Jó látni a rendet. A kilenc sort az ötös asztalokkal, makulátlanok. Igaz, hogy a negyvenötödik, a negyvennegyedik és a negyvenharmadik szék a múlt hét óta üres, leépítések vannak a cégnél. De a negyvenkettedik széken ülő nőnek nincs oka félelemre. Jó munkaerő. Tíz éve itt van. Nehéz olyat találni, aki jól bírja a monotonitást. Legalábbis ez az egyik mantra, amivel a főszereplő (Tarsoly Krisztina) a saját gyomorgörcsbe fulladó páni félelmét próbálja elhessegetni.
A negyvenkettedik széken ülő nő – ennyi a név, semmi több. Hiszen rengetegen ülnek különböző sorszámú székeken hasonló helyzetben. A szürke, hétköznapi életbe fojtottan, ahonnan nem tudnak – vagy nem akarnak tudni – kiszabadulni. Hiszen kifogást mindig mindenre lehet találni. Azért vagyok magányos és boldogtalan…, mert az apám beteg…, mert nincs pénzem…, mert kövér vagyok…, mert nem dohányzom. A sor a képzelettől függően folytatható.
A színen öt íróasztal. Egy sor (amelyik bármelyik lehet) kiemelve az irodától (amelyik bármelyik lehet) és egy nő. Vasárnaponként takarít, mert kell a pénz. Szeret futni. Szeret fényképeket csinálni futás közben. Szereti elhinni, hogy boldog és hogy úgy nagy általánosságban a kiút magától eljön.
A mellékelt ábra szerint nem.
Az öt íróasztalból kettő már üres. A következő is az lesz. Ezt mindenki tudja. De van, aki arról álmodik, hogy kirúgatás helyett előléptetés várja.
Tallér Edina monodrámája azokról az emberekről szól, akik iszonyúan vágynak arra, hogy kilépjenek az elunt életükből, mégsem képesek rá. Helyette álmodoznak és valótlan reménysugarakkal vigasztalják magukat. Központi figurának egy nagyon egyszerű lelkű karaktert választott, akinek nincsenek igazán nagy igényei, nem elnöki posztról ábrándozik, egyszerűen csak szeretne barátokat, szerelmet, családot, elismerést. Ezek a teljesen normális és érthető álmok válnak bohózattá Tarsoly Krisztina szájában, ami legalább olyan fájdalmas, mint amikor a valóban így gondolkodó munkatársunktól halljuk ugyanezt vissza. Nagyon élő és ismerős a probléma.
Tarsoly Krisztina erőltetett fogvillogtatással mosolyog, nevetgél, kényszerű lelkesedéssel veti magát az álmaira, bizonygatja a boldogságot. Bizonyos gesztikulációk túljátszottak, de az erős, szinte ziháló lelkesedés valós, az erőltetettség az egész életszituációra jellemző.
A monodráma szövege alapvetően az ismétlésre épít, nem csak szószinten, de mozdulati, sőt mimikai szinten is. Hiszen valahol ez egy ciklikusság, egy saját farkába harapó kígyó motívum. Maga az egész darab kezdő és záró képe is egy ismétlődő motívum, a főszereplő fut. Mintegy bemutatóként a padok körül kering, kínosan zárt helyen, ahol az egész futás elveszti az értelmét. Ami először a színpadi adottságokból alakuló megoldásnak tetszik valójában az egész szituáció egy mozgásban leírt kép megvalósulása. Reménytelen futás az értelmetlenségig. És aztán következik a gyomorgörcs, ami a hirtelen, a bűntudat ege alatt befalt rengeteg szaloncukortól van, vagy az el nem ismert állandó stressztől; az asztaltörlés, a bizonygatások állandó témái ugyanazokkal a grammatikai elemekkel, ugyanazokkal a nyelvi fordulatokkal, ugyanazzal a lelkesedő, ám a maszk mögött megkeseredett és kiábrándult arccal.
Mindannyiunkból van egy kicsi a negyvenkettedik széken ülő nőből. A darab torz tükre valójában erre irányul és arra, hogy nem járható út álmokból építeni várat, még ha átmeneti állapotnak egész kényelmes is. De az élet nem állhat átmeneti állapotokból, mert a végén még benne ragadunk és hányni kell, hányni kell, hányni kell önnön tehetetlenségbe fulladva.
Írta: Veréb Árnika
Fotók: A-TEAM / Nyári A.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése