Nincs semmi, csak az idő

Mintha csak a világ örök körforgását idézné meg Szikora János a Három nővér székesfehérvári adaptációjában. Az életek, sorsok egymásba futnak, és groteszk keringőt járnak, mígnem eléri őket az elkerülhetetlen végzet: a teljes feledés.


A vérvörös szőnyeg és az üres tér a lehetőségek tárháza. Olyan lehetőségeké, amikről már a darab elején tudvalevő, hogy nem fogják őket kihasználni. Hiszen ezek a fiatalok, akik elszántan hivatást keresnek, vagy búskomor dallamot játszanak a nagybőgő húrjain pont ugyanannyira ragadnak bele a saját mocsaraikba, mint a 21. század jövőkép nélküli emberei. Aktualizálás? Aligha.

Ez a rendezés nem akar valamiféle nagy életbölcsességet az orrunk alá tolni, még csak utakat sem nyit. Félrecsúszott emberi sorsokat mutat be a maga nyers valóságában, az elvakult rajongástól az önzésen át a hataloméhes kisszerű nyárspolgárságig.

Nincs cselekmény, mégis mozgalmassá válik a darab. Nem olyan mozgalmasság ez, mint egy jó akcióvígjátékban, krimiben, vagy egy szenvedélyes drámában, itt a felszabadulni nem tudó indulatok viszik előre a történetet.

Aztán a három nővérből hirtelen hat lesz, és egy pillanatra megzavarodunk, mintha átlépnénk egy másik előadásba, miközben csak az idősíkok váltakoznak. Ezek az alakok már idősebbek, és talán bölcsebbek is, ám ez az elgondolás hamar megdőlni látszik, és kiderül, hogy bár lett férj és lett karrier, a boldogság nem érkezett el vele. Vörös szőnyeg. Beteljesületlenség. Végtére is, talán Andrejnek (Börcsök Olivér és Szurcsík Ádám) sikerült, ő megtalálta azt, amit keresett. Ám ő is elzüllik, mit szépítsük, pitiáner bűnöző lesz. De legalább valakivé válik.

És talán ez az előadás egyik legfontosabb tézise: a levés maga. Létezik-e Mása, Olga és Irina, vagy csupán fizikai testek, üres alakok – megkockáztatom: elrajzolt típusfigurák. Még az is megkérdőjeleződik, hogy maguk az emberek valódi fizikai alakok-e, vagy csak a múlt homályából felsejlő délibábok. Hogy mennyire jogos ez a felvetés, azt talán Natalja Ivanovna (Petrik Andrea) megjelenése mutatja leginkább. A nő a semmiből érkezik, és olyan észrevétlenül veszi át az irányítást minden és mindenki fölött, hogy hirtelenjében korlátlan hatalmat tulajdonítunk neki.

De ez a buborék hamar kipukkan, hiszen pont a saját életét nem képes irányítani, bármi, ami a saját személyéhez kötődik, kicsúszik a kezei közül. Gesztusok vannak, tökéletesen megkomponált, precíz jelenetek, mozdulatok. Petrik Andrea mesterien lépked végig a történeten, egy pillanatra sem engedve nekünk, hogy higgyünk saját józan eszünknek, miszerint ez az egész csak valakinek a fejében létezik, méghozzá az övében. Mert mintha nem is a három (hat) nővérről szólna a darab, hanem róla, a valamit birtokolni akaró nőről, aki teremtett magának egy álomvilágot, egy babaházat, ahol kiélheti az elfojtott vágyait.


A Három nővér szimbólumok kusza, átláthatatlan hálózata. A világosnak látszó jelentések hamar összemosódnak, és pontosan így folyik össze a fiatal és idősebb nővérek élete is. Ám itt Szikora János dramaturgiai hibát ejt: az eddig tisztán kivilágló jelképrendszer, melyben a fiatalt az időstől a cipő megléte vagy éppen a mezítlábasság különbözteti meg, összeomlik, már nem tudjuk, ki kicsoda. Értjük, hogy egymásba értek a szálak, és semmi nem változott, de karakterileg nem hozza egy szintre a figurákat, így joggal gondolhatjuk, hogy az idősebb bölcsebb marad akkor is, ha van rajta cipő, és akkor is, ha nincs.

Nincs könnyebb dolgunk a férfiakkal sem, akik bár első ránézésre valóságosnak tűnnek, azonban még annyira sem élő figurák, mint a lányok. Mintha ebben az előadásban nem a nőket tárgyiasították volna, hanem a férfiak válnának a vágy tárgyává, és bár Andrej részéről történik egy bugyuta kísérlet ennek megfordítására, végső soron ő is „elbukik” ilyen téren. Így aztán nem véletlen, hogy abban a pillanatban, hogy a nővérek ráeszmélnek arra, hogy minden vágyuk kudarcba fulladt, hogy Moszkvájuk – ami ebben az előadásban kevésbé hangsúlyos globális eszmeként jelenik meg az egyéni ellenében – csak puszta képzelgés, ezek az emberek is kilépnek az életükből, magukra hagyva őket a vörös pokolban, amiből szép lassan kivesztek az álmok. 

Írta és a fotókat készítette: Vass Antónia

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts