk egymásnak örömben, sikerekben, és természetesen a nehéz helyzetekben is. Úgy ismerjük egymást, mint a testvérek, és egy kicsit talán úgy is tekintünk egymásra mind az öten. A kiköltözésem óta sok minden történt, de egy dolog megerősödött bennem, és ez meghatározó üzenete az Oltári srácoknak is: a legfontosabb a másikba vetett hit, hogy egymásba kapaszkodhatunk, amikor szükség van rá, és bár nem vér szerint, de egy család vagyunk.

Furcsa, mert nyolc éve vagyok kint, mégsem gondolom, hogy többet tudnék, mint azok az emberek, akik Magyarországon élnek. Inkább arról van szó, hogy máshogy látok dolgokat. Amerikában sokkal több vallási kultúra, szokás találkozik és él egymás mellett, ebből adódóan talán nyitottabbak, szabadabbak és liberálisabbak az ottani emberek. De ez a különbség Magyarországhoz képest leginkább a történelmi, kulturális hagyományokból fakad. A darabban ez kevésbé lesz jelen, de beszélgetünk róla a próbákon, mert az elmúlt években rengeteg dolog a részemmé vált, és akaratlanul is benne van abban, ahogy a szerephez viszonyulok.

A film és a való élet kapcsolata rendkívül elgondolkoztató. Mennyire ragadható meg a valóság akkor, ha az alkotó ugyan ötven-hatvan ember ténylegesen átélt élményeit szőtte bele a cselekménybe, de az egész mégiscsak egy művészi konstrukció? Hajdu Szabolcs megpróbálta a lehető legközvetlenebbül beemelni nézőjét a valóságba. De nem csak azzal, hogy aktuális témával dolgozik, vagy a dialógusaiba sokszor felszínes, hétköznapi mondatokat épít. A vetítés után többek között erről is beszélgettem a rendezővel.

A kézikamera használatára az egész film támaszkodik, ami nagyban segít átélni a történet sodrását. Természetes ritmusban, életszerűen gördülünk át egyik szituációból a másikba. Az alaphelyzet három pár estéje egy közös barátjuk temetése után. Bár végig egy fővárosi lakás falai között maradunk, a karakterek távolabb vannak egymástól, mint Budapest Mexikótól. Ez utóbbit azért említem, mert Andris (Hajdú Szabolcs) és Zsuzsa (Pető Kata) éppen oda készül költözni, a nő azonban az indulás előtti utolsó este bejelenti, hogy nem szeretne a férjével tartani.

A film egyik legerősebb drámai jelenetében Zsuzsa szembesíti párját az igazsággal, hogy ha elmennek, az nem változtat meg semmit, mert ők maguk nem tudnak megváltozni. Andris hisz abban, hogy minden újra ideális lehet köztük, Zsuzsa azonban leszögezi: „Nem az ismeretlentől félek, hanem attól, amit ismerek”. Ezután kiderül, hogy Andrist gyermekkorában bántalmazták, de próbálja lebontani magában a rossz beidegződéseket. Nem kis feladat azonban úgy jobb emberré válnia, hogy nincs előtte példa, amelybe kapaszkodhatna. 

„Ez a film nem csak a férfisovinizmusról, az erőszakról szól, vagy az erőszak megjelenéséről a hétköznapi kommunikációban. De mindez benne van anélkül, hogy mi ezt forszíroznánk. Csak azáltal, hogy körülnéztünk és összegyűjtöttük a témákat, ez jött ki.” – mondta a rendező.

A férfi-női szerepekörök kérdése is markánsan megjelenik a filmben. Mindenkinek más válasza van arra a kérdésre, hogy hol a helye a nőnek. Andris szerint Zsuzsa köteles vele menni Mexikóba, Rajmund (Gelányi Imre) szerint Csibinek (Tankó Erika) mindig a kedvét kellene keresnie, Árpi (Szabó Domokos) pedig inkább kerüli Nikit (Tóth Orsolya), hogy ne kellejen szembesülnie a konfliktusokkal. Rajmund képviseli a legerősebben a hímsoviniszta beállítottságot, majd ezen a ponton rátér a film a párkapcsolaton belüli agresszióra. Amikor a nők nem ülnek oda a férfiak asztalához, egyedül Csibit tudja egy időre Rajmund az ölébe húzni, és arra buzdítja Árpit, hogy használja ő is az erejét, hiszen „az erődet fogja tisztelni”. Zsuzsa képes kimondani, hogy idegen számára az Andris által is képviselt férfiorientált világ, és félrevonul a társaságból.

Hajdu Szabolcs szerint nincs rossz ember a filmben, mert egyikőjük sem rosszindulattal okoz károkat, hanem tehetetlenségből, dühből és félreértésből. A rendező megfigyelte, hogy mennyire gyakori itthon az egymással való szurkálódás, piszkálódás, irónia, amit például külföldön ritkábban tapasztalt. Ezt szerette volna felvinni a vászonra, ahonnan nézve ezek a hétköznapi szituációk sokkolóan hatnak.

A színészeknek nagy teret adott a jellemek megrajzolásában. Nem volt improvizáció, de rengeteget beszélgettek a történetben megjelenő helyzetekről és a karakterekről. „Egyfajta szociálpszichológiai kutatómunkát végzünk együtt. Gelányi Imre a hétköznapokban gyámként dolgozik Debrecenben. Jár vidékre a környező árva gyerekekhez. Pontosan ismeri ezeknek a karaktereknek a közegét, hátterét. Tehát nemcsak arról van szó, hogy a színészek eljátszanak egy karaktert, hanem tudják azt, hogy mit jelenítenek meg, mit fejeznek ki általuk.”

A trilógia egyes darabjai bár témájukban összekapcsolódnak, de eltérő filmes nyelvezettel mesélik el a történeteiket. „A Kálmán-napnál cinemascope kivágású, hosszú beállításos, általában totál képekre épülő, élesség-életlenséggel játszó nyelvet használtunk. Az Egy százalék indiánnál nagyon erősen belementünk a film meta részébe. Amit színházban nem tudunk megvalósítani: a néma közelik, a reakciók, a mozdulatok és érintések nagyon fontosak ebben a filmben.” 

A szereplők tárgyi környezetét sem a véletlen alakította. A legapróbb részletek is tudatosan meg vannak komponálva. Rajmund karakteréhez hozzátartozik egy letört-fülű jézusos bögre, ami már a színházi előadásokat is végigkísérte. „Gyakorlatilag ez a bögre az igazság pohara. Bármit töltesz bele, az az igazság. Rajmundhoz kapcsolódik ez a tárgy, aki bőrkabátban ül, és képvisel egy a ’70-es, ’80-as években még az egész társadalomban jelenlévő férfitípust, az apáink generációját. De máig vannak ilyen férfiak. Rajmund típusához nagyon erősen hozzákapcsolódik a keresztény macsóizmus, ezért passzol hozzá a jézusos bögre.”

Jelentős pillanat még a filmben, amikor Zsuzsa visszaemlékezik a régi szerelmére, aki iránt ismét érzelmei támadtak. Két fotóról beszél, amely őket ábrázolta és amelyek közül az egyik még ragyogott, de a másik teljesen kifakult. A fekete-fehér filmben nem véletlenül tűntek el a színek, hanem azért, mert minden a gyászról szól: a felszínen az eltávozott barát halála, a mélyben azonban a kiüresedett párkapcsolatok és a szerelemtől elidegenedett szívek okozzák a problémát. „A fekete-fehér a történetben jelenlévő dinamikát erősíti: egyik oldalon a feketébe öltözött férfiak macsósága, a másik oldalon a női arcok, akiknek nagyon erős líraiságot ad, letisztítja a vonásokat, jobban hozzáférhetünk a szereplők lelkéhez.” – mondja Hajdu Szabolcs.

Majd arról is beszélgettünk, hogy milyen szorosan összekapcsolódott manapság a kultúra és a fogyasztás fogalma. Ő azonban nem tud ezzel azonosulni. „Én nem tudok úgy gondolni a kultúrára, mint fogyasztásra. A kultúrára élő organizmusként tekintek, amivel vagy szinkronba kerülök, inspirál vagy nem. Olyan, mint egy élőlény, ami sok emberből következik. Rengeteg időt töltök el azzal, hogy új zenéket próbálok fölfedezni, a kortárs képzőművészetet is figyelem. Kevésbé a filmeket, mert a filmeknél nekem mindig nagy csalódás, hogy előjön a fogyasztásra szánt termék, íz. De az art filmeknél is ezt érzem, hogy koncepciózusan, beszűkítetten, deklaráltan jelennek meg. Az én filmemet is vannak olyanok, akik úgy nézik, hogy mit kell most ebben látni a koncepciót vagy trendeket tekintve. Ez pedig leszűkül arra, hogy férfisovinizmus, nők bántalmazása. De hát ez ennél tágabb, engem a szabadság érdekel.”

Ha ezzel a szabad szemmel tekintünk az Egy százalék indiánra, akkor valóságos emberi érzéseket, gondolatokat és megnyilvánulásokat látunk, amelyekkel gyakran fájdalmat okozunk egymásnak, és eltaszítjuk magunktól azt, akit valaha mindennél jobban szerettünk. De mégis ezek a valósághű pillanatok kellenek a teljes értékű élethez, amelyben elsőként önmagunkhoz kell hűnek lennünk: ahogy ezt végül a film is igazolja.

Az elmúlt években rengeteget tapasztaltam, és megismerhettem különböző látásmódokat, ezek mentén pedig kialakult bennem az a konkrét irány, amit képviselni szeretnék. Egyrészt több mint húsz éve tanítok, látom a tanítványaim eredményeit, és hogy milyen széles az a skála, amin belül sikerült elhelyezkedniük a szakmában. Ehhez hozzájönnek azok a megaprodukciók – például a Puskás, a musical a Kőszívű – a Baradlay-legenda, vagy Az Ég tartja a Földet –, amelyekben más színházakban játszó kollégákkal is dolgozom. Emellett rövid ideig az Operett Színház Musical tagozatának művészeti vezetője voltam, amelyre Kiss-B. Atilla kért fel. Ez idő alatt fogalmazódott meg bennem igazán, hogy másképp gondolkodom a színházról, mint ő, és ezt most szeretném is megmutatni.

Egy olyan színházi rendszerben szocializálódtam, amelyben az volt az általános, hogy szinte minden nap színpadon állok, volt olyan hónapom, amikor több, mint 30 előadást játszottam. A jelenlegi rendszerben ez a szám a kevés előadásnak és a hármas szereposztásnak köszönhetően jelentősen lecsökkent. Erre jött még rá a pandémiás időszak – amiről egyébként úgy gondolom, hogy bravúrosabban nem lehetett volna megoldani, mint ahogyan Atilla csinálta –, valamint a pandémia után egy általános, nem csupán a színházi világot érintő félelem az emberek részéről, a zárt térben zajló, nagy létszámú rendezvényektől.

Hármas, bizonyos esetekben négyes szereposztással mennek most az előadások, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy hosszabb próbaidőszak után az adott színész csak néhány alkalommal áll színpadra a szerepében. Ez mentálisan sem egészséges, mert mindenki az alatt a három-négy alkalom alatt igyekszik kiélni a közlési vágyát, nincs biztonságérzete, és végül elbizonytalanodik saját magában is. Márpedig a színész halála, amikor látja az alagút végét.

A mostani vezetés törekszik arra, hogy mindenkinek lehetőséget adjon, ami önmagában jó elgondolás, de a csökkenő előadásszámok mellett nem biztos, hogy eredményes. Én idejekorán felismertem, hogy mást szeretnék. Ekkor kezdtem el az országban mindenfelé dolgozni hozzám hasonló gondolkodású színházi szakemberekkel. Gondolok itt akár Cseke Péterre, Várkonyi Mátyásra, Kocsák Tiborra, vagy a fiatal generáció tagjaira, például Kovács Adriánra, Szente Vajkra, Mester Dávidra, Szemenyei Jánosra. Utóbbiak egy olyan tettre kész generációt képviselnek, akiket csak úgy hívok: az ébren álmodók.

Engem még Szinetár Miklós vett fel az Operettszínházba, őt követte egy évig Makláry László, majd jött Halasi Imre, Kerényi Miklós Gábor, Lőrinczy György, és a jelenlegi főigazgató, Kiss-B. Atilla. Nem tudjuk, és nem is szabad elfelejteni az ő tradícióvá vált, már-már történelemmé forrott érdemeiket. Ugyanakkor nem egy régi érát akarok visszahozni, követni vagy bebetonozni, hanem az elmúlt évtizedek tapasztalatait beépítve, tehetséges, hozzáértő emberekkel szeretném működtetni az intézményt. Ezért kértem fel például Aczél Andrást ügyvezető igazgatónak, aki egy hihetetlenül nagy tudású szakember. Mellé főrendezőként társulna Somogyi Szilárd, illetve művészeti vezetőként Várkonyi Mátyás. Tehát olyanokkal dolgoznék együtt, akiket az elért eredményeik, a gondolkodásmódjuk és a színházban eltöltött éveik határoznak meg a szakmán belül. Ezért számítok a számomra a Színház történelmével egybeforrt Makláry László vagy akár Silló István, Kesselyák Gergely, Balassa Krisztián, Oberfrank Péter, Mihalics János munkásságára. Emellett nem hiszek abban a fajta színházcsinálásban, amibe a dolgozók lelkileg és testileg is belerokkannak, mert annak nincs értelme.

Fontos, hogy ne legyenek identitás- és fogalmi zavarok, tiszták és egyértelműek legyenek a szerepkörök. Tehát a táncoskomikus ne görcsöljön azon, hogy a következő estén bonvivánt kell játszania, vagy ne álljon egymás mellett három, gyökeresen eltérő személyiségű ember ugyanabban a szerepben.

Az angolszász típusú színházcsinálásban hiszek, illetve abban a tradícióban, ami Magyarországon is elterjedt: a nézők színészeket kötnek egy-egy előadáshoz, vagy szerephez. Elég, ha csak a Vámpírok báljára, a Jekyll és Hyde-ra, vagy az Elisabeth-re gondolunk, mindegyikhez kapcsolódik egy név vagy arc. Azt gondolom, hogy újra el kell érni az évadonkénti minimum hat új előadás bemutatását – ebbe beletartozik a kísérleti előadásoktól kezdve sok minden –, valamint törekedni kell egy bevételekre építő, piaci alapon fenntartható színház működtetésére. Utóbbi azért nagyon fontos, mert ettől lesz egy intézmény sikerorientált. Fontosak az együttműködések is, akár külföldi, akár hazai intézményekkel. Ugyan konkrétumokról egyelőre még nem beszélhetek, de több játszóhely is jelezte, hogy nyitott lenne egy-egy produkció befogadására, és sikeres pályázat esetén ez a mi részünkről is a célok között szerepel. Emellett kiemelten lényegesnek tartom, hogy az Operettszínházban bemutatott darabokat – játszóhelytől függetlenül – azzal a gondolattal kell színpadra állítani, hogy megnézzük, mit üzen nekünk ma, mit szeretnénk vele közölni, és kivel tesszük azt. A repertoártervezetet úgy állítottuk össze, hogy kiaknázzuk a társulatban rejlő lehetőségeket.

Egyik oldalról nagyon erősen szeretnénk kapcsolódni a Broadway-előadásokhoz, az Addams Familytől a Titanicig. Utóbbit pár éve már láthatta a magyar közönség Somogyi Szilárd rendezésében, de azóta az eredeti darab jelentős változásokon esett át, akár a szerkezetét, akár a hangszerelését nézzük. De nagy vágyunk Várkonyi Mátyással az Oroszlánkirály magyarországi bemutatója is. Külön kiemelném a gyermek- és ifjúsági darabokat, illetve szeretnénk pótolni azt a hiányt is, ami például az Abigél vagy az Isten pénze eltűnése után maradt. Izgalmas vállalásnak gondolom Az ifjú Frankensteint, amit a Raktárszínházba tervezünk, de nagyon számítanánk Székely Krisztára is rendezőként a Kisasszonyok musical kapcsán. Valamint megfogalmazódott egy fiataloknak szóló könnyedebb operett létrehozása is, akár beavatószínházi jelleggel.

Operettek tekintetében szeretnénk olyan műveket színpadra állítani, melyeket az elmúlt években ritkán, vagy egyáltalán nem láthatott a közönség, ilyen például Lehár Ferenc utolsó operettje, a Giuditta, vagy Kálmán Imre Josephine császárnéja. Szeretnénk visszahozatni Szentpétervárról a Bajadér díszletét is, ha elmúlik a „Vihar”, annak az újbóli színpadra vitele is a terveink között van.

Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy van egy csodálatos balett- és énekkarunk. 2011-ben rendeztem egy nagyszabású gálát, amelyben a Musical Együttesünk tagjai léptek fel, nagy sikerrel. Amit a Tíz éve ragyogunkkal elkezdtem, szeretném folytatni, a repertoárba építve, akár havi rendszerességgel. Mindezt kiterjesztve a Balettkar, az Énekkar, és a Zenekarra is. A szabad napokon pedig a színház arculatához kapcsolható vendégművészek, zenekarok, táncegyüttesek produkciói lennének láthatóak. Szívesen látnánk például a Budapest Klezmer Bandet.

Természetesen. Az, hogy az elmúlt években sok helyen dolgoztam, érdekes tapasztalattal szolgált abból a szempontból is, hogy láttam a tanítványaimat különböző színpadokon játszani, miközben az Operettszínházban nem, vagy alig jutnak lehetőséghez. Ez luxus – igenis, legyünk büszkék rá, hogy ők nálunk váltak színésszé, mert tehetségesek. Hogy csak egy nevet említsek, Wéber Tamást például nagyon nagy reménységnek tartom. Megvan benne az az érzékenység és színpad iránti tisztelet, alázat, ami elengedhetetlen ehhez a szakmához. A Pesti Broadway Stúdió működik, és nem lenne szabad hagyni, hogy szétszóródjanak a diákok. Ezzel párhuzamosan visszaállítanám az Operett Akadémiát is.

Az előadásokon túl kulcsfontosságúnak tartom a közvetlen találkozásokat. A Broadway Fesztivál, valamint a jelenlegi vezetés által szervezett Operett Forgatag óriási siker, nem mellesleg kitűnő alkalom arra, hogy a közönség személyesen találkozhasson azokkal, akiket nap mint nap a színpadon lát. Ezt a hagyományt mindenképpen folytatni kell. Nem véletlen, hogy a kulisszajárások és a szervezett közönségtalálkozók, dedikálások is ilyen népszerűek. Ugyanakkor fontos az is, hogy ne essünk túlzásba, és a színház varázsa, az áhítatosság a mindennapokban megmaradjon.

Nagyon jólesett átvenni, mert egyrészről a színházi szakma adja, emellett pedig volt bennem egy másik különös érzés is, ugyanis Tolnay urat, a díj névadóját személyesen ismertem. Akkor találkoztunk először, amikor az Operettszínházat 1966 és 1970 között átépítették. Én fiatal srác voltam, és technikai emberként mentem a csapattal. Később pedig, amikor a Színművészetin elindították a technikai szakokat, Tolnay rengeteget tett azért, hogy a szakmát megbecsüljék, és a szakmunkások tanulhassanak. Én is vizsgáztam nála. Mindene volt a színház és a színházi dolgozók. Ettől a személyes kötődéstől egészen más szemmel nézi az ember a díjat: ötven év után visszajön egy arc, az öltözete, minden, amire már régóta nem gondoltam. Ráadásul az elmúlt években kicsit kijjebb kerültem a színházból – ugyan még visszajárok dolgozni, de már nem vagyok benne annyira, mint amikor napi 12-14 órákat töltöttem ott –, és megtisztelő, hogy egy olyan elismerést vehettem át, amit a kollégák javaslatai alapján ítélnek oda.

Tolnay alapvetően a gépészethez kapcsolódott, tehát például a trégerekkel, a díszlethúzókkal és a forgóberendezésekkel dolgozott, én pedig világítástechnikai szakon tanultam. Az ő területének ismereteit inkább akkor tudtam alkalmazni, amikor használnom kellett azokat az eszközöket, amiket készített, illetve amikor utasításokat kellett adnom. Olyankor jó volt tudni, hogy hogyan működnek azok a berendezések, amiket tervezett.

A mai napig abban a házban lakom, ahol korábban Latabár Árpád és Latabár Marika. Marikával közel egyidősek voltunk, ezért sokat jártam hozzájuk gyerekkoromban. Így lettem jóba Árpád bácsival, illetve rajta keresztül Kálmánnal és a családjával. Nagyon jó volt a kapcsolatunk, bizonyos ünnepeken össze is jöttünk, a szüleim pedig gyakran kaptak tiszteletjegyeket tőlük az Operettszínházba. Amikor már elég idős voltam, én is mentem velük. Az első élményem általános iskolás koromból származik, Szinetár Miklós Csárdáskirálynőjét néztük meg. Nagyon tetszett, de aztán meg is feledkeztem erről a világról. Az érettségi, a szakmunka és a véletlen hozta úgy, hogy újra a színház közelébe kerültem. Az egyik barátom édesapja a Filmtechnikai Intézetnél dolgozott vezető beosztásban, és mesélte, hogy járnak ki különböző színházakhoz is, az Operettben pedig éppen világosítót keresnek. Akkor ehhez a munkakörhöz még végzettség kellett, de mivel én ezt éppen akkor, 1965-ben szereztem meg, elkezdtem ott dolgozni. Az 1970-es évek elején aztán elvégeztem a Színművészetin a világítástechnika szakot, amihez szükség volt egy ötéves színházi munkaviszonyra, érettségire és egy elektromos szakmára. Miután ez is megvolt, lehettem fővilágosító-helyettes, majd fővilágosító.

Az első igazán nagy élményem 1966-ban volt, a My Fair Lady premierjén. Ez volt az egyik első alkalom, hogy egy igazi világsikert mutattunk be, ráadásul olyan művészekkel, mint Básti Lajos és Lehoczky Zsuzsa. Az igazi kihívást viszont inkább azok a munkák jelentették, amiket én csináltam. Ilyen volt például a Chicago, Seregi László rendezésében. Ennek a díszleteit már mi szereltük, ráadásul elég nagy világítási igényű darab volt, ami főként azért jelentett nehézséget, mert abban az időben még bonyolultabb volt a technikai berendezések beszerzése. Gyakorlatilag mindent magunknak kellett kitalálnunk és elkészítenünk úgy, hogy olyannak látszon, mint a nyugat-európai színházakban, ahol egyre komolyabb világítástechnikával dolgoztak. A politikai helyzet is nehezítette a megvalósítást, mert 1990-ig nem jöhetett be a fejlettebb technika az országba. Emellett meghatározó élményeim voltak a turnék is, például amikor 1996-ban először jutottunk ki a társulattal Japánba, vagy Németország, ahová 1982 óta a mai napig visszajárunk, és hosszú hónapokat töltünk ott.

A Chicago tényleg rendhagyó volt ebből a szempontból – villódzó fények, mozgó díszletelemek voltak benne, amik ma már természetesnek számítanak, akkoriban viszont megoldandó feladat volt a kivitelezésük. Az eszközök is mások voltak: ami most egy cigaretta nagyságú kütyü, az anno láda méretű doboz volt, és azokkal a feltételekkel kellett megoldani az előadást. A LED előtt például úgy szereltük a világítást, hogy műanyagcsövekbe raktuk bele az izzókat. Az egész folyamat a tervezéstől a bemutatóig több hónapon át tartott.

Abban az évben zajlott a színház átépítése, és az új épületbe világszínvonalú berendezést kaptunk. Ugyan alapvetően az új munkakörömben a ház világításával foglalkoztam, a mostani műszaki igazgatóval, Somfai Péterrel egymás mellett dolgozva, egyben színpadi világosítók is voltunk. A korszerű rendszerrel sokkal könnyebb volt dolgozni, mert ugyan a fényeket ugyanúgy meg kellett tervezni, de amit beütöttünk a fényszabályozóba, azt tárolta a memória, és amikor szükség volt rá, előjött. 2014-től viszont már csak a színház üzemeltetése volt a feladatom, a korábbi szokástól eltérően tehát kétfelé osztottuk a munkát.

A regény azért másról szól, a kilencvenes évekről, a rendszerváltás utáni időszakról. Arról, hogy milyen volt visszatalálni Európába. Nyilvánvaló, hogy ezek meghatározó pillanatok voltak az életemben, foglalkoztat, hogy miért így alakultak a dolgok, ráadásul egy nagyon ellentmondásos időszak volt ez.

Szerintem ritka tapasztalat, hogy az ember egyik politikai rendszerből egy teljesen másikba kerül néhány hónap leforgása alatt. Minden, ami addig stabilnak és egyértelműnek tűnt, megváltozik, hirtelen átíródik a világról alkotott vélemény, vagy akár egy ország saját magáról alkotott képe is. Ezt önmagában mondhatjuk traumatikusnak, de nagyon szürreális élmény is.

Ezek a nagy változások mindenképpen hatással voltak rám, szerintem ezzel a filmmel így be is fejeződött annak az időszaknak a vizsgálata, ahonnan jöttem. A regény a visszatalálást mutatja be Európába, a film pedig a „gödör legmélyét” azt az emblematikus mélységet, amit a kor jelentett.

Nagyon sok síkja van egy ilyen filmnek – azért is hat – , de azt hiszem, hogy az a kiindulópontja ennek a munkának, ahogy egy korszak megpróbálta kiírni az emberekből azt, akik valójában. Megszüntetni az Istent, mert materializmus van, megszüntetni a színeket a társadalomban, mert egyformaságnak kell lennie. Mindenféle identitást, ami az akkori politikai mainstreamtől eltérő volt, hellyel-közel üldözött. Ennek a kulcsát akartam megtalálni, és arra jutottam, hogy ez a kor a tudatot kezdte el piszkálni. Az önképet, az öntudatot kezdte el használni és tönkretenni, ennek volt egy emblematikus helyszíne a pszichiátria.

A film komplex dolog, nem működik egyik a másik nélkül. Az első körben a forgatókönyv készül el, akkor is egyfajta vízióval rendelkezik az ember, de mégis elsősorban a karakterről, valamint a drámai változásokról és fordulatokról van szó. Később az előkészítés fázisában jön elő a látvány, ott már le van fordítva a szövegkép.

Nagyon sokan ihlették őt. A zenei szcéna csak egy atmoszféra, egy közeg, amiben a cselekmény játszódik. De a film nem a zenéről szól, hanem a gondolkodó emberről, aki megfogalmaz dolgokat, és akit a hatalom megpróbál kiiktatni. Nagyon sok ilyen karakter volt a Kádár-korban, mondhatnám a zenészeket is, mondhatnám akár a CPG-t, és az ő szövegeiket. Vagy akár Pákh Tibort, aki politikus volt mégis pszichiátriára zárták el. Frank Róbert karaktere olyan emberek összességét jeleníti meg, akik ilyen elnyomó kapcsolatban álltak a hatalommal.

Ez az elejétől kezdve fontos volt. Rengeteg anyagot gyűjtöttem össze, és pontosan tudtam, hogy nagyon sokan azt fogják mondani, hogy ez nem így volt. Nagyon sokan a mai magyar társadalomban ellenérdekeltek abban, hogy ez kor megmutassa a teljes, valódi arcát. Tudtam, hogy ha ezt nem csináljuk meg mögé, akkor nem az lesz a vád, hogy rossz a film, hanem hogy történelemhamisítás. Ez egy hitelesítő eszköz. Nagyon sokan kollaboráltak azzal a rendszerrel és ők nem szeretik, hogy ez elő van véve, nagyon jó volt nekik, hogy ez negyven évig nem is történt meg. De azt nem várhatják el, hogy egy következő generáció is asszisztáljon ehhez, és elhazudja mindezt az utána jövőknek.

Nagyon érdekes a fogadtatás, külföldön 100%-ban pozitív, pont most hívták meg több országba és három kontinensre a filmet. Majd ezután jönnek a nagy nemzetközi – például spanyol, német svéd – premierek.

Itthon van egy nagyon nagy ellenállás sokakban. Le vannak írva kritikákban, hogy ez nem így volt, mert a szerző nem így emlékszik. De mennyire történelmietlen kijelenteni egy korszakról, hogyha valaki másképpen emlékszik, akkor nem is történhetett úgy?

Mi volt a második világháborúban egy gazdag hamburgi családban, mondjuk 1944-ben? Porcelánból ettek ezüsttel, de attól, hogy ők nem emlékeznek rá, Auschwitz még létezett. És ez a felismerés nagyon nehéz, ha egyáltalán valaki beengedi. Tudtam, hogy ezt nagyon sokan nem fogják beengedni. Nem is várom el, hogy mindenkinek tetsszen, főleg, ha ő úgy élte meg azt a korszakot, hogy valamilyen módon kollaborált a rendszerrel, és akár szabadon utazhatott.

A másik oldalról pedig van egy nagyon durva visszajelzés, hogy a történtek végre eljutnak az emberekhez. Nyilván ez a megosztott vélemény nem rólam, hanem inkább róluk szól, ez az ő nehézségük, amit abszolút értek. De a film hullámokat ver, konfliktusokat generál, és én ezt tartom a legfontosabbnak. Igazából sem lenyelni és sem kiköpni nem tudják.

A nemzetközi elismerés meglepett, nem lehet erre számítani. Arra lehet számítani, hogy egy jó fesztivál el fogja vinni, de nem pont ezek. Én leginkább mindig annak örültem, hogy a magyar közönségnek jelent valamit.

A hatalom és az egyén viszonya, illetve az, hogy a te valóságod mennyire van elfogadva a hatalom által, szerintem egy örök, univerzális kérdés. Úgyhogy igen, mindenképpen, dolgozom is rajta, de erről többet egyelőre nem mondhatok el.

Hais Fruzsina elmondása szerint kellett egy kis idő ahhoz, hogy valóban át tudja élni azt a bátorságot és magabiztosságot, amit a szerepe megkövetelt. Egy átlagos kislány általában fél, és távolságtartó a halottakkal, de mivel Anna mindkét szülőjét elveszítette, így egészen másképp viszonyul az elmúláshoz. Némi apakomplexus is megjelenik benne, erre épül a ragaszkodása Tomáshoz (Klem Viktor). „Abban a szituációban, amiben Anna volt – háború, spanyolnátha – hozzászokott a halottak látványához.”

A fiatal színésznő számára érzékelhető volt a forgatáson is, hogy horrort készítenek, de mivel tanúja volt a helyszín berendezésének, a díszlet felállításának, ezért nem volt számára túlzottan félelmetes. „Voltak olyan részek, amikor megemelkedett az adrenalinszintem, de azt nem mondanám, hogy féltem forgatás közben.”

Két jelenetben kaszkadőr helyettesítette Fruzsinát. A filmet nagyrészt a Skanzenben vették fel, de volt olyan rész, amit nem a helyszínen forgattak: „Fel volt állítva a ház és a medence egy külön stúdióban. Nagyon élveztem minden percét a munkának. Három hónapig forgattunk, így a végére igazán jól összekovácsolódott a csapat.” Ekkor Fruzsina magántanuló volt és többet hagyott ki a sportból, úszni is csak ritkábban járt. „Hétvégén, amikor nem volt forgatás, bepótoltam az elmulasztott órák legfontosabb anyagait.”

A forgatáson nem érződött az, hogy történelmi film készül, bár Fruzsina elmondta, hogy a kosztümök felvétele, az öltözködés rengeteg időt vett igénybe. A jövőbeli terveiről úgy nyilatkozott, hogy a színészkedésre hobbiként tekint. Ha hívják, nagyon szívesen forgat, de egyelőre nem szeretne komolyabban elmélyedni ebben a mesterségben. Nővére Dorottya szintén színészettel foglalkozik, szerepelt egy Oscar-díjas filmben (Mindenki) is. Eredetileg Anna szerepét is Dorkának szánták, de már túl idős volt hozzá. „Nagyon különbözőek vagyunk. Nálam egy erősebb személyiség, de rengeteget tanulok tőle. Bármi van, egyből hozzá fordulok, felnézek rá.”

Visszanézve a filmet Fruzsina is megrémült néhány jelenetet látva. „Utólag néhány dolgot már másképp csinálnék, mint 2018-ban. Egy kicsit az arcmimikámon változtatnék és hangosabb lennék. De szerencsére elég sok támogató visszajelzést kapok. A torontói díj nagyon megnyugtatott, különösen azért, mert a közönség szavazott. A szüleim tanácsait is mindig megfogadom, kíváncsi vagyok a véleményükre.”

A rendező Bergendy Péter „kerek perec” megmondta Fruzsinának, hogyha valamiben változtatnia kellett a játékán. „Nem kertel, csak azért, mert kislány vagyok. De én pont ezt szeretem, mert így tudok fejlődni, tanulni a hibáimból.”

Fruzsina Klem Viktorral forgatta a legtöbb közös jelenetet, a két színész jó barátságot tudott kialakítani. „Nagyon sokat segített nekem Viktor. Azóta is szoktunk írni egymásnak és remélem, hogy meg is marad ez a kapcsolat. A kamerán kívül is végtelenül aranyos ember és értelmesen lehet vele beszélgetni szinte mindenről.”

Egy tízes skálán Fruzsina szerint nyolc és feles erősségű a film rémisztő ereje. „Még az általános iskolában játszottunk szellemidézőset, van valami szórakoztató számomra a borzongásban.”

Mielőtt megijednénk, tisztázzuk, hogy Fruzsiék egy segítő szellemet próbáltak megidézni, aki egy macska alakjában kellett volna, hogy testet öltsön. „Igazából csak annyi volt, hogy egy papírra fel kellett írni hat kívánságot és valamit le kellett rajzolni. Most már ilyet nem csinálnék, helyette az ásványok, az energiák, a csakrák és a manifesztálás foglalkoztat.” Rengeteg ásványa van otthon és mindig kijegyzeteli, hogy milyen hatásaik vannak.

Schell Judit szerint nagyon izgalmas és isteni világa van a Post Mortemnek. A színésznő már tapasztalt szellemekre utaló jeleket, ezért hisz a túlvilág létezésében. „Fagyott csak azért volt a levegő, mert kint hideg volt, de a forgatáson azért nem féltünk.” Bár a Skanzen nyomasztó hatást kelt az emberben, a résztvevők nagyon jól érezték magukat a munka során. Judit boldogan elvállalta a szerepet, amikor Bergendy Péter felajánlotta neki, nem is kellett elolvasnia a forgatókönyvet. Nem az első alkalom, hogy együtt dolgoznak, és ezúttal is megtalálták a közös hangot.

A színésznő kifejezetten élvezte a kihívást jelentő feladatokat, akár a búvárkodásra, akár más szokatlan helyzetekre gondolunk. Nem számítottak arra, hogy ilyen sikereket fog elérni a film, de úgy véli, hogy nem is szabad úgy elkezdeni egy filmet, hogy az eredményekre fókuszálunk. „Alázattal és kellő önfegyelemmel kell dolgozni.”

Judit nemrég érkezett haza Spanyolországból, ahová szíve mélyén igazán visszavágyik. „Örülök, hogy a gyerekeimmel élhettem meg a kint létet. Hiányzik a meleg, a közeg, a barátok.” Kint nem volt lockdown, így a járványt viszonylag békésen vészelték át. „Ha be voltak zárva az üzletek, a tengerparttól akkor is ugyanazt az élményt kapta az ember.” A közeljövőben tervezi, hogy visszamenjen, de ezúttal nem hosszú távra.

„A tenger mindig ott van, mindig zúg, oda mindig ki lehet ülni.” A természetnél jobb közeget el sem tud képzelni a relaxációra, egy teljes kikapcsolódást és feltöltődést ad számára, ha a szabadban lehet. A valódi lelki feltöltődést azonban az utazás adja számára.

„Imádom, ha időutazás van egy forgatáson. Nagyon jó érzés, mert van egy megfoghatatlan húzása a jelmezeknek, a környezetnek.” Ha választania kellene egy korszakot, ahová mindenképp visszamenne, akkor a reneszánsz kori Olaszországba utazna vissza.

A színésznő legkisebb gyermekének nem fogja engedni, hogy megnézze a filmet, de a 27 éves nagyfiának javasolja majd. Egyébként a horrorfilmeket kevésbé kedvelő nézőközönségnek is ajánlja a Post Mortemet.

A forgatás egy olyan szerelem volt, ami után nehéz visszatérni a hétköznapokba, hiszen egy nagycsaláddá váltak a végére. „Mindenki egyet akar, egy cél irányába megy és ezt a közeget nagyon nehéz otthagyni.” Felidézte, hogy a Sorstalanság forgatását volt a legnehezebb otthagynia, amikor véget ért a munka, könnyekkel búcsúzott. De a Csak szex és más semmit is nehéz szívvel hagyta maga mögött, mert olyan érzelmekkel átitatott napokat éltek át együtt.

Arra a kérdésre, hogy milyen mélyebb tartalmat hordozhat a Post Mortem, így válaszolt: „Szerintem nem szükséges keresni ebben a filmben az üzenetet és nem is biztos, hogy mindenben ezt kell keresni. Élvezni kell, ahogy az életet, hiszen annak sem biztos, hogy megtaláljuk az üzenetét.”