Az idén harmadik alkalommal került megrendezésre a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) a Nemzeti Színházban. Számos ország előadásait láthatta a magyar közönség, közülük is az egyik legkiemelkedőbb Grúzia volt.
Az előadás rendezője David Doiashvili nem idegen a Nemzeti Színház nézőinek, hiszen közel két éve nagy sikerrel játsszák Szentivánéji álom című előadását, valamint májusban mutatták be legújabb rendezését a Cyrano de Berberacot.
A visszatérő vendég a MITEM-re Gorkij Éjjeli menedékhelyével érkezett. A nagy érdeklődésre való tekintettel a szervezők egy ráadás előadást is meghirdettek, mindkét alkalommal teltház volt. De mire ez a nagy felhajtás? Mit tud ez az ember?
Belépve a Gobbi Hilda Színpad nézőterére, mindenki egy orvosi maszkot talál a székére készítve. Persze senki nem veszi fel, de biztos, ami biztos a keze ügyében van mindenkinek. Miközben a nézők elfoglalják helyüket, a színészek már élnek a térben, elkezdődik a közel három órás előadás. Mint kiderül, a maszkok a szálló por miatt kellenek, ugyanis a színpadot földdel terítették be, és ahogy a színészek járkálnak, esnek, fetrengenek és rugdalóznak az egész nézőteret belepi egy puha porréteg.
Az előadás grúz nyelven szólalt meg, szinkronfelirattal. Legyünk őszinték, egy átlag magyar ember nem, vagy csak igen ritkán találkozik ezzel a nyelvvel. Idegen érzés fog el bennünket, ráadásul nem könnyű figyelni azt, hogy mi történik a színen és eközben olvasni is a kivetítőt, hiszen tudni szeretnénk, miről beszélnek a színpadon. Az ilyen előadásokba bele kell rázódni, ami eltart egy ideig, így aztán hosszú percek telhetnek el abban a bizonytalanságban, hogy biztos szeretnénk-e végignézni az előadást. Itt azonban más volt a helyzet, szinte az első öt perc után felvettem a darab ritmusát, és az előadás előrehaladtával egyre kevesebbet néztem a kivetítőre. Ennek nem a nyelv ismerőssége, sokkal inkább a színészek magával ragadó játéka volt az oka. Olyan elevenen léteztek a színpadon, annyira tele volt érzelemmel a játékuk, hogy minden rezdülésükkel együtt élt a néző. Doiashvili szenvedélyes rendező és ez a szenvedélyesség áradt a színészeiből is. Hatalmas érzelemhullámokat löktek a nézők felé, olyannyira, hogy már-már a sírás kerülgette az embereket.
Atmoszférájában is ütős az előadás. A zenei világ rendkívül fontos Doiashvili rendezéseiben, így nem csoda, hogy a tökéletesen kiválasztott vissza-visszatérő zenei motívum most is beleégett a néző agyába és lelkébe. A rendezés másik fontos eleme a különleges kellékek és elemek használata. Ilyen például a hal motívuma, ami kétszer is megjelenik a színpadon: Anna haláltusájakor, valamint a darab legdrámaibb jelenetében, amikor Vaszilisza egy halcsontvázzal tér vissza a színpadra.
A tapsrend közben ismét a felcsendül az addigra jól ismert dallam, a háttérben, vetített fekete-fehér képek jelennek meg a társulat tagjairól, a közönség tapsol, a színészek sírnak. Némán kiballagunk a Nemzetiből, alig-alig lehet pár elejtett szót hallani, mindenki az előadás hatása alatt van. Csak otthon vesszük észre, hogy a vékony földréteget le sem poroltuk magunkról.
Írta: Szekeres Vanda
Fotók: Dima Saralidze
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése