Nagy tisztelője vagyok a Broadway musicaleknek, a Hamiltont például évekig az egyik legjobb újdonságnak tartottam, azonban a Wicked – a több mint húsz éve tartó népszerűsége ellenére – sokáig nem vonzott. A magyarországi bemutató hírére kezdtem odafigyelni rá, és utánanézve az eredeti verziónak, azonnal megértettem, hogy miért rajonganak érte annyian. A darab szabadtéri világpremierjére augusztus 14-én került sor a Szegedi Szabadtéri Játékokon, ráadásul Szente Vajk rendező non-replika változatban állíthatta színpadra a musicalt, így egy minden elemében új előadás született.
A történet Gregory Maguire regényét veszi alapul, amely az Óz, a csodák csodájából ismert világot, szereplőket helyezi új nézőpontba. Fő kérdése a jó és a rossz viszonya: hol kezdődik az egyik és hol végződik a másik.
A jóságos boszorkány, Glinda (Tóth Angelika) és a gonosz, nyugati boszorkány, Elphaba (Stéphanie Schlesser) sorsa diákkorunkban, a Shiz egyetemen „keresztezi” egymást, amikor szobatársak lesznek. Kezdetben ellenfelek, de a történet előrehaladtával elválaszthatatlan barátnőkké válnak.
A mesevilágot az abba beszivárgó emberi hatalomvágy, a Varázsló (Hevér Gábor) karaktere forgatja fel fenekestül. A „függöny mögötti” kis alak egyáltalán nem olyan hatalmas, mint amilyennek mondja magát: és amikor ezzel Elphaba szembesíti, tesz róla, hogy a lányt hiteltelenítse, és az emberek Óz-szerte ellenségként kezeljék. A titok, a külcsín mögötti szélhámosság nem tudódhat ki semmi áron.
A Wicked egyik legnagyobb érdeme, hogy meseszerűen, játékosan jár körbe olyan témákat, mint a másság és kirekesztés, önmagunk elfogadása, az igaz szerelem vagy éppen tömegeket manipuláló, ellenségképekkel kormányzó hatalom.
Tóth Angelika hitelesen játssza a naiv, önimádó karakterként induló Glindát, aki ahhoz van szokva, hogy az élettől mindent megkap, amit csak akar. Feltűnősködő, sipítozó, és eléri, hogy mindig rá irányuljon a figyelem, amikor csak megszólal. A darab végére, Elphabával kötött barátsága segítségével egy sokkal érettebb, nem csak magára, hanem az őt körülvevőkre is gondoló emberré válik, aki korántsem hisz már el mindent, amit mondanak neki.
Ellenpólusa, az Elphabát játszó Stéphanie Schlesser egy nagy kérdőjel volt a számomra: kíváncsi voltam, hogy lesz képes ilyen rövid idő alatt megbirkózni egy magyar nyelvű főszereppel – ráadásul egy olyan főszereppel, amelyben az első felvonást záró Defying Gravity dalt az egyik legnagyobb kihívást jelentő Broadway-slágernek tartják, a magas hangok és a közbeiktatott levegővételek hiánya miatt. A színésznő igazi, kellemes csalódás volt: ahogy ilyenkor mondani szokás, jobb volt a kiejtése, mint néhány magyarnak, akinek ez az anyanyelve, az akcentusa csak ritkán érződött a szövegen, de akkor is csak hozzátett a darabhoz, még inkább kiemelve Elphaba másságát, különcségét.
A szereplőgárda, ahogy azt az Erkel Színháztól már megszokhattuk, neves és elismert művészekből áll. Koltai-Nagy Balázs a nagydumás, de annál érzelmesebb Fiyero hercegként szerelmi háromszöget alkot a két barátnővel. Udvaros Dorottya Madame Morrible-ként és Csonka András Dr. Dillamond kecskeprofesszorként Elphaba mentoraivá válnak. Az Óz, a csodák csodájából ismert szereplők is felbukkannak: a szívét elveszítő szerelmes mumpic (Puskás-Dallos Péter), a musical verziójában kerekesszékes boszorkány, Nessarose (Pásztor Virág) vagy éppen Dorothy (Bertalan Dorka), és a kiskutyája, Totó (Chips).
A látványos, monumentális díszleteket és az abba beleolvadó jelmezeket Erkel László Kentaur alkotta meg, akinek, saját bevallása szerint is egyik legnagyobb munkája ez a mostani.
Az előadás a grandiózus látványvilág létrehozásának érdekében rengeteg technikai megoldással élt, amelyeknek úgy kellett jelen lenniük, hogy lehetőség szerint a néző számára minél tovább rejtve maradjanak. A nézőtér felett kifeszített drótpálya például először csak akkor vált észrevehetővé, amikor Glinda végighaladt rajta a buborékjában. És ugyan ezek a „trükkök” egy idő után már nem hatottak az újdonság erejével, mégis újra meg újra képesek voltak megteremteni a varázslat illúzióját.
Smaragdváros, a Shiz és a többi helyszín, amit Ózból látunk, szintén grandiózus elemekből áll össze, élettel pedig Túri Lajos Péter koreográfiája, az Erkel Színház tánckara, továbbá a Szegedi Szabadtéri Játékok statisztái töltik meg. A mozgásuk az egész színpadképet nézve is gyönyörű, de ha megpróbáljuk leszűkíteni a figyelmünket egy-egy táncosra, már az is úgy érződik, mintha minden egyes apró karakternek saját személyisége, saját élete lenne, és nem csak egy nagy egész részét képeznék.
A színészek gyakran a nézősorokba is kisétálnak, interaktálnak a közönséggel, és egy percre sem esnek ki a szerepből: különösen kiemelném azt a két szárnyas majmot, akik nemcsak a felső sorokba majomkodták fel magukat négykézláb, hanem még a művészek hátsó lejáratáig is folytatták útjukat, miközben körülszaglásztak, megnéztek maguknak minden nézőt.
A díszletben egyedül a második felvonásban megjelenő „barátságfal” hat furcsán, oda nem illően. A rendezői ötlet a közönség bevonása volt oly módon, hogy a szünetben az egyik fotófalnál készített „barátságképekkel” a nézők viszontláthassák magukat a nagy finálé előtt a hátsó kivetítőn, Glinda és Elphaba duettje közben. Én, aki nem jártam arra a szünetben, és csak említésből hallottam a „barátságfalról”, nagyon idegennek éreztem ezt az elemet, megtörte az színpadi immerziót. Azonban biztos volt olyan néző, akinek tetszett, az Erkel megszokott showműsoros, nézőmágnes stílusához pedig kifejezetten illett.
A magyar fordítástól nagyon féltem, mert nem sokkal az előadás előtt találkoztam a netflixes verzió magyar feliratának félrefordításával. A Galambos Attila-Szente Vajk által készített változat azonban már az elején eloszlatta a kételyeimet: amikor meghallottam, hogy az egyik kedvenc dalbetétemet, a Loathing-ot (magyarul iszony, utálat, undor) Émelyre fordították, tudtam, jó kezekben van a szöveg. Szintén dicséretes, hogy a darab szójátékainak, egy-egy karakter szándékosan mesterkélt nyelvhasználatának is teret adtak. A színpad két szélén kivetítőkön vetítették az angol változatot: összehasonlítási alapnak tökéletes volt.
A musical néhány ponton szenvedett csak a szabadtéri színház szinte kikerülhetetlen átkaitól (egyszer-egyszer berecsegő mikrofon, visszhangzó hangosítás, sorban állást elkerülni akaró, tapsrend alatt kisiető nézők), de Szente Vajk rendező és színházigazgató csapatának sikerült ezen hátráltató körülmények ellenére is egy olyan előadást összehozni, amely méltó utódja az eredeti Broadway musicalnek.
A Wicked nemsokára Budapesten is látható lesz, az Erkel Színházban decembere 4-én lesz a hazai, kőszínházi bemutatója. A mostani színészekhez váltott szereposztásban olyan nevek csatlakoznak, mint Veres Mónika Nika, Venczli Zóra, Csobot Adél, Veréb Tamás, az augusztus 20-án Boq szerepében már bemutatkozó Braga Nikita, Szabó P. Szilveszter, illetve Náray Erika.
Írta: Molnár Eszter
Fotók: Kaszner Nikolett, Taba Zsolt / Erkel Színház
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése