„Legyen hát!”

Természetesen, az előadások száma (közel ezer) soha nem hazudik, nem hazudnak az „exkluzív stáblista” itthon és Európa-szerte ismert sztárénekesei, képtelen hazudni Müller Péter, Tolcsvay László és Müller Péter Sziámi neve, nem hazudhat a Müpa nívója, a teltház, a 25 éves jubileum és nem hazudhat, pláne Magyarországon, a téma sem: Mária – a siker egyértelmű. Nem hazudik nagyot semmi, inkább csak félrevezet. E bájos félrevezetés előadása a Mária evangéliuma.


A kortárs opera lényegében már régen leépítette azokat a sztereotípiákat, amelyek az opera műfaját körül lengték. Európa-szerte már átfordult a kánonba az operák olyan fajta előadásmódja, amely a teátrális elemek alkalmazásával vonja be a zenét, ezzel eszközzé téve, hogy a narratíva és a zene mellérendeltségi viszonyba kerüljön egymással. Ezek a rendezési elvek, bár a bevett, klasszikus formák ellen jöttek létre, de azzal a szándékkal, hogy a dramatikus szövegnek és a zenének a kapcsolatát új perspektívából közelítsék meg. Nem azt állítom, hogy ami kortárs, az jobb. Hanem azt, hogy az az előadás, ami figyelmen kívül hagyja az opera műfajának legelemibb összetevőjét, a zenének és a narratívának a folytonos egymásra való reflektálását – az rossz előadás. Ezért volt rossz, vagyis inkább zavaros előadás a Mária evangéliuma is.

A zavar eleve ott kezdődik, amikor a műfaj megjelölés ismeretében (rockopera) az ember belép a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe. Ez azért lényeges, mert ennek a teremnek az akusztikája, a színpad kiépítése rögtön a zenére tereli a figyelmet. Ezen a színpadon eleve elvetélt minden olyan kísérlet, amely zene és narratíva egységére törekedne, hiszen a zenekari árok sokkal-sokkal nagyobb, mint a szereplők játékának rendelkezésére álló tere. Ha jól becsültem meg, alig másfél méter keskeny volt az a sáv a zenekar előtt, ahol a szereplők mozoghattak, játszhattak volna. Ezzel sem lenne akkor baj, ha nem rockoperaként hirdeti magát az előadás. Bár, sejtem, hogy Tolcsvay esetében minimum blaszfémia az István, a királyt példaként felhozni, de az azért működött olyan jól, mert a remekül teljesítő zenekar el volt rejtve, teret engedett a színpadon maga mellett az ének által megfogalmazott cselekménynek és így a színészi játéknak. De ez a koncepció mintha nem bízott volna vagy a Budafoki Dohmányi Zenekar kvalitásában (ezt nem hiszem, mert lehengerlő, isteni hangzást produkáltak), vagy a történetet, tehát a szöveget tartották annyira egyszerűnek, már-már banálisnak, hogy rábízták az élmény generálását a zenére. Le kell szögezni, hogy a mind a Zenekar, mind a Budapesti Akadémiai Kórustársaság csodálatos munkát végeztek, a szólóénekesek (akiknek a profizmusát nem kell külön kiemelni, egészen egyértelmű tehetségekről beszélünk) dalaira mindig pontosan és nagyon intelligensen reflektáltak. Tehát, a zene és az ének maximum teljesítményéhez társult a teatralitás minimuma. 

Teatralitás alatt értem a rendezés olyan gyermekded megoldásait, mint például, hogy a negatív szereplők fekete pólóban és fekete zakóban, a pozitív szereplők fehérben, vagy szürkében jelentek meg a színpadon. Ez a szájbarágás idegesítően idegen minden, magára valamit is adó rendezéstől. A negatív szereplők között találjuk Vida Pétert, aki érezhetően rosszabb énektudással rendelkezik, mint az egy jelenetben vele együtt éneklő Pintér Dömötör. Ez volt az a jelenet, ahol a legevidensebben jött ki az, hogy Böhm György rendezése pontosan milyen fajtájú hibáktól szenved. Vida mint színész, az erősen redukált teret sikerrel bejátszotta, a tánca, a mozgása kifejezte a kárörömöt, ami Jézus elárulását kísérte – mindezt egy sokkal rosszabb hangon tolmácsolva. Mellette Pintér Dömötör mereven, rosszul imitálva a besúgótárs táncát énekelt csodálatosan. Ez a szörnyen groteszk jelenet artikulálta azt, hogy nagyon nem tudott egymással harmonizálni a színészi játék és a zene. 


A téma feldolgozása, tehát a Mária-történet (és itt már nem csak a színpadra állításról beszélünk) sokkal bonyolultabb, mint ahogy azt az előadás kommunikálja. Mária evangéliumának Jézus elvesztésének fokozatos belátásáról, belenyugvásáról, majd feldolgozásáról, semmint (ahogy azt az előadás prezentálta) a veszteség csodásan parabolisztikus, az anya „Legyen, hát!” felkiáltásában történő azonnali elfogadásáról kellett volna szólnia. Erre a kegyetlen teológiai, művészeti, tehát kulturális tévedésre nem lehet mentség a rendelkezésre álló szűk játékidő, a rendezés lyukai, az csakis a szöveg erőtere által automatikusan létrejövő koncepció (mely emberi beavatkozástól mentes) hibája. Máriát nem mint anyát, de mint érzelmektől mentes, az isteni akaratot eleve elfogadó féllényt helyezi a narratív centrumba az előadás. Ez a keretes szerkesztésű (a keresztre feszítéssel indul az előadás és oda is torkollik, eközben megismerjük Mária életét) narratíva eleve eltávolítja annak a lehetőségét, hogy Mária felfoghassa, hogy mi történik a fiával. 

Mária szenvedései nem csak attól annyira elképzelhetetlenül fájdalmasok, mert egy anya látja meghalni a fiát, hanem azért is (és főleg azért), mert ennek az anyának metafizikai kötelessége elfogadni azt. Ez a zenébe csempészett történet képtelen még csak felvillantani is ebből bármit.

De, természetesen a számok nem hazudnak és nem hazudik semmi ebben a Mária evangéliumában. Aki áldozza az idejét és a pénzét – nem csalódik. Ez, a publikum részéről mindenképp, méltó megünneplése volt a 25 éves jubileumnak.

Írta: Nagy Balázs Péter
Fotók: Pályi Zsófia

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése