„A súgáshoz két ember kell: egy, aki súg, és egy, aki meghallja”

Súgni nem egyszerű. Ezt minden iskolát járt ember tudja. Senki számára nem ismeretlen a gyötrelem, amikor a kétségbeesett bajtárs, a nyomás hevében, hirtelen még a józan eszét is elveszti és nemhogy nem képes meghallani a megváltást jelentő szavakat, de még ahhoz sincs elég sütnivalója, hogy ha valami oda nem illő ostobaságot hall, ne nyögje be vagy írja le gondolkodás nélkül. Ez persze nem egy mosolyfakasztó pillanatot szülhet, de ezek majd csak az eltelt idő függvényében képesek megnevettetni az embert. Élesben sokkal inkább megsemmisülve rogyunk magunkba, minden elmakogott, félreértett szó hallatán.


Élnek azonban közöttünk olyan vakmerő társaink, akik ezt hivatásként űzik. Életüket kétségbeesett, alkalmi süket színészek kisegítésének szentelik.

Május 3-án, a Trégerek közt programsorozat keretében Fodor Mariann súgó, Rudolf Péter és Simon Kornél színészek társaságában a Centrál Színházban színházteremnyi többedmagammal első kézből ismerhettem meg a súgólét savát-borsát.

A találkozót egy szituációs játékkal indították, hogy kicsit mi is, és ők is belerázódhassunk a beszélgetés témájába. Fodor Mariann és Simon Kornél bemutatták, hogy is kell elképzelni magát a súgás folyamatát. Néhol kicsit hozzátettek, néhol kicsit elvettek, itt-ott egy hangyányit karikíroztak – ahogy azt vérbeli színházi polgároktól várná az ember –, de a lényeg mindenki számára – aki eddig nem lett volna tisztában vele – egy pillanat alatt világossá vált: a súgás nem sétagalopp. Egyik fél számára sem. De kezdjük az elejénél.

Bár nem elsőként érkezett a kérdés a moderátortól – de engedjék meg, hogy kronológiai sorrendbe fésüljem a szálakat – megtudhattuk, hogy súgóvá válásnak nincs általános receptje. Ugyan létezik az elképzelés, hogy „ha nincs ló, jó a szamár is”-elvet követve, akiből nem lesz színész, „megelégszik” a súgóléttel is, azonban ez korántsem jellemző. Ennek valószínűleg egyik fő oka lehet, hogy a két merőben eltérő munkakör ugyancsak különböző személyiséget kíván meg. Fodor Mariann például beismerte, sosem vágyott nagy közönség előtt való szereplésre, így a színésszé válás sem vonzotta, de boldogan hozzátette, gimnazistakori tervét valósította meg, mikor súgásnak adta a fejét.


Mindezek után rátérhettünk a kendőzetlen valóságra: a súgó egyszerre rendező, pszichológus, dramaturg, színész, kritikus, barát és mindemellett néha még súgni is van lehetősége.

Ahhoz, hogy egy súgó megbízható támasza legyen a színésznek, a közös munkát már az olvasópróbán meg kell kezdeniük. Ez nemcsak azért szükséges, mert kész előadásba belecsöppenni öngyilkosság, hanem mert a súgónak és a színésznek egyszerre, kéz-a-kézben kell végigkísérniük a darab alakulásának a menetét. Így folyamatában ismerhetik meg és ki a darabot és egymást. A súgónak létfontosságú ugyanis, hogy a tenyerénél is jobban ismerje a kisegítendő színészeket, ezzel megkönnyítve mindkettőjük munkáját.

Nem mindegy ugyanis, hogy segítjük fel a megbotlott színészt. Van, aki a hibát felismerve – és ez a legrosszabb, amit tehet – korrekciójával egyből félbeszakítja a művészt.

De jó és jó javítás között is van különbség. Fodor Mariann személy szerint az előadások után, egy kávé mellett szereti leginkább részletesen megvitatni az esetleges botlásokat. Simon Kornél és Rudolf Péter visszajelzéseiből azt sikerült leszűrnöm, hogy ez talán az egyik legokosabb megoldás.

Ezt követi egy újabb kulcsfontosságú folyamat, a javított mozzanat rögzítése. A jó súgó tudja munkatársáról, hogy az milyen tempóban, milyen módszerekkel tanul a leghatékonyabban, így a tanulás menetében is segítségére lehet.


Mindemellett jó emberismerőnek kell lennie: egy bal lábbal ébredt színésszel érdemes tapintatosabban bánni. Nem árt egy jó adag türelem sem, hiszen valószínűleg nem egyszer kell majd egy adott hibát kijavítani, vagy egy adott előadást végigülni. De a legfontosabb talán az éberség, hogy a próbák, sőt mi több, az eladások bármely pillanatában nyugodt szívvel kereshesse a színész a súgó támaszt nyújtó tekintetét. Nem segít ugyanis, ha a hiba hevében, a „szakmai megsemmisülés pillanatában” azt látja a színész, hogy a súgó éppen egy csinos sál kötésének a közepéből felriadva igyekszik kikeresni a súgópéldányból, hogy hol is tart az előadás, és tulajdonképpen mi is az, amit súgnia kellene. (Megtörtént eset.)

Fodor Mariann az mondta, „Aki háromnál többször lép be színházba nem a főbejáraton, az bolond”. Az arcáról leolvasható határtalan szeretet, azonban egyértelművé tette: semmi pénzért nem vonulna másik bolondokházába.

Írta: Regele Tünde
Fotók: Trégerek közt Facebook oldal

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts