Tóth Ilonka – Ártatlanok védelmében

Szilágyi Andor drámaírót nem hagyta nyugodni Tóth Ilona története, a filmforgatókönyvnek készült írás mégis évekig pihent a polcon. Egészen 2014-ig kellett várni, amikor is Vidnyányszky Attila és a Nemzeti Színház felfigyelt Ilonára. 

Tóth Ilona a Domonkos utcai kórház medikája és forradalmár, akit 1957-ben, nyilvános perben, koholt vádak alapján elítéltek, és felakasztottak. A hatalomnak példát kellett statuálni. Szükség volt egy bűnösre. Bármi áron.


„Összevissza rendetlenségben röpködnek” – mármint a kérdések a perrel kapcsolatban. Ez a mondat a színlapon fel sem tűnt első olvasásra. Akkor még nem tudtam, hogy ennek az „összevisszaságnak” milyen szerepe lesz az előadásban. Vidnyánszky Attila rendezésében ugyanis a színpadon minden elfér. De tényleg, szó szerint minden, még egy hatalmas táncoló Lenin fej és egy tank is. A szereplőgárda is a sokszínűségről tanúskodik, jól ismert, nagy tiszteletnek örvendő nevek (Bodrogi Gyula, Bánsági Ildikó, Voith Ági), tehetséges fiatalok (Waskovics Andrea, Krausz Gergő) és a Kaposvári Egyetem Színházi Intézetének hallgatói.  

A díszlet hatalmas. Egyik oldala kartotékokból épített emelvény, a másik pedig egy bírói pulpitus, ahol Csurka László mint bíró „lesújt” az igazságszolgáltatás kalapácsával. „Golyó általi halál… kötél általi halál… élt 34 évet”. A kettő közötti váltás a díszlet forgatásával oldható meg, amit a szereplők maguk végeznek. A háttérben a groteszk cirkuszok világára emlékeztető zene szól, rossz érzés fog el. Mi történhet itt, mire is kellene számítani? A nyitójelenetben Tóth Ilonka (Waskovics Andrea) a díszlet szélén húzódik meg. Mégsem ő a fontos?  

A félhomályba burkolózó színpadon eleinte nehéz követni az eseményeket. A cselekmény három szálon fut: a forradalom napjai, a kihallgatás és a per, valamint 1957. május 1-je. A tájékozódást tovább nehezíti, hogy egyszerre több, kisebb csoport is mozog a színpadon.  

Három férfi egy koporsót hordoz körbe, amelybe egyikőjük beletáncol. Május elsején Voith Ági énekel, virágot árul és a pártot élteti, a gyerekek csínyeket követnek el, és a maguk módján fejezik ki tiltakozásukat („Éljen Puskás Öcsi!”). Rubold Ödön rádiós, majd tévés riporterként propagandaszöveget harsog a mikrofonba, mögötte a kivetítőn pedig éppen Kádár mond beszédet.  De nem feledkezhetünk el Dózsa Lászlóról és Mécs Károlyról, vagyis a szovjet tisztekről, és a rendőrfelügyelőről (Bakos- Kiss Gábor), aki a kihallgatást vezeti, és úgy táncol, időnként szó szerint, ahogy azt a szovjetek mondják. 

Hát mindenki megőrült itt? Tehetnénk fel joggal a kérdést, mert igenis úgy fest, hogy amit a színpadon látunk, az maga a téboly.  Alig van valóban józan szereplőnk, még Ilonka anyja is (Bánsági Ildikó) a kisiskolás lányát képzeli maga elé. 

Az ügyvéd (Szélyes Ferenc), akit Tóthné felfogadott, és a fiatal fiú, aki magát mint a rendőr lelkiismerete mutatja be, az „összekötőkapcsok” a valósággal. Időnként kiszólnak a közönségnek, magyaráznak, felsorolják a tényeket, felolvasnak a jegyzőkönyvekből, ám mindhiába, hiszen szavukat elnyomja a hangszórókból harsogó orosz dal és a riporter beszéde.  


Ebben a hatalmas zűrzavarban áll egyedül Tóth Ilonka. Nem tiltakozik, nem emeli fel a hangját. Ismételgetett mondatai („Anya”, „Besúgó van köztünk”, „Ártatlan vagyok”) halkak és erőtlenek. „Elfáradtam” – mondja, és én ezt a fáradtságot éreztem rajta végig. Elnyomja a többi szereplő, időnként tevőlegesen is, hiszen rángatják, túlkiabálják, gyakorlatilag azt tehetnek vele, amit csak akarnak.  Habár ő a címbeli főszereplőnk, mégis úgy gondolom, hogy ez a történet nem csak róla szól. Csak egy eszköz arra, hogy a rendszer ellentmondásait, visszásságait meg lehessen mutatni, fel lehessen idézni azt a Magyarországot, ahol „egy áratlan lányt elítéltek”. Beszél a darab egy olyan rendszerről, ahol, ha hullára volt szükség, hogy egy ártatlan bűnösségét bizonyítsák, akkor hullát szereztek, ahol az újság csak igazat írhatott, mert hát „miért írnák le, ha nem igaz, miért is ismerné be, ha nem igaz?”. Egy olyan korról szól, ahol „nincs olyan, hogy ahogy lesz, úgy lesz”, mert „majd mi megmondjuk hogy lesz, és hogy volt”. Súlyos mondatok hangzanak el a színpadon, súlyos jelentést hordoznak, és nehezednek ránk, a nézőkre is. „November 4. után csend volt az országban, dermedt csend. Mint az erdőn, a vadász lövése után”. És ebben a csendben vette kezdetét a megtorlás. 

Tóth Ilona perével kapcsolatban a mai napig sok a megválaszolatlan kérdés. Maguk a történészek sem jutottak konszenzusra, egyesek valóban ártatlannak vélik, míg mások úgy látják, hogy a periratok pontatlanságai ellenére a gyilkosság ténye cáfolhatatlan.


A kérdésekre a Tóth Ilonka sem ad egyértelmű választ. A Nemzeti színpadán Ilonka ártatlan, de nem tudjuk meg, hogy miért került egyáltalán bíróság elé, mi volt az a nagy bűn, ami miatt mindenképpen el kellett hallgattatni, akár koholt vádak alapján. Megtudjuk, hogy írókat bújtatott, akik röpiratokat fogalmaztak, de mindez kevésnek tűnik. Ha valóban besúgó volt köztük, aki itt az egyik nővér volt, őt vajon mi motiválta?

De talán nem is kell minden kérdésre választ kapnunk. Ha Ilona esetleg nem is volt ártatlan, sokan azok voltak. Akik meghaltak, mert hittek valamiben, mert jobbat akartak, mert vágytak a szabadságra, mert nem tudták megtagadni az elveiket. Az ÁVO, a fekete kocsik, az éjszakai látogatások, az eltűnések ennek a korszaknak voltak a jellemzői, és ez az, ami igazán számít. 


Valóban létezett egy olyan Magyarország, ahol megtörténhetett, hogy ártatlanokat ítéltek halálra, és ez az, amiről a Tóth Ilonka szól. Amit mi a színpadon láttunk, az a valóságban is megtörtént, ezt bizonyítja Tóth Ilona perének videó felvétele, és ezt bizonyítja Voith Ági, Bodrogi Gyula, Mécs Károly, Dózsa László visszaemlékezése is.  Nekünk sem szabad hát elfeledkeznünk róla.

Múltunkat ismernünk kell ahhoz, hogy jelenünk és általa jövőnk biztosítva legyen.

Írta: Köles Hajnalka
Fotók: nemzetiszinhaz.hu

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts