Van egy izgalmasnak ígérkező történetünk, fordulatokkal és remek szereplehetőségekkel. Vannak hozzá tehetséges színészeink és egy különleges rendezői koncepció. Felmerül az örökérvényű kérdés az igazsággal kapcsolatban. Vajon ez elég egy jó előadáshoz?
Dömötör Tamás rendezésében láthatta a közönség a Kihallgatás? című darab ősbemutatóját az Átrium Film-Színházban. A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében bemutatott előadás látszólag egy szokványos bűnügyi nyomozás, azonban a címben lévő kérdőjel már okot adhat a gyanakvásra, hogy nem egy átlagos rendőrségi kihallgatást fogunk látni. Ez kezdetben csupa olyan tényezőben nyilvánul meg, ami önmagában nem feltűnő, csak összességében meglepő, hogy semmi sem megy gördülékenyen, valami mindig közbejön. Kiindulva abból, hogy egyetlen nyom, egy telefonszám alapján kell felgöngyölíteni az ügyet. Az idő sürget, a média és a főnökség komoly elvárásokat támaszt a két nyomozóval szemben. Hevér Gábor és Molnár Gusztáv remek párost alkotnak a rendőrök szerepében. Egy határozott, tehetséges és tapasztalt figura, valamint egy ügyetlen, butácska és figyelmetlen alak már fel is kínálja a lehetőséget a nevettetésre. Ennek ellenére az előadás nagyon döcögősen indul, lassan történnek az események, és habár érezzük, hogy most nevetnünk kellene, mégsem nevetünk. Ennek valószínűleg nagyrészt az a színpadon szokatlan stílus az oka, amit a darab alkalmazni próbál.
Dömötör Tamás arra tesz kísérletet, hogy valós időben ábrázolja az eseményeket a színpadon. Ez egy merész vállalkozás, hiszen nem lehet véletlen, hogy ez nem terjedt el a színházi gyakorlatban. Megvan az az alapvető elvárás a nézőkben, hogy lendületes és izgalommal teli legyen, amit lát, máskülönben unalmassá és egysíkúvá válik. Nem vagyunk hozzászokva, hogy végignézzük, ahogy lefő a kávé, vagy ahhoz nagyon különlegesen kell főnie. Sajnos a Kihallgatás?-nak is ez az egyik hibája. Hiába játszanak nagyszerű színészek, akik itt is remek alakítást nyújtanak, nem tudják elvinni a hátukon az előadást. Nagyon ritkán történik fordulat, vagy előrehaladás a történetben, ezáltal szinte végig azzal az érzéssel ültünk a nézőtéren, hogy „mikor történik már valami”. Ez azért is nagy kár, mert alapvetően egy érdekes történetről van szó. Viszont ebben a formában nem teremtődik meg az a feszültség a nézőtéren, amit várni lehetne a sztoritól. Az nem baj, hogy a rendező kísérletet tesz egy szokatlan forma alkalmazására, csak ebben az esetben talán kicsit bátortalanul nyúltak a lehetőségekhez. Ráadásul rengeteg kijátszatlan kártya maradt, annak ellenére, hogy a darab leírásában milyen különlegességekre hívják fel a figyelmet. Ezek közül sajnos keveset valósítottak meg a színpadon.
Az előadásról azt olvashatjuk, hogy film-noir krimi-thrillerként definiálják. A krimi műfajához szervesen hozzátartozik az izgalom, ami itt a fent említett okokból nem jött léte. A film-noir jelző azért kerülhetett elé, mert a valós időn túl olyan megjelenítésre törekedtek, ami kérdésessé teszi, hogy egy fekete-fehér filmet vagy egy színházi előadást nézünk. Ehhez a hatáshoz járult hozzá, hogy (szinte) minden kellék fekete, fehér vagy szürke színű volt, valamint a háttérben fekete vászon húzódott, ami lehetett a vetítővászna a „mozifilmnek”. Ez az az ötlet, ami a legsokoldalúbb lehetőségeket sorakoztatta volna fel az alkotók számára, és ami az előadás védjegyét jelenthetné. Azonban ez is kijátszatlan maradt. A színpadon két íróasztal és tengernyi irat jelentik a díszletet, minden fekete-fehérben úszik. Az egyes részek végén legördül a függöny, majd amikor kezdetét veszi a következő nap, néhány másodpercre olyan fénybeállítást használnak, ami valóban filmhatást kelt. De ez csak kétszer-háromszor néhány másodperc. A várakozások alapján ez a hatás lett volna a cél, de ettől a pár pillanattól eltekintve az egész előadás természetes fényviszonyok között játszódik. E nélkül viszont jellegtelenné és céltalanná válik az a nagy szürkeség a színpadon.
Ezeknek a hiányosságoknak az ellenére egytől-egyig izgalmas alakításokat láthatunk. A két nyomozó mellett főszerepet játszik a Mohai Tamás által alakított gyanúsított, valamint rendszeresen visszatér a történésekbe a professzor szerepében Thuróczy Szabolcs. Mind a négyen abszolút illenek a történetbe, és a lehető legjobb módon valósítják meg a karakterüket. Talán Thuróczy az, aki akárhányszor bejön a színpadra, mindig megnevettet minket. Az alakítások mellett a darab lezárása is érdekesre sikerült, ugyanis hiába várjuk, hogy a történet afelé halad, hogy kiderüljön, ki is volt a gyilkos. Meglepő információk tudódnak ki, melyek olyan adalékot szolgáltatnak a történésekhez, melyek által visszamenőleg is megkérdőjeleződik az összes addigi motiváció. A gyilkosság elkövetőjének kiléte összefonódik egy másik kérdéssel, az igazság kérdésével. Ez a kettősség teremti meg azt a feszültséget, ami mindaddig hiányzott. A darab utolsó negyedében válik olyan lendületessé és fordulatossá, mint amit egy krimitől várunk. Viszont egy nyomozásnál általában kiderül a gyilkos, tehát megnyugszunk és hazamegyünk, itt azonban az utolsó mondat beférkőzik a gondolataink közé, és felmerül bennünk a vágy, hogy igazságot szolgáltathassunk.
Írta: Mátyás Viktória
Fotók: Átrium Film-Színház, Kállai-Tóth Anett
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése