Az 1956-os forradalom 60. évfordulójának tiszteletére a székesfehérvári Vörösmarty Színház ebben az évadban egy rendhagyó előadást tűzött műsorára. Az 56 csepp vér akár a 20. század Rómeó és Júliája is lehetne, hiszen egyértelműen felismerhető benne Shakespeare örökérvényű története. Mégis más módon szól a fiatalokhoz, mást helyez fókuszba.
A darab egy rendkívül végletes Magyarországra kalauzol bennünket, az „isten háta mögé” – ahogy mondják, ahol már az első pillanatban éles határ húzódik jó és rossz között. Hogy ez a határ némiképp el tud mosódni az sokkal inkább tudható be Szikora János rendezésének, mintsem a figurák összetettségének. Mert bárhogy is nézzük, itt a főszereplőkön kívül nagyrészt stilizált karaktereket kapunk, akik utolsó lélegzetvételükig kitartanak elveik és céljaik mellett. De kell-e, hogy többek legyenek? Ha az előadás célját nézzük – miszerint emléket kíván állítani október 23-nak –, akkor egyáltalán nem, sőt, pont ez a stilizáltság hoz vissza a fiatalabb generációnak valamit abból, amit azok az emberek akkor átéltek. Az egyszerűsítés tehát itt tudatos döntés, a „mintafalu” pedig leveszi a terheket a vállunkról. Tényleg leveszi?
Feke Pál Lőrinc páterként már az előadás elején tudatosítja, hogy ő mindenekfelett az erőszakmentes, békés együttélést támogatja. De vajon maradhat-e tiszta és ártatlan valaki, aki a kellő pillanatban nem foglal állást? Nem ugyanannyira bűnös-e, amikor passzív ellenállást tanúsít és megtagadja a segítő kezet attól, aki hozzá fordul? Lőrinc egy pillanatra sem inog meg, Feke halk, békítő hangja már-már kétségbeejtő, hiszen még ha nem is szándékolt, szavaival megpecsételi a fiatalok sorsát. Mintha a darab végére ő maga válna a fő bűnössé. Nem a mi szemünkben, a sajátjában.
Robi (Börcsök Olivér) és Juli (Kiss Diána Magdolna) kettőse a kamaszszerelem idilli állapotát mutatja meg, ami felülkerekedik minden szennyen és mocskon. A jelmezbálon való első találkozásuk olyan hűen leköveti a shakespeare-i történetet, hogy az alkotók egy okos dramaturgiai húzással át is fordítják a történetet, Robiból Rómeót csinálva.
Hogy miért nem érezzük elcsépeltnek, „koppintásnak” a történetet talán az lehet az oka, hogy mind az írók, mind a rendezés nyíltan felvállalja ezt a Shakespeare-párhuzamot, sőt, rá is játszik, rávilágítva arra, hogy minden harcon túl a fegyverropogás mögött emberek éltek, akik ugyanúgy hittek, szerettek és voltak álmaik, mint nekünk, 2016-ban. Így lesz Robiból Rómeó, az ellenállás vezetőjéből, Medvéből (Kátai István), a végére Mercutio.
Miller Zoltán (Medve) a 2006-os előadásban:
Kátai István Medvéje bár a forradalmárokkal van, mégis valamiképpen kívülállóvá válik, úgy is mondhatnánk, kitűnik közülük. Karakánabb, elszántabb, de inkább vakmerőbb, mint a többi fiatal. A sors iróniája, hogy ő lesz a forradalom első áldozata, és nem más öli meg, mint Juli testvére, Tibor (Keller János).
Keller igazán komoly feladatot vállalt magára az ávós tiszttel, nem csupán azért a színészt eddig főként pozitív, komikus szerepekben láthatta a közönség, hanem azért is, mert úgy kell megmutatni Tibor karakterét, hogy az egyenruha mögött megértsük az emberi kétségeket és motivációkat. A főhadnagy ugyanis nem egy könyörtelen gyilkológép, tettei, hibás döntései sokkal inkább a kilátástalan helyzetből adódnak. Ilyen formán már egyértelműnek látszik az elsőre viccesnek ható fölényeskedés, és az ideges lábrángatás és halálát a néző is veszteségként éli meg.
Nem feledkezhetünk meg a nőkről sem. A Julit játszó Kiss Diána Magdolna, és a Szvetlánát alakító Keszei Bori az opera világából érkeztek, új színt hozva ezzel a történetbe. Az operajátszás értelemszerűen más kvalitásokat kíván, mint egy próza vagy egy musical, ezért érdekes kísérlet volt ez a két műfaj összeboronálására. A művészek láthatóan lubickolnak az új helyzetben, Szikora János, a darab rendezője ennek ellenére gondosan ügyelt rá, hogy amikor csak lehetőségük nyílik, valamiképpen a darabba csempésszenek egy kicsit az operai miliőből. Ahogy 1956 összekovácsolta az népet, az évforduló úgy hozta most egy fedél alá újra az embereket.
Minthogy a szereplők valamiképpen nem egyéneket, hanem A mindenkit szimbolizálja, úgy simul hozzájuk a stilizált tér: a ledfalak, amiken vörösen kavarog a lángtenger és a talajból felcsapó lángcsóva, mely először még csak vidám iskolás párok játéka, ám a végére az elhaló sikolyoké.
Montázsfilm a 2006-os és a 2016-os előadás felvételeiből:
Írta: Vass Antónia
Fotó: Vörösmarty Színház
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése