Mába burkolt 18. század

Talán nem túlzás azt állítani, hogy Beaumarchais a 18. századi drámairodalom egyik legkiemelkedőbb drámaírója, hiszen legismertebb komédiáját, a Figaro házasságát, a mai napig óriási sikerrel játsszák világszerte. A történet örök és ez az örökérvényűség egyetlen momentumban ragadható meg igazán: a szerelemről szól, ez pedig minden korban aktuális.


A székesfehérvári Vörösmarty Színház nem először állítja színpadra a vígjátékot, 2006-ban Lendvai Zoltán rendezésében már láthatta a közönség. Ám míg Lendvai egy klasszikusabb jellegű színházban gondolkodott, a 2016-os előadás rendezője, Hargitai Iván már egy merőben újszerű, modern előadást álmodott meg.

Ez a Figarót a monumentalitás jellemzi. Hatalmas, szinte bútor nélküli terek, amiben a nagy ebédlőasztal is aprónak tűnik, és ami néhány paravánnal egy cselszövésre alkalmas hálószobává alakítható. Ez a lecsupaszított tér tökéletes összhangban van az egyszerű, dísztelen (alsó)ruhákkal, és előtérbe tolják a színészi játékot.


Az általában hebrencs, szókimondó, ám éles eszű Suzana Pálya Pompónia elgondolásában inkább tűnik karakán, véleményéhez minden módon ragaszkodó érett nőnek. Ez a lány cseppet sem szolgáló típus, inkább egyenrangúnak gondolja magát úrnőjével, Rosinával (Varga Gabriella). Meg is van rá az oka, hiszen Varga Gabriella sem érzékelteti a kettejük közötti társadalmi különbségeket, és bár egy-egy elejtett mondatában mégis helyre teszi a viszonyokat, alapvetően egy bizalmas barátnői kapcsolatot látunk megelevenedni, amiben az érett nő is olyan gyermetegen tud játszani, mint az ártatlanul piruló szolgálólánya. Egyedül a gróf (Hirtling István) az, aki a maga hierarchikus rendszerében kezeli a házban élőket.

Ilyenformán elsőre talán furcsának is hat, hogy Suzana szerelme, Figaro (Lábodi Ádám), olyan nagy elánnal küzd azért, hogy a gróf ne állítsa vissza az első éjszaka jogát. Lábodi ízig-vérig szolga, de nem a meghunyászkodó módon. Oroszlánkörmei akkor bújnak csak elő, amikor megjelenik Marcelina (Váradi Eszter Sára), és benyújtja kérelmét a házasságra.


Váradi Eszter Sára talán évek óta nem volt olyan erős prózai szerepben, mint Marcelinaként. Egy másodpercnyi mesterkéltség nincs a játékában, a rikácsolásba fulladó hisztije, a mozdulatba való beledermedés vagy éppen a bosszúvágy okozta elvakultság mind-mind a karakterből magából fakadnak, és Hargitai mesterien vezeti végig a történeten ezt a szerencsétlen sorsú nőt, akinek szerelem helyett visszaadja a fiát az élet. És tud neki örülni annak ellenére, hogy a boldogságához vezető út kemény buktatókkal van kikövezve.

Talán csak Hirtling István marad egy árnyalattal alatta az intenzitásnak, a féltékenységében is visszafogott gróf nem tud kitörni. Várjuk a pillanatot, amikor előbukkan a férfi igazi énje, amikor mi is elkezdünk félni, hogy rányitja az ajtót Suzanára, akiről tudjuk, hogy valójában nem ő van bent a másik helyiségben. De a remény, hogy őszintén izguljunk a fejlemények, hamar tovaszáll, és nem jön vissza az álruhás jelenetnél sem. Ebből a szempontból szerencsésebb volt Lendvai Zoltán rendezése: ő a Szabó Győző által alakított figurát a maga paródiájává fordította, ezzel adva humoros jelleget a karakternek.


Hargitai Iván azonban nem úgy gondol a darabra, mint egy szórakoztató vígjátékra, sokkal inkább úgy, mint egy drámára, ami már-már annyira tragikus, hogy nevetnünk kell rajta. Ezzel az átfordítással pontosan azt éri el, amitől ez a darab nagyszerű: lecsupaszítja a történetet, és amikor nem marad már más, csak a váz, az a puszta tragédia, ami a fricskák mögött rejtőzik, akkor kezd el működni a dráma. Onnantól kezdve, hogy a színészek nem kezdenek el modorosan grimaszolni, és minden mozdulat ösztönszerűen, természetesen és őszintén jön, megszületik a Mű.

Minden modernizálás és aktualizálás ellenére azonban Hargitai Iván nagyon okosan meghagyta azokat a frázisokat, ami az eredeti Beaumarchais-darabot működtette. A szerelmi háromszög, az ármánykodás, az álruhába bújt szerelmesek, a felsülések mind-mind annak a 18. századi drámák világát idézik meg, amiből a 21. századi Figaro kibújt.


Van a drámának egy másik, nagyon fontos sajátossága is, mégpedig hogy gyakran él a kiszólás lehetőségével. Hargitai ezeket a közönségre kacsintásokat rendre elhagyja, és egy jelenetre összpontosítja. Figaro az előadás egy pillanatában azt hiszi, hogy Suzana tényleg szobára ment a gróffal, és abbéli meggyőződésében pojácának nevezi magát.

Ez az a jelenet, amikor Lábodi Ádám leinti a zenét, felkapcsoltatja a nézőtér fényeit, és Anonymus Figaro mesélni kezd. Elmondja az élettörténetét a nézőknek, mint ember az embernek, olyan természetességgel, mintha Figaro egy lenne Székesfehérvár lakosai közül és épp egy bizalmas beszélgetésbe elegyedett volna velünk. Egy ilyen férfinak, aki ennyire talpig becsületes és nyíltszívű pedig nem lehet más a jutalma, mint a boldog élet és Suzana keze.

„Sötét. Kabócák.”



Írta és a fotókat készítette: Vass Antónia

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts