Súgópéldány

Amikor 1926-ban Kosztolányi Dezső megírta az Édes Annát, talán nem is sejtette, hogy műve olyannyira hatással lesz a későbbi korok emberére, hogy a történetet újra és újra átdolgozzák, Édes Anna karaktere pedig egyszerre lesz a passzív ellenállás és az elnyomás mintaképe.

A regény musicalváltozata azonban közel sem ezt az igen elterjedt értelmezési lehetőséget követi, sokkal inkább szeretne egy saját olvasatot felállítani arra nézve, hogy mit is jelent Édes Annának lenni. Ezt a kérdést én is sokszor feltettem magamnak az előadás alatt, igaz teljesen más dolgok ürügyén.

Az ötlet, hogy egy már ismert művet a trendeket követve állítsanak színpadra, megszokott, azt is mondhatnánk, hogy elfogadott dolog, hiszen kihasználva a modern technika és a színházi tér adta lehetőségeket, még a legelcsépeltebb, mai szemmel unalmasnak titulált történetekből is lehet izgalmas, mindenki számára érdekes darabot csinálni. Bár az Édes Anna esetében szó sincs efféle „unásig ismételgetésről”, a súlypontokon itt-ott azért változtatni kell.

A Budapesti Showszínház ötlete, miszerint egy irodalmi mű adaptációjával csábítsa be az embereket a nézőtérre kiváló elgondolás, csupán a megvalósítás terén csúszott hiba a gépezetbe.

A darab láthatóan utazóelőadásnak készült, ilyenformán könnyen mozgatható díszletet és kellékeket alkalmaztak, melyek egyszerre hivatottak kiszolgálni az előadás és a körülmények igényeit is. Ennek legegyszerűbb módja a kivetítő használata, melyen megjeleníthetőek a színváltozások, az érzelmek hullámzása, ami nemcsak hogy praktikus megoldás, hanem látványos is.

A vásznon feltűnő logó, mely már a promóciós anyagokon is lépten-nyomon a szemünk elé kerül azt sejteti, hogy komolyabb jelentősége is lesz a két, rézsútosan elhelyezkedő vetítőfelületnek. Aztán később, úgy az előadás kétharmadánál rá kell jönnünk, hogy bizony mégis el kell fogadnunk az első megérzésünk, és egyszerű spórolásról van szó.

Akár unásig ismételgethetnénk az utazóelőadás szót, minden hiányosság alól azonban ez sem menti fel az előadást. Az első soroknál felcsendülő fals hangok hallatán az ember ösztönösen felszisszen. Tapasztaltabb színházba járók pedig a hangosítót szidják, és magukban ilyen fogalmakkal dobálóznak, hogy „nem szól befelé”, „nem hallja a zenét”, „izgul” stb. Én is ezt tettem, hiszen a színpadra állók többsége az évek során számtalanszor bizonyított zenés darabok főszerepében, vagy zenés színházi nevelések, tehát hangi kvalitásaikat tekintve aligha lehet kétségünk afelől, hogy a furcsa hangulatú dallamokat el tudják énekelni.

Ugyanez vonatkozik a táncosokra, statisztákra (akik egyébként kőszínházakban főszerepeket játszanak – gondolok itt Nádasi Veronikára, elszomorító volt látni, hogy az ő tudásával és elért sikereivel a rendező csak annyira tartja, hogy pusztán néhány felvillanásnyi szólósor jut neki), aki között fel-felbukkannak azok a celebek, akikkel az előadást megpróbálták eladni. Valójában nem lehetett eldönteni, hogy ezek az emberek a koreográfiát nem tudják, vagy a tánctudásuk hagy maga után kívánni valót, úgy vélem az eredményben mindkettő jócskán benne van.

A legjobban a Hot Men Dance csapatot sajnáltam, akik tényleg nem az utcáról összehordott táncosok, mégis az egyetlen, amit a nézőtéren ülőkből ki tudtak váltani, a harsány röhögés. Vörösre festett, félmeztelen testtel bevonulva igyekeztek megjeleníteni Vizyné megőrülési jelenetében az asszony démonait. Ám hiába sejtelmes fények, a tökéletesen végrehajtott mozdulatok, a hallgathatatlanul hamis énekbe keveredő nevetés, az eltorzult arcok, és a színpadon esetlenül átszökellő árnyak (?) örökre az emlékezetembe vésődtek – és nem kellemes emlékként.

Ahogy haladunk előre a történetben, egyre inkább kiderül, hogy a disszonanciát tényleg nem – vagyis nem minden esetben – a művészek okozzák, a zene maga hozza magával az énekelhetetlen dallamokat.

Az első szám nem tud bevonzani, így amikor hirtelen Vizyék lakásába csöppenünk, csak vakarjuk a fejünket, és minden idegszálunkkal azon vagyunk, hogy elsodorjon minket az előadás ereje. A jelenet azonban olyan gyenge, hogy néhány ember a nézőtéren már ekkor elfojt egy apró ásítást.

Nem feltétlenül szerencsés iskolás példázatokat valós színházi helyzetekre vetíteni, azonban az az állítás mindenképpen megállja a helyét, miszerint a zenés darabok akkor működnek gördülékenyen, ha a prózai rész folytatása a zene, tehát akkor kezdenek el énekelni, amikor már olyan komoly érzelmi hőfokon égnek, amit nem lehet, csak dalban elmondani. Itt nemhogy hőfok nincs, sajnos még langymeleg se, inkább dermesztő hideg, és döbbenettől ledermedt emberek. A bugyuta félmondatokból kinövő önnön ostobaságát újra megéneklő dalok mosolyra késztetik az embert.

Édes Anna bejövetelének megalapozása azonban mindenképp dicséretre méltó. Mindig nagy felelősség nyomja a színész vállát, ha a karaktere megjelenése előtt sokat beszélnek róla, hiszen a nézőkben kialakul róla egy kép, majdhogynem elvárás, hogy milyennek kell lennie, és ha ezt nem teljesíti, az ember csalódik.

Horváth Mónika bejövetele valahogy egyik sem. Esetlen, de mégsem, visszahúzódó, de mégsem – egyszóval azt mondhatnánk, hogy az első pillanatban egy olyan Édes Anna-képet látunk, ami az emlékezetünkben él. Az viszont már nagyrészt a rendezés rovására írható, hogy a továbbiakban ezt a látszatot nem sikerül megteremtenie.

Kosztolányi történetében a jellegtelenségével kitűnő Anna pont azért válik olyanná, mint a többi cseléd, mert „szokásai” lesznek, átveszi Vizyné kézmozdulatát, hibát ejt stb. Ezzel párhuzamosan a – vélt vagy valós – megaláztatás okozta feszültség folyamatosan nő, ilyenformán jut el odáig, hogy nem lát más kiutat, mint a gyilkosság.

A darabban azonban folyamatosan hibázik, lehajtott fejjel, félig nyitott szájjal és bamba arccal jár az utolsó pillanatig, nyomát sem látjuk annak, hogy megérintené őt bármi is, akár az, hogy csúfolják, akár az erőszak, akár a vetélés. Így aztán indokoltnak sem érezzük a gyilkosságot.

Tóth Ádám rendező olyan Annát álmodott színpadra, akit megkísértenek a régi idők Vizy-cselédei. Ők testesítik meg a lány elfojtott indulatait, vágyait, ők győzködik azokban a helyzetekben, amikor döntenie kell. Ezzel igyekszik a darab mitizálni a gyilkosság tényét is, ami a Kosztolányi-műben egyértelmű is, meg nem is. Ám amennyire erősíti ez a tettet, úgy bagatellizálja is el, hiszen egy szellem nem tud ölni, így tehát egyértelmű a gyilkos személye is.

Itt jegyezném meg egyébként, hogy a cselédek árnyjátéka remek elgondolás volt, azonban a távolság viszonyok érzékeltetésével sokkal jobban érzékeltetni lehetett volna, ahogy ezek az alakok Anna fejében szép lassan felülkerekednek rajta.

Ha már árnyaknál tartunk, az átdíszletezések – sajnos nincs rajta mit szépíteni – igen amatőr jelleget mutatnak. Minthogy egy megvilágított vetítővászon előtt, félhomályban mozognak díszletes híján a szereplők, egy magára valamit adó színész egyszerűen nem teheti meg, hogy nem karakterből emel ki a színpadról egy széket. Akármennyire is sikerült bevonzania a darabnak, egy ilyen tökéletesen civil megmozdulás egy pillanat alatt kizökkent. Ha a néző előtt történik a díszletezés, azt fel kell vállalni, mert még érdekes is lehet.

Végezetül néhány szót muszáj ejteni a musical legfontosabb lényegi eleméről, a zenéről. A ’90-es évek népszerű Kozmix billentyűse Horváth Zsolt Hozsó igen egyedi módon értelmezte a változatos zene fogalmát. Nem színházi közegből érkezett, ez pedig meglehetősen rányomja a bélyegét a zenei világra. Nincsenek arányban a lassú és gyors számok, a szereplők hol dallamos pop slágerekben, hol artikulátlanul üvöltve, hol pedig rappelve – ez utóbbit Hozsó saját maga adta elő bíróként az előadáson – igyekeznek musicallé avanzsálni. A végére az egyetlen dallam cseng a nézők fülében: „Az Anna az más, az Anna csodás!” és felsejlenek az ezt kísérő balettmozdulatok, melyeket úgy gondolom, a résztvevők is legszívesebben elfelejtenének.

A darab percekig szűnni nem akaró tapssal hirdeti magát. Valóban, a közel nyolc perces tapsrend-zene alatt mindenki kellemetlennek érzi elhagyni a nézőteret, így aztán illedelmesen tapsolnak, a pesti barátok és rokonok pedig egy-egy elhaló füttyel jutalmazzák az éppen meghajló színészeket.

Írta: Vass Antónia

Fotók: Sallak Dóra