Súgópéldány

Az Olaszliszkai bemutatásával nagy fába vágta a fejszéjét a Katona József Színház. Nem csupán azért, mert olyan közelmúltban történt eseményt dolgoz fel, amely ma már az egymásnak ellentmondó nyilatkozatok ellenére is fogalommá vált, hanem azért is, mert olyan témát dolgoz fel, amiből már a kezdetektől etnikai és politikai kérdést csináltak.

Természetesen nem lehet ennyire végletesen szemlélni az eseményeket, mindenesetre tény, hogy az előadásban e két momentum – ami mondjuk ki, Magyarországon tabu – szerepet kell, hogy kapjon. Hogy tabudöntögetés volt-e az előadás célja, korképet, görbe tükröt akar mutatni, vagy esetleg társadalomkritikát megfogalmazni – ezt nehéz megítélni. Annyi azonban tény, hogy általánosít. A lincselésről. És rólunk.

2006. október 15-én Szögi Lajos két lányával Olaszliszkán ment keresztül, amikor véletlenül elsodort egy roma kislányt. A kislánynak, Kittinek, semmi baja sem lett, sőt, később kiderült, hogy hozzá sem ért az autó, azonban a családja az anya uszítására agyonverte a férfit. Az esetet végignézte Lajos két gyermeke, Emese és Zsófi is. 

Borbély Szilárd mesterien nyúl a történethez – az emlékezés felől mutatja be a tragikus eseménysort, beleszőve egy kicsit saját magából. Ezzel megteremti az emlékezés többdimenziójúságát. Látjuk a régieket, a kar mint az emlékek hordozói narrálják végig az előadást – akár egy görög tragédiában – és kapunk egy szeletet magából a szerzőből is: párhuzamot von saját élettörténetével. Máté Gábor, a darab rendezője úgy tálalja a drámát, ahogy Borbély megírta, kiegészítésként csak annyit tesz hozzá, hogy konkretizálja a szenteste történteket, amely eredetileg csak homályos utalásként volt jelen.

Egy megtört ember a színen. Olyan kabátban, amiben az egyik fotón Szögi Lajos is látható. Mesélni kezd, bizonyos Ilonáról és Mihályról, a szüleiről, akiket karácsonykor megtámadtak, és brutálisan megöltek. Távolságtartóan beszél, mint akitől idegen a történet, mégis, ahogy ül a félhomályban, a szemüvegével játszik, vagy éppen a földön mutogatva magyaráz magának, tudjuk, hogy róla szól. Róla is szól. Úgy lényegül át háromgyerekes tanáremberré, és lép át a saját másik valóságába, ha úgy tetszik jelenébe, hogy nincs szükség narrációra. Egyszerűen elfogadjuk, hogy a következő pillanatban ott ül mellette két lány.

Azt viszont már kevésbé, hogy a két „gyerek” – akik mindketten legalább a húszas–harmincas éveikben járó színésznők – eljátsszák, hogy kicsik. Mészáros Blanka esetében kicsit egyszerűbb a dolgunk, mert gesztusaiban visszaidézi bennünk 14-15 éves önmagunkat, tehát hitelesen formálja meg az unatkozó, lázadó, szüleivel szembemenő kamaszt, azonban Pálmai Anna szerepe már nem ennyire egyértelmű. Mentségére legyen, hogy felnőttként eljátszani egy ötévest önmagában majdhogynem lehetetlen feladat, ugyanakkor pont az e tekintetben való hitelességre törekvés teszi az egész helyzetet majdhogynem saját maga karikatúrájává.

Ebből az elbagatellizált ábrázolásból visszahúz minket a történetbe egy kis koccanás, a kislány el(nem)ütése, és a cigányok megjelenése. 

Az előadás a tárgyalásig bátran játszik a helyszínek és az idő összemosásával, létrehozva egyfajta semleges teret, ami a bíróságon konkréttá válik, a történetmesélés lineárissá, az elbeszélésmód tényszerűvé. Elhangzanak ugyan a politikát és az etnikai hovatartozást firtató tételmondatok, azonban a darab okosan kitér az elől, hogy állást foglaljon, pro és kontra érveket felsorakoztatva áthárítja a nézőre az ítéletalkotást. Ezáltal viszont nem tudja teljes mélységében kitárgyalni a kérdéseket, amiket felvet.

Furcsa kettősség van jelen a tárgyalóteremben. A néző önkéntelenül is nevet a Vádlott (Tasnádi Bence) vallomásán, pedig szó sincs humorról. Csak egy emberről, aki igyekszik hárítani, aki nem fekete-fehér, hanem miközben megrúgott egy „magyart”, a saját társait még a szorult helyzetben is menti. Azért nevetünk, mert az egész monológ egyszerűen emberi.

Amíg a család utazik – ennek leképezésében nagy segítséget jelent a kivetítő, melyen végigkövethetjük az utat Olaszliszkáig, illetve a településen keresztül – kapunk egy harmadik olvasatot, amely szintén Borbély világát idézi vissza. Egy turista (Haumann Péter), kamerával a kezében, a zsidóságot kutatja, a temetőt keresi. Pontosabban talán valójában mégsem azt, inkább válaszokat, amiket senki nem tud megválaszolni, mert mint az az előadásban is elhangzik: végső soron mindenkinek igaza van. Ő és a rabbi találkozása magasabb szintre emeli az esetet, kivetíti mindenkire: nemzet, nemzetiség nélkül egész Magyarországra. Végül ők mondják ki a végső konklúziót: ott állnak a sírok, a zsidók mindent láttak, tudják mi történt. De már nem mondhatják el, mert halottak. Tehát a teljes igazság soha nem fog kiderülni, az jótékonyan feledésbe merült.

A történet, a szöveg, és Fekete Ernő (Áldozat) játéka önmagában elég lenne ahhoz, hogy a darab magába szippantson, gondolkodtasson, láttasson. Erre azonban még ráerősít a zsidó, cigány és magyar motívumokkal átszőtt zene, ami olyan mesterien kúszik be az előadásba, hogy csak akkor érezzük a hatását, amikor hirtelen csend lesz.

Az előadás szövegközpontú, ám nem mehetünk el a tér mellett (ami Cziegler Balázs díszlettervező munkáját dicséri), mely megásott sírhelyként emelkedik fölénk, félig elfedve a múltat: háborúkat, korokat, embereket. Az utolsó jelenetben még visszatér az Áldozat a sírgödörbe, hogy eltűnjön a felejtés vagy az emlékezés homályában.

Írta: Vass Antónia