Az Ahogy tetszik a Katona József Színház egyik legkiemelkedőbb bemutatója volt ebben az évadban, így talán nem véletlen, hogy már az előadás előtt egy órával hatalmas sor állt a bejáratnál a XII. Shakespeare Fesztiválon. A különleges helyszín, a Tószínpad, ugyan kihívás elé állította az alkotókat, de végül a percekig tartó vastaps jelezte, hogy az elmúlt időszak egyik legemlékezetesebb Shakespeare-feldolgozását láthattuk.
Egy kamaradarab esetében nagy bátorságra vall nagyszínpadra vinni az előadást, hiszen a nagyobb tér egyben azt is jelenti, hogy elveszik az a bensőséges hangulat, ami az ilyen típusú műveknél rengeteget számíthat. Ráadásul, aki látta a darabot Katona József Színházban tudja, hogy bizonyos részeknél különösen fontos a sötétség, ami itt a fél kilences kezdés miatt szintén nem valósulhatott meg.
Ennek ellenére a társulat mindent megtett annak érdekében, hogy visszaidézzék a kőszínházi előadás hangulatát, a lehető legjobban alkalmazkodjanak a fesztivál adta viszonyokhoz. Ennek érdekében el kellett hagyniuk olyan – kis térben sikerrel használt – elemeket, mint például a darab elején a zseblámpa, valamint talán kevésbé hatott néhány olyan vicc is, amin máskor az emberek már a hasukat fogták Budapesten. Cserébe viszont kaptak egy jóval nagyobb teret, amit ki is használtak, így, bár a nézőket egy tó választotta el a színpadtól, mégis megoldhatóvá vált, hogy a színészek a közönség közelébe mehessenek. Az ardeni erdő felé tartó elindulás konkrét formát öltött, míg Orlando (Tasnádi Bence) – akinek a belépője végleg áttörte a játszók és a nézők közti láthatatlan falat – már-már a várig ment elhatalmasodó „depressziója” miatt.
Talán csak Bolond személye hagyott maga után egy kis hiányérzetet. Na, nem mintha Keresztes Tamás ne játszott volna a tőle megszokott magas színvonalon és minőségben, csupán arról van szó, hogy az ember egy olyan helyzetben, amikor a darab nem a számára legideálisabb környezetben kerül színre, akaratlanul is azt reméli, hogy az a karakter, akinek megbocsájtunk mindent, belesző majd a mondókájába egy-két fricskát, az alkotók pedig megteremtik a lehetőséget az apró kiszólásokra, amikből egyébiránt ebben az előadásban különösen sok van.
A távolság és a szabad tér indokolttá tette a hangosítást is, amit állványra szerelt kézi mikrofonokkal oldottak meg – ezt egyszer Pálos Hanna véletlenül fel is rúgta. Ez a megoldás láthatóan kemény feladat elé állította a hangmérnököt, hiszen a tér bejátszása egyszersmind azt is jelentette, hogy a szereplők hol közelebb szólaltak meg, hol távolabb állnak a hangosító-eszközöktől, illetve a színpad első felében minden lépés visszhangot vert a nézőtéren. Habár első pillanatban zavarónak hatott a „topogás”, később a színészek maguk tették a játékuk részévé és a humor forrásává.
Az előadás tele van olyan utalásokkal, amik a saját dramaturgiai megoldásaikra reflektálnak és válnak önmaguk paródiájává, így szinte borítékolható volt, hogy a színpadot körülvevő vizet „felhasználják” majd. Először Tasnádi Bence indult az irányába egy óriási kővel a zsebében, hogy szerelmi bánatában öngyilkos legyen, majd Ónodi Eszter próbálkozott ugyanezen célból – itt a kollégái még időben figyelmeztették, hogy „Vigyázz, víz!” –, végül Hegymegi Mátét már semmi nem állíthatta meg, hogy egy csobbanás kíséretében az esküvői jelenet közben eltűnjön a szemünk elől.
Írta: Vass Antónia
Fotók: Kiss Zoltán
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése