Súgópéldány

Az évek során hagyománnyá vált, hogy a bőröndöm lepakolása után a nyakamba veszem a várost, felfedezem az újdonságokat, illetve megtervezem a programjaim. Már induláskor észrevettem, hogy valami készülődik, mert a Kisvárdai Szent Péter és Pál Nagytemplom környékét felvirágozták. Nem kellett sokat várni, hogy elinduljon az Úrnapja körmenet, ami igazán érdekes látvány volt annak fényében, hogy a pár méterre lévő Refi Színpadon már zajlottak az esti előadás próbái.

Miután elhaladt a körmenet mellettem, beültem a Várda étterembe, ami az érkezésem után hamar megtelt az előző napi előadás szakmai beszélgetésről kisétáló színházi alkotókkal. Előtte is hallottam már néhány elejtett félmondatot a megnyitó ünnepségről, most viszont konkrét élménybeszámolókkal lettem gazdagabb.

A vasárnapi első produkcióra sem kellett sokat várni. Mivel négy versenyelőadás volt betervezve, már fél négykor beáramlottak a nézők a színházterembe – pontosabban a moziterembe, ugyanis a Szívemnek gyöngyházának a Várdaplex Cinema adott otthont. Ennek megfelelően akár popcornnal a kezünkben is beülhettünk volna, ugyanis néhány zacskó az előtérben a büfében hívogatóan illatozott.

A Szívemnek gyöngyháza Polyák Anita, a Kaposvári Egyetem hallgatójának előadása (rendező: Vidnyánszky Attila). A fiatal színésznőhöz nagyon közel áll az alapul szolgáló János vitéz története, vallja, hogy a nehézségek leküzdéséhez hitre és el nem múló szeretetre van szükség. Ezen a délutánon ez tökéletesen megjelent.

Anita hol szerelmes fiatal lány, hol szerelméért a világ végéig utazó, bátor vitéz, gonosz mostoha, hol bárgyú francia király volt, így vezette végig a jelenlévőket a történeten. Színészi eszköztára gazdag – bár a férfiszerepeket olykor ugyanonnan indítja –, jól használja a rendelkezésére álló kellékeket és ügyesen ugrik át egyik figurából a másikba. Néhol ugyan még túlnő rajta az anyag (leginkább ott, ahol párhuzamosan több, nagyon eltérő figura találkozik), de produkciója így is ígéretes kezdés volt a fesztiválhoz.

Nem sokkal később a szomszédos Művelődési Központban Florian Zeller Az anya című előadása kezdődött. A Karinthy Színház és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának darabját Olt Tamás és Váradi R. Szabolcs fordításában, Talgat Batalov rendezésében ismerhette meg a közönség.

A történet nem finomkodik, azonnal arcul csapja a nézőt. Már az alaphelyzet sejteti, hogy Anne, az anya (P. Béres Ildikó) és Pierre, az apa (Bokor Barna) között nincs minden rendben. A nő bizonytalan, gyanakvó, a férfi ideges, félremagyaráz… klasszikus párkapcsolati vitának indul, azonban hamar rájövünk, hogy sokkal többről van itt szó. A házasság félrecsúszásába beleroppanó, az egyedülléttől és magánytól rettegő nő elméje teljesen elborul, képtelen racionálisan látni a saját helyzetét. Manipulálni próbál, de nemcsak a férjét, a fiát is, akit nem tud elengedni. Miközben nem hagyja felnőni, féltékeny Nicolas (Rózsa László) barátnőjére, Élodie-ra (Renczés Viktória), ezt egy ponton ki is mondja – és talán ez az egyetlen tiszta pillanata az este folyamán.

Egy ponton aztán túllép a manipuláción és zsarolni kezd, mi több, öngyilkossággal fenyegetőzik. Valóban megteszi? Egy idő után már nem lehet benne biztos a közönség, ugyanis Talgat Batalov a néző elméjével is játszik. Két-három változatban is elénk tárja a szituációkat, és ránk bízza, hogy melyiket fogadjuk el érvényesnek. Ez a mi elménk játéka is: hol húzzuk meg a saját határainkat?

Ez ugyan csak egy elképzelt történet volt, Csábi Anna író-rendező előadása, az Angyalok a lombok között – ami a Zsinagógában került színre – azonban megtörtént esetet dolgoz fel. Ez a tény a darab során számtalanszor elhangzik, mintha a valódi mivolta lenne a produkció egyetlen erénye. Vagy még több: talán így kérnek bocsánatot az alkotók a dramaturgia hiánya és pontatlansága miatt.

Fehérre mázolt, angyalszárnyas alakok mondják el egy szomszéd társulat tragédiáját, amelyben az egyik színészüknek a felmondása után nyoma veszik, a szálak pedig egy erdő mélyén rejtőző szektához vezetnek. A lány kollégái minden követ megmozgatnak, hogy felderítsék az ügyet, mindenki gyanús, egyesek tudnak dolgokról és hallgatnak, mások egyszerűen nem tudnak beszélni.

A színpadi megvalósítás ott bicsaklik meg, hogy az alkotók nem mernek kinézni a szöveg mögül, nem mernek színházat csinálni, csak finoman, álnevekkel, mesélni. Néhol mégis felsejlik a jó értelemben vett játék, a valóságtól elrugaszkodó alakok közölni szeretnének, kérdéseket vetnek fel, az ember morális felelősségét vizsgálják. Azonban a helyzeteket nem játsszák ki, mintha az egész nem szólna többről, mint hogy a most prezentáló szabadkai Kosztolányi Dezső Színház csapata képes legyen feldolgozni ezt a traumát, beszélni tudjon valamiről, ami az ő valóságuk is.

A marosvásárhelyi Spectrum Színház előadásából, az Emigránsokból – ami a nap utolsó produkciója volt – is éppen az hiányzott, hogy túlmutasson önmagán. Török Viola rendezésében Bogdán Zsolt és Szarvas József minden tőle telhetőt megtett, hogy Sławomir Mrożek darabját hitelesen prezentálja. Hihetetlen színészi munka és teljesítmény két órán keresztül, szünet nélkül fenntartani a figyelmet, különösen, ha egy olyan drámáról van szó, amelyben igazából nem történik semmi.

Mrożek névtelen szereplői lecsúszott kisemberek, akik elhagyva addigi életüket és szeretteiket egy másik országban próbálnak boldogulni. A két figura egymás ellentéte: a szellemi munkás, a nem makulátlanul, de tisztességgel, szerény körülmények között élő AA (Bogdán Zsolt) áll szemben a szinte élősködéként létező, gyökeresen más értékeket valló XX-el (Szarvas József).

Látjuk a nyomorukat, azt a szándékot, hogy jobb életük legyen, hazamehessenek, vagy épp beilleszkedjenek. Még saját kicsinyességükben is rendre elbuknak, akárcsak a mi a saját életünkben, sorsuk azonban mégsem tud megfogni. Mintha egy üvegplexin keresztül néznénk rájuk – érinthetetlenek, így amikor végleg elsötétül a kis szobájuk, ugyanúgy felejtjük el őket, mint ahogy valószínűleg annak a háznak a lakói, ahol meghúzták magukat az alagsorban.