Súgópéldány

Ha megemlítem – Így szerettek ők, kevés magyar olvasó számára ismeretlen ez a cím. Nyáry Krisztián nagy íróink, költőink szerelmi életét megörökítő kötetei olvasók százait ragadták magukkal. Az Igazi hősök és a Merész magyarok című könyvekben leírt példaértékű életek és emberek után az író ismét ehhez a semmihez sem fogható, egész életünket átható és mozgató érzelemhez nyúl: a szerelemről ír. Nemcsak sors- és lélekformáló, hanem egész életeket, életpályákat és alkotói korszakokat meghatározó erejéről. De vajon hogy szeretnek a festők? Hogyan szeretnek a művészettel? Hogy szeretnek ők?

Valamiért az ember életében a festészet mint olyan, nem kap fontos szerepet. Ahogy Nyáry Krisztián fogalmazott a könyvében, a képzőművészek élete kulturális ismereteinknek máshogy része, mint ahogyan része annak például íróinké és költőinké. Festők életútja kevéssé ismert, kevésbé tudott dolog, ellentétben Ady Endre vagy József Attila életével. Ugyanakkor a képzőművészeten belül a magyar helyzet még komplikáltabb. Míg Van Gogh, Cézanne, Monet, Dürer neve ismerős a legtöbb ember számára, addig magyar festőinkről igen keveset tud az átlag olvasó. Nos, eme ismereteinket igyekszik ez a kötet bővíteni. Mindezt olyan formában teszi, hogy az egyben érdekes és szórakoztató is legyen. 

Hiszen az író is felhívta rá a figyelmünket: elsősorban a szórakoztatás a célja ezzel a könyvvel. Bár a mű szerkezete óhatatlanul másmilyen, mint az Így szerettek ők két kötetében – egyes fejezetek hosszabbak és egy-egy festő életrajza jobban ki van fejtve, hiszen van, akiről ez idáig alig tudtunk valamit –, a mű semmit sem veszít lendületéből. A szöveg gördülékeny és az író nagy szerelmekről ír, érdekes életutakat tár elénk, így egy percig sem unatkozhatunk. Ami kimondottan tetszett, hogy a festők életének meghatározó pillanatai mellett a könyv tele van tűzdelve festmények képeivel, ami kedvet csinál az adott festő többi alkotásához. 

A kötet hiánypótló mű, hiszen Picasso szeretőiről, a francia impresszionisták hölgytársaságáról, az 1920-as évek Párizsának körülrajongott múzsáiról, vagy a világhírű festmények ihletőiről és főszereplőiről könyvek tucatjai születtek már. Azonban a magyar festészet nagy múzsáiról, a háttérben álló művészfeleségekről vagy alkalmi szerelmekről alig tudunk valamit. Nyáry Krisztián kötete, a Festői szerelmek most alkalmat teremt arra, hogy megismerjük a képeken feltűnő, a festő mögött álló, sokszor szerényen meghúzódó társakat, akik nélkül azonban minden másként alakult volna. Modellekről, múzsákról szól ez a könyv, akik freskók, akvarellek, olajképek és rajzok ihletadói. Nyáry Krisztián tökéletesen fogalmaz, amikor azt írja, könyve szereplői lehetnek szeretők és házastársak, csábítók és áldozatok. Szenvedélyesek vagy szelídek, ösztönösek vagy számítóak.

Egy azonban közös a szereplőkben, ők a múzsák. Olyan nők és férfiak, akik nélkül nem születtek volna meg a magyar művészettörténet legszebb alkotásai. Volt, aki csak néhány hónapig állt a társa mellett és volt, aki egy életen át kísérte végig a festőművész útját. Akadt, aki elfogadta a szerepét és mindent megtett azért, hogy szerelme zavartalanul dolgozhasson, más épp ellenkezőleg tett; fellázadt a múzsa-szerep ellen. Valaki társával egyenrangú művészként alkotott, míg találhatunk olyan embert is, akit egyáltalán nem érdekelt a festészet, s még azt is nyűgnek érezte, hogy olykor modellt kell állnia. A könyvben többek között Lotz Károly, Márffy Ödön, Munkácsy Mihály és Rippl-Rónai József múzsáiról, szerelmeiről tudhatunk meg többet.

Az egyik ilyen, a legkedveltebb és számomra példaértékű múzsa, Czóbel Béla második felesége, Modok Mária; aki festő kedvese és férje zavartalan művészete érdekében feladta saját festői ambícióit. Közeli ismerősei tudták csupán, hogy Modok titokban, többnyire Czóbel elrontott vásznainak hátoldalára, hulladék papírokra festett képei remekművek. Modok Mária Czóbel iránt érzett szerelme olyan szerető és gondoskodó, hogy képes volt megteremteni azt a légkört a festő számára, amely nélkül aligha készülhettek volna olyan képek a kezei alatt, mint például a Hajók a kikötőben vagy Körhinta. Nos, a szerelemnek erről az oldaláról is ír könyvében a szerző. 

Szerelemről, amely mindannyiunk életében fontos szerepet játszik. Az irodalomtörténetben talán Ady Endre és Léda szereleme testesíti meg azt, milyen szélsőséges is lehet az, amit ilyenkor megélünk. Átmozgat, felmelegít, épít. Inspirál. De vajon hogy inspirálja a művészt, a festőt? Hogyan közvetít szerelmet a festészet? Hogyan éltek híres festőink, kiket látunk a vásznaikon, s kik voltak azok, akiket modellként sosem örökített meg az alkotó, mégis életre szóló hatással voltak a magyar művészetre? Nyáry Krisztián Festői szerelmek című kötete pont ezt tárja elénk. 

Ahogy olvastam a kötetet, egy emlékkép kért helyet a gondolataimban magának. Abból az időből, mikor gyerekkoromban tanulmányi kirándulásokon vettünk részt, múzeumokba mentünk, arra emlékszem, hogy rohanok. A többiek után. Nagyjából egyedül jártam végig a kiállító termeket, mert míg a többiek csak átfutottak a helyiségeken és mindenen, én elolvastam a kiírásokat és a legtöbb dolgot megnéztem. 

De ez a könyv most hagyott nekem időt. Hagyott arra, hogy utánanézzek a festményeknek, amiket művében megemlít az író és hagyott arra is, hogy elgondolkozzam azon, és meg is értsem, hogy mi áll a kép mögött.

Nyáry Krisztián: Festői szerelmek
Corvina Kiadó, 2016, 248 oldal

Írta: Berényi Mária Ildikó