Bán Zoltán András kötete nem könnyű. Mármint nem könnyű olvasmány. De ez így nem pontos. Mert a Giccs című könyvben szereplő két dráma és néhány próza igazán olvasmányos, szórakoztató és még azt is mondhatom, hogy könnyen befogadható. Csak később érzi úgy az ember, hogy ez azért mégiscsak megfeküdte a gyomrát. Olyan, mint egy kiadós éjszakai zabálás. Jól esik, az ember jóízűen fogyasztja. Aztán eljön az éjjel, és a sötétben fekve, a takaró alatt jönnek a kínok. Az ember gyomra kuruttyol. Agya zakatol.
Nehezen álltam neki ennek az írásnak. Valahogy nehezemre esett megfogni ezt a könyvet. Nem tudtam eldönteni, hogy önmagukban, külön-külön elemezzem a drámákat és elbeszéléseket, vagy emeljek ki közülük párat, amikkel hosszabban foglakozom, esetleg az egészről beszéljek, megragadva a kötet irányítóelvét, hangulatát. Valahogy egyik út sem tűnt járhatónak. Elolvastam néhány recenziót, amit mások írtak a Giccsről, hátha ihletet kapok, vagy bármiféle útmutatást, ami segít megbirkózni ezzel a feladattal. Mondanom se kell, ahány kritikus, annyiféle megközelítés. Viszont egy dolog közös volt ezekben az írásokban: jobban fókuszáltak Bán elbeszéléseire, mint drámáira. Ami csak azért volt meglepő számomra, mert én pont az utóbbiakat tartottam erősebbnek, prózái nem fogtak meg annyira.
Már az első dráma, a Meneküljön, aki tud olvasása közben is Hamvas Béla szelleme keringett a fejemben (és a lapok között), de később az áttetsző jelenés egyre inkább csontosodott, szilárdult. A Mester hatását szinte mindenhol éreztem, de leginkább a drámákban. A már említett első szilveszter estéjén játszódik, és bár történetében, mondandójában ezenfelül nincs túl sok köze Hamvas Szilveszter című művéhez, a szereplők hangjában (az író tollában), annál inkább tetten érhető a párhuzam.
A történet három főszereplője Thomas, az ambiciózus, ám tehetségtelen drámaíró és zsarnok fiú, Ágota, az ártatlan lány, és az Anya – az az anya-, illetve nőtípus, aki minden gond nélkül megállná a helyét a Karnevál szereplői között is. És ott van még a Főorvos, aki megjelenésével és szándékával – miszerint el akarja venni feleségül Ágotát – kiváltja Thomas haragját, és a dráma konfliktusát. Aztán az Apa. Az Apa, aki már rég halott, már rég nincs jelen fizikailag a család életében, ám megkérdőjelezhetetlen tekintélyének árnyéka még így is rájuk vetül – személye megkerülhetetlen, hiánya nem eltüntette, hanem inkább felerősítette hatását. A cselekmény gyorsan lejátszódik. És ezt nem úgy értem, hogy a történet rövid időt ölel fel, bár ez is igaz, mivel mindössze pár óráról beszélünk. Inkább úgy mondanám, hogy olyan az egész, mint ha egy tömegbalesetet néznénk lassított felvételen. Valójában alig történik valami. A tragédia is csak egy pillanat. Egy pillanat széttörve, és elszórva a múltban és jelenben – és persze morzsákat hintve a jövőbe. De közben megfigyelhetünk minden apró részletet, ami hátteréül szolgál a katasztrófának. És igazából ezekben a részletekben rejlik a történet, a dráma a valódi ereje, és Bán igazi írói tehetsége. Ahogyan játszik. Mert az író játszik. Játszik a nyelvvel, játszik a szereplőivel, és játszik az olvasóval. És jól teszi, mert ez a játék működik. Persze akkor, ha mi is belemegyünk.
Hasonló benyomásokat tudnék megfogalmazni a másik dráma, a Fehér korom kapcsán is. A történet itt is másodlagos. Egyrészt alárendelődik a mondanivalónak, és a mondanivalót kifejtő monológoknak. És párbeszédeknek, de itt a dialógus is háttérbe szorul. Az egész darab véget nem érő monológok sorozata. A szereplők nem egymással beszélnek, hanem önmagukat erősítik meg monomániájukban. Ha létre is jön egy párbeszéd, az sem két olyan szereplő között, akik egyszerre vannak színpadon és egymással beszélnek, hanem késleltetve, különálló jelenetekben önmagukkal, vagy önmaguk doppelgangerével. A darab bevezetéseként Bán hosszú instrukciót ad, hogy hogyan is kéne színpadra állítani művét, részletesen, felesleges pepecselést nem szégyenlő munkával megszervezi a látványt, azt, hogy az olvasó hogyan álljon neki a Fehér koromnak. De ez az elterelés. Ezt a kormot keni az olvasó szemébe. És akkor beugrik a kötet címe is: Giccs. Ő figyelmeztet. Az író már az elején elmondja, hogy ez giccs. És az olvasó úgy áll hozzá. Az utolsó drámánál, ezzel az előszóval végképp úgy érzi magát, mint valami giccses varieté előadáson. És pont ez a csel. Hogy ez nem giccs. Vagyis giccs, de alatta ott van valami. Mintha a nagyanyád rózsaszín nyuszi szobrocskáját véletlenül összetörnéd, és találnál benne egy aranygyűrűt. A giccs csak eltántorítás. Mintha egy vidámparkban, egy hullámvasútra rá lenne írva a figyelmeztetés, hogy: csak saját felelősségre. Persze, hogy kipróbálod. A Giccs is pont ilyen. Figyelmeztet, de te épp ezért olvasod el. És ha volt hozzá gyomrod, akkor meg is értetted.
Bán Zoltán András: Giccs
Kalligram Kiadó, 2016, 296 oldal
Írta: Böszörményi Márton
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése