„Mindig vonzottak a drámai szerepek”

Fantoly Nikolett táncosnak készült, ám végül elvarázsolta a színház világa. A színésznő, aki megszólalásig hasonlít Marilynre, nem először alakítja a dívát, ám ezúttal a darab monodrámaként került színre. Nikolett Marilynnel való találkozásáról és az előadásról beszélgettünk.


Szeptember óta játszol a Marilyn románcokban. Változott a karakter az elmúlt hónapokban?

Az első előadás nagyon izgalmas volt, hiszen egy korábbi háromszereplős előadást, a Valamit valamiért - avagy ki ölte meg Marilyn Monroe-t dolgoztuk át monodrámává. Megváltozott a szövegek sorrendje, bizonyos részeket Vas-Zoltán Iván, a rendező kihúzott, ami megmaradt, más kontextusban szólalt meg. Izgalmas volt látni, ahogy egy új darab születik. A visszajelzések azt igazolták, hogy nagyon jól sikerült, és az emberek ezt a változatot is nagyon szeretik. Azóta eltelt jó pár hónap, és sokat ért bennem. Előadásról előadásra fejlődik, egyre inkább magaménak érzem a szerepet, sosincs két egyforma előadás. Rendkívül komplex, hiszen a sok prózai rész mellett tánc és ének is van benne: a táncban a Táncművészetis múlt miatt volt már gyakorlatom, ahogy a színészetben is, de az éneklés nagyon új volt számomra. Színpadon még nem énekeltem korábban. Volt bennem félelem, de Ivánnak (Vas-Zoltán Iván, a rendező – szerk.) nagyon jó zenei érzéke van, jól tudott vezetni és igyekszem a dalokat “színészből” megoldani. A zongoristánk, Neumark Zoli pedig korrepetitorként is dolgozik, és nagyon sokat segített abban, hogy egy dalt hogyan kell technikailag felépíteni. Minél több rutinom van, annál nagyobb szabadsággal tudom ezeket a dalokat énekelni. 

Említetted a Valamit valamiért című darabot, ami ugyancsak Marilyn életét dolgozza fel. Mikor találkoztál vele először? 

Édesanyám szereti a régi filmeket, és gyerekkoromban az unokatestvérével a Van, aki forrón szeretit sokszor megnézték. Körülbelül 8 éves lehettem, amikor először láttam velük. Azóta számtalanszor újranéztem. Más klasszikusok színésznői is, mint például az És Isten megteremté a Nőt vagy a My Fair Lady főszereplői, nagyon inspirálóan hatottak rám. Marilyn, Brigitte Bardot, Audrey Hepburn. Ők mind idolok voltak a szememben, de akkor még fel sem merült, hogy színésznő leszek, az meg pláne nem, hogy valaha eljátszhatom Marilyn Monroe-t. Iván vetette fel az ötletet 2015 tavaszán, nagyon érdekelte a nő sorsa, és bízott bennem. Akkor nyáron kezdtük el próbálni a Valamit valamiértet Makranczi Zalánnal és Király Adriánnal.


Nem lehet véletlen a választás, hiszen külsőre megszólalásig hasonlítasz rá. Belsőleg is közel érzed magadhoz?

Nagyon tudok azonosulni Marilyn szeretetéhségével, azzal, hogy nagyon akarta, hogy elfogadják. Szerintem ez mindannyiunkban megvan. Hogyha az ember fiatal és szép, gyakran nem látnak a külső mögé. Ez akár egy párkapcsolatban, akár színésznőként probléma, mert azt szeretnénk, hogy belénk lássanak és kíváncsiak legyenek a lelkünkre, az intellektusunkra. Marilyn ezt a fajta küzdelmét kicsiben meg tudom érteni, és meg is élem. Nekem ugyan nem volt feleannyira sem zaklatott gyerekkorom, mint neki, van édesanyám, aki mindig mindenben támogatott, és annak ellenére, hogy elváltak a szüleim, a mai napig jó viszonyban vagyok az édesapámmal. Gyakran találkozunk, de mégis meg tudom érteni ezt a fajta apahiányt, a szükségét egy erős és stabil férfinak. 

Mit gondolsz, mi lehet az oka annak, hogy Monroe jelleme, élete és pályafutása a mai napig lázban tartja az embereket?

Nagyon vonzó, és nehéz megmondani, hogy miért, hiszen ez nem csak az esztétikumnak köszönhető, hanem az egyedi és megfoghatatlan kisugárzásának is. A herceg és a kóristalányban hiába volt mellette Lawrence Olivier, aki a világ egyik legnagyobb színésze, mégis mindenki Monroe-t csodálta. Olyan ösztönös és természetes erő sugárzott belőle, hogy rá kellett figyelni. Felvállalta önmagát, nem próbált meg másnak látszani még akkor sem, ha megbotránkoztatást váltott ki. Hihetetlen életkedv áradt belőle, minden nehézség ellenére. Persze, ő is követett el hibákat, belekerült az alkohol és a gyógyszerek bűvkörébe. Ez nyilván annak is köszönhető, hogy olyan életformát folytatott, ami iszonyú pszichés és lelki terhet jelentett. Küzdött önmagával. Sohasem volt elég önbizalma, pedig világsztár volt. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy nem állt mellette se anya, se apa, aki felépíthette volna az egészséges énképét. Mégis ha rágondolunk, nem a szomorú sorsa jut először eszünkbe, hanem a jelenségével huncut mosolyt csal az arcunkra. 


Marilyn halálát a hivatalos vizsgálat öngyilkosságnak minősítette, azonban sok összeesküvés-elmélet került napvilágra. Te melyikben hiszel?

Az én szememben annyira életigenlő volt minden problémája ellenére, hogy nehezen tudom elképzelni, hogy öngyilkos lett volna. Sokkal inkább azt gondolom, hogy a túladagolásnak egy nem szándékos, hanem inkább baleseti formája, ami történhetett. Persze elképzelhető, hogy mivel elég befolyásos körökben forgott, szabadelvű volt és egyáltalán nem visszafogott, veszélyt jelenthetett bizonyos emberekre. Akármi is történt, óriási tragédia, hogy ilyen fiatalon ment el.

Mindössze 36 éves volt, amikor meghalt, mégis számtalan szállóige maradt fenn utána. Melyik a legkedvesebb gondolatod tőle?

Nagyon sok van, de talán ami szívemhez a legközelebb áll, az ez: „Úgy gondolom, minden okkal történik. Az emberek változnak, ezért képes vagy megtanulni elengedni, a dolgok rossz irányba haladhatnak, ezért értékelni tudod, amikor jó felé mennek, elhiszed a hazugságokat, de egy idő után megtanulsz csak magadban bízni. És néha a jó dolgok szétesnek, hogy jobb dolgok születhessenek.” Ez az idézet helyrebillent, ha rosszkedvű vagyok, ad egyfajta megnyugvást. A fricskázóbb idézeteit is nagyon szeretem. Például: „Nem bánom, hogy a férfiak világában kell élnem, addig, amíg nő lehetek benne”. Ebből is látszik, hogy milyen  sziporkázó agya volt. A világ csak a szőke, buta libát látta benne, pedig ennél sokkal több volt.

De mintha nem is akarta volna megmutatni, hogy benne több van. 

Az az igazság, hogy ő akarta, csak nem nagyon hagyták neki. A stúdiók nagyon kötötték ehhez a karakterhez, és nem engedték, hogy mást játsszon, pedig próbált kitörni a skatulyákból. Később saját produkciós céget alapított, eljátszotta a Kallódó embereket, amit Arthur Miller írt, ahol a drámai színészete elementáris erővel mutatkozik meg. Belőle, ha hagyják, a vígjátéki szerepek mellett nagyon komoly drámai színésznő lehetett volna. Amikor már nagy sztár volt, elment New Yorkba színészetet tanulni Lee Strasbergtől és Tolsztojt olvasott. A Karamazov testvéreket imádta, Grusenykát akarta eljátszani, verseket írt, nem véletlenül ment hozzá Arthur Millerhez. Komolyan próbálkozott. 


Marilyn tizennyolc éves volt, amikor az első profi fotók készültek róla, és húsz, amikor eljátszotta első filmszerepét. Te mikor döntöttél úgy, hogy nem táncosnő, hanem színésznő leszel?

Gyerekkoromtól kezdve a táncosnővé válás volt az álmom, annak érdekében mindent megtettem. Már a Táncművészeti előtt is nagyon intenzíven táncoltam, voltam kint Nizzában egy nyári jazz kurzuson, Moszkvában a Bolsojban egy balett kurzuson, ahol életem legkegyetlenebb képzését kaptam, de nagyon sokat tanultam. Aztán felvételiztem a Táncművészetire, ahol modern táncosként diplomáztam, majd elvégeztem a modern tánctanár képzést is. Azonban sajnos mindig probléma volt a térdemmel, ráadásul a főiskolán megsérültem egy tréning során. Sikerült meggyógyulnom, de éreztem a táncnak és a saját testem korlátait. Tudtam, hogyha elmegyek egy táncegyüttesbe táncolni és szerencsém van, akkor lehet öt jó évem, de tönkreteszem a testem. Megismerkedtem közben egy olyan táncos- koreográfussal, aki musical színész is volt, és ő kérdezte, hogy miért nem próbálkozom színészettel. Akkor még nem nagyon hittem ebben, de elkezdtem beszédórákra járni, színészmesterséget tanulni. Egy ponton annyira megszerettem, hogy az első számú szerelemmé vált. Az a gondolat pedig, hogy míg egy harmincéves táncos a színpadi pályája végéhez közeledik, a színészetben pedig egy harminc éves színésznő kezd el igazán éretté válni, elképesztően vonzó volt számomra. A színészetet lehet egy életen át művelni, és egyre inkább fejlődni az évekkel és a tapasztalattal. 


Nem érezted úgy, hogy fájna elengedni a táncot?

Amikor megsérültem, az egy nehéz időszak volt, fájdalmas volt belátni a dolog végességét. De a színészet annyi mindent felszabadított, és kinyitott bennem, amire a tánc nem volt képes. Nyitott a személyiségemen, az önkifejezésemen, sokat kaptam általa. Nagy szerencsém volt, hogy olyan emberekkel találkoztam, akik hittek bennem, és egyik szerep talált meg a másik után. Játszottam például a Gellérthegyi álmokban, amit nagyon szerettem, és Mastrosimone A pulóvergyűjtőjében. Mindig vonzottak a drámai szerepek, voltam Szent Johanna, valamint eljátszhattam Cocteau Emberi hangját. Mind-mind olyan szerepek, amelyekbe az embernek mindenét bele kell adni, hogy teljesítsen. Számomra ezek lépcsőfokok voltak, hogy eljussak odáig, ahol most vagyok.

Milyen tervekkel vágsz neki a 2017-es évnek?

Minél többet szeretnék játszani, minél jobb szerepeket kapni, fejlődni, és menni előre. Akár a Marilynt egy országos turnéra vinni, illetve van egy ’56-os színdarab tervünk is, ami egy nagyon erős előadás lehet. Nagyon szeretnék filmezni is. Márciusban kijön a Kincsem, abban két szösszenetre benne vagyok én is. Csodálatos volt a filmvilágnak egy kicsit a részesévé válni, ilyet nagyon el tudnék még képzelni.

Készítette: Köles Hajnalka
Fotók: Fantoly Nikolett, Fészek Művészklub

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése