Szomjas vagyok, adj vizet!

Melyik szereplő lesz az, aki odafigyel végre erre a szegény növényre? Ez a kérdés motoszkált bennem végig a Badora Társulat Pianissimo című premierje közben. Az előadás főszereplője ugyanis egy zamioculcas zamiifolia névre hallgató dísznövény, aki folyamatosan kommentálja a házban lakók életét, de ami fontosabb: azért könyörög, hogy öntözzék meg.


Elsőre talán észre sem vesszük az egyik sarokban megbújó, örökzöld cserepes növényt. Egy feszültséggel teli jelenet kellős közepébe csöppenünk, hiszen egy fiatal pár veszekedését-verekedését látjuk. Ebben a válságos pillanatban belép a házba a postás is, és megszórja levelekkel a lakókat. A figyelmünket annyira eltereli a férfi és a nő közötti konfliktus, hogy először kérdéses, kihez tartozik egyáltalán a megszólaló hang. Pedig a zamioculcas gondolatait halljuk innentől kezdve, aki előbb illedelmesen bemutatkozik, majd elmondja, hogy háromhetente kell megöntözni.

Rajta kívül összesen hat szereplőt vonultat fel az előadás. A növény mindegyiküknek ad valamilyen nevet, és különbözőképpen viszonyul hozzájuk. Az először megismert – veszekedő pár tagjait –, anyának és apának hívja, minden bizonnyal ők az eredeti gazdái. Aztán megismerünk még egy férfit és nőt: egyiket Pukkancsnak, a másikat pedig Rózsababának nevezi el. Utóbbihoz gyengéd érzelmek kötik, mintha feleségül is szeretné venni. Rózsababa az egyetlen, aki kapcsolatba lép vele: átteszi a szoba másik sarkába. Ettől teljesen odáig van a zamioculcas, de a nő érdeklődését kisvártatva az újra megjelenő postás köti le. Őt ki nem állhatja a növény, többször rászól, hogy menjen már ki, és Rózsababa miatt féltékeny is rá.

A hatodik szereplő egy Bibe névre keresztelt lány, akiről nehéz eldönteni, hogy valójában kicsoda. Sokáig mozdulatlanul áll egyhelyben, aztán elkezd táncolni, és a kezével kapirgáláshoz hasonló mozgást végez. Talán ő is növény, csak a zamioculcasszal ellentétben beszélni nem tud, de mozogni igen? Esetleg egy szomszédban lakó csöndes lány, aki fül- és szemtanúja a történéseknek? A válasz nem egyértelmű, de az tisztán látszik, hogy őt kedveli a növény, és megijed, amikor a postással látja táncolni.

Az igencsak kommunikatív zamioculcas az előadás kezdete előtt a közönséggel is kapcsolatba lép. Minden nézőnek küld egy-egy levelet – a postás kézbesíti nekünk –, különböző üzenetekkel. Nekem azt írta, hogy „I love Mozart”, de láttam „Vigyázz rám!” szövegű levelet is. Először azt gondoltam, hogy ennek kapcsán az előadás majd interaktív módon bevon minket a játékba, de erre nem került sor.

A Pianissimo vége felé az összes szereplő jelen van egyszerre a színpadon. Történt némi átrendeződés a párosok között: anya Pukkancshoz, apa Bibéhez, a postás pedig Rózsababához került közel. A növény ekkor már egyre elkeseredettebben könyörög egy kis vízért, azt hajtogatja, hogy „szomjas vagyok, szomjas vagyok...” Elcsigázva, a kiszáradáshoz közeli állapotban kezdi el énekelni a Can’t buy me love című slágert, és az emberek közelítenek is felé. Már előre örülök, hogy végre meg fogják öntözni, de csalódnom kell. A zenét átveszik, együtt táncolnak, ünnepelnek, de a nagy jókedvben újra megfeledkeznek szegény zamioculcasról.

Írta: Tuska Borbála
Fotók: Puskel Zsolt

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése