SÚGÓ+ – Sárkányok Velencében

Christopher Moore nagysikerű Bolondja folytatásért kiáltott, erre pedig nem is kellett sokat várni, hiszen az Agave Könyvek gondozásában 2016-ban megjelent a sorozat második kötete magyarul is, A velencei sárkány címmel.

Nem is járhatnánk közelebb az igazsághoz, amikor némi Shakespeare-utánérzést vélünk felfedezni már a címben is, hiszen Moore az előző kötethez hasonlóan – ahol a Lear királyt vette górcső alá – ismét klasszikusokat bújtatott új formába. Hogy egészen pontosak legyünk, egy manapság igen divatos műfajnak, a fanfictionnek hódolt, és ezt egy percig sem titkolja. Sőt, büszkén vállalja, hogy A velencei kalmár és az Othello összegyúrásából alkotta meg az új történetet, a két művet pedig maga a Bolond, vagyis Tarsoly köti össze – néha egészen más irányba terelve a cselekményt.

A regény egyik óriási előnye más sorozatokkal szemben, hogy önmagában olvasva, az előző történet nélkül is érthető és követhető, és bár van benne néhány utalás, ami feltételezi az első rész ismeretét, ezek az odadobott félmondatok nem bolygatják meg a fő szálakat.

Moore nem csupán Shakespeare karaktereit és alaptörténeteit integrálja a regénybe, a drámák szerkezetét is átveszi – amennyire az egy prózai mű esetében lehetséges. Ugyan találkozunk a klasszikus fejezetekkel (bár maga a „fejezet” szó egyszer sincs jelezve, csak a száma), az öt legfontosabb szakasz öt felvonásként jelenik meg, előtte a szereplők felsorolásával.

Hogy egy író hiteles és élvezetes művet alkothasson, tökéletesen otthon kell lennie abban a világban, ahová a szereplőit helyezi. A Shakespeare-világ feltárására vállalkozó szerző tehát kutatómunkába kezdett annak érdekében, hogy szinte érezzük azoknak a szűk sikátoroknak a szagát, amiken Shylock végighalad. És valóban, csak ennyi lehetősége van megmutatni a kort, az akkori világot. Moore azonban megtalálta a módját, hogy mégis valamiféle térképet adjon 1299 Velencéjéről, megmutassa, hogy valós dolgok húzódnak a háttérben. Rövid történeti áttekintő formájában a könyv végén betekintést nyerhetünk – még ha csak vázlatos formában is – a regény keletkezési történetébe, csak úgy, mint az akkori valós viszonyokba.

Merthogy nem csupán modernizálás történt, vissza is ugrottunk az időben. Például a történetben börtönéből kiszabadított Marco Polo valójában még csak 5 éves lett volna 1299-ben, és a Shakespeare-drámák is mind a XVI. századi viszonyokat tükrözik. Van azonban olyan elem is, amit a szerző meghagyott a maga korában létezni: a zsidók lemészárolása és a viseletükre vonatkozó szabályok mind akkoriban meglévő esemény és törvény.

Ha már világteremtésről és az abban való mozgásról beszélünk fontos megemlítenünk, hogy Moore minden bizonnyal A velencei kalmár történetében mélyedt el jobban, vagy legalábbis azt gondolta hangsúlyosabbnak. Így, míg az Othelloból csupán szemelvények jutnak nekünk és a főbb momentumokat látjuk megelevenedni, addig Shylock és Antonio története a regény alappilléreként szolgál.

Tarsoly megalkotásakor az író arra a tézisre alapozott, mely szerint a bolond mindent kimondhat és bármit megtehet, természetesen következmények nélkül. Ilyenformán ez a Bolond is bele-beleszól a történet folyásába, módosítja, így a cselekmény csak hosszadalmas kerülők után tud visszatérni a Shakespeare által megálmodott mederbe. Hogy csak egy példát említsek: Bassanio nem találja meg Portia képét a megfelelő ládában, mert Tarsoly egyszerűen kivette és helyette egy bábot hagyott ott. Ennek értelmében pedig nem házasodhatnának össze.

Talán az ő karakterén érezhető leginkább az a modernizálási kísérlet, melynek eredményeképpen egy igazán modern, pörgős szöveget kapunk, Pék Zoltán fordításában. Ez a fajta átírása a klasszikus dialógusoknak azt próbálja sugallni, hogy az akkori témák nem csak a XVI-XVII. században vagy 1299-ben voltak időszerűek, hanem ma is foglalkoztatják az embereket, akár ma is megjelenhetne a Bolond. Csakhogy közben a regény lépten-nyomon emlékeztet minket a korra, ilyenformán pedig szöveg és világ bizonyos esetekben kioltja egymást, a káromkodás és „lazaság” erőltetetté válik. Főleg úgy, hogy a regény más részein szándékos archaizálás – sőt, megkockáztatom, szövegátvétel történt.

Az elbeszélés egyébként három síkon halad. A fő irány Tarsoly E/1-es elbeszélése, ami főképp azt hivatott szolgálni, hogy olvasóként mi is egy kicsit bolondként láthassuk az eseményeket. Amikor ő nincs jelen, a narráció harmadik személyre vált, és egészen tárgyilagossá válik, ezzel is érzékeltetve, hogy egy teljesen kívülálló mondja el, ami történik. A harmadik mesélő egyenesen a drámákból érkezik, hiszen nem másról van szó, mint a Kórusról, aki itt nem a bölcs mindentudók szerepében tetszeleg, sokkal inkább arra hivatott, hogy meggyorsítsa az eseményeket, vagy helyet adjon a humornak. A szereplők ugyanis hallják őt és vissza is szólnak neki.

Azt is csak az utolsó pillanatban tudjuk meg, hogy ki vagy mi is az a velencei sárkány. Olvasva a regényt és látva a borítót, a válasz egyértelműnek tűnik, hiszen Viv – a sárkány – végig ott van, segíti Tarsolyt, és a történetből „kiírt” szereplőket lerántja a mélybe. Ugyanakkor ott van mellette a Bolond hajója, amin elutaznak, és amelyre díszes betűkkel felfestik a nevet: Velencei Sárkány. És akkor még nem beszéltünk a két női főszereplőről, a legendásan szép Portiáról, aki ezúttal egy kiállhatatlan hisztis hárpia szerepében tetszeleg, vagy Shylock lányáról, Jessicáról, aki Lorenzo után Korzikára menet felcsap kalóznak és kitanulja a káromkodást. Négyen vannak tehát, nevezhetjük őket sellőnek, szirénnek vagy sárkánynak, tesznek róla, hogy az olvasó egy percig se unatkozzon miközben ezt a minden pillanatában humorra kiélezett történetet olvassa.

Írta: Vass Antónia

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts