A klasszikusokat gyakran éri az a vád, hogy már nem lehet velük újat mondani, minden, amit egy rendező megálmodik, valaki más már korábban megcsinálta. A Vígszínház Szentivánéji álomja azonban bebizonyítja, hogy igenis van létjogosultságuk ezeknek a műveknek, mi több, nagyon is aktuális dolgokról lehet általuk szólni.
Závada Péter Nádasdy Ádám fordításából készített színpadi változatot Fekete Ádámmal és Kovács D. Dániellel, az átdolgozás pedig egy nagyon mai, a társadalomnak görbe tükröt mutató előadás lett. A darab nem operál klasszikus helyszínekkel, bátran kezeli a teret, ezt pedig már az elején sem titkolja.
Az egyszerű szövegösszemondó próbából kibontakozó bonyodalom erdő helyett egy házibuliba kalauzol minket, amiben az alkoholtól és drogoktól elkábult fiatalok látomásaként elevenedik meg a Szent Iván-éj. A karakterek itt nem egyszerű típusfigurák, mint Shakespeare-nél, és bár meghagyják jelzésértékűen, hogy Hermia (Szilágyi Csenge) szőke, Heléna (Bach Kata) pedig barna hajú, mégis hús-vér emberek szerelmi életébe nyerhetünk betekintést.
Shakespeare zsenialitása a jelenetkezelésben rejlik, ezt a Vígszínház előadása nem is kívánja felrúgni, a szerelmesek egymással és önmagukkal vívott harcát a maga természetességében kívánja megmutatni. A modernizált szöveg ezúttal nem hátrány lesz, hanem segítség, természetesebbé teszi a párbeszédeket. Závada Péter változata éppen akkor rímeltet, amikor kell, de nem operál bonyolult szójátékokkal, amikor a szereplők vívódásán van a hangsúly.
A szálak fő mozgatója Pukk (Eszenyi Enikő) – a régi változatokban Puck –, aki egyfajta karmesterként igyekszik végigkísérni minket az események szövevényes hálóján. Ám sajnos Eszenyi Enikő játéka ezúttal kicsit modorosabbra sikerül, Pukk sokszor ott is uralkodóvá válik, ahol jótékonyan a háttérben kellene maradnia, az eltúlzott mimika pedig éles kontrasztban áll a többi színész finom gesztusaival. A manó ezáltal nem tud teljesen a történet részévé válni, a kívülállóság pedig azt eredményezi, hogy elszakadva a történettől képtelen igazán irányító alakká lényegülni. Az viszont kétségtelen, hogy a bot – ami egy baleset folytán kényszermegoldásként került játékba – semmihez nem hasonlítható karaktert formál Pukkból.
Hermia a Vígszínház változatában követni igyekszik a 21. századi nő-felfogást, a lány nem egy tehetetlen, megmentésre váró hercegnő képében tűnik fel, hanem maga is egy öntudatos, tettre kész lány, aki a szerelméért komoly áldozatokat is képes hozni. Naivsága csupán az első csalódásig érzékelhető, a (látszólagos) megcsalás után motivációja és célja is változni látszik. Az alkotók – ahogy a párosok külső jegyeiben – az ő esetében sem elégednek meg a tipizálással, a figura mind személyiségében, mind érzelmi téren szép ívet jár be. Jól illik ez a fajta karakter Szilágyi Csenge erős egyéniségéhez, az első pillanattól kezdve pontos, koncentrált jelenlét jellemzi. Nincsenek hamis hangok, csak tiszta, ösztönös érzelmek.
Méltó partnere ebben a barátnőt és egyben vetélytársat jelentő Heléna, vagyis Bach Kata, aki éppen olyan meggyőzően játssza a Hermia árnyékában élő lelki társat, mint a gúny tárgyává lett összezavarodott szerelmest. A karakter legnagyobb hatása a hirtelen érzelemváltozásokban rejlik, a szende kislányból elementáris erővel kitörő düh egyenrangú féllé teszi a lányt.
Lysander (Ember Márk) és Demetrius (Orosz Ákos) párhuzama már nem ennyire egyértelmű, a két férfi csatájának komikus mivoltát pont az adja, hogy sem habitusban, sem pedig külsőre nem összemérhetőek. Ráadásul csatájukat egy olyan törvény miatt robban ki, ami ebben a modern környezetben aligha hiteles, annak ellenére, hogy Závada Péterék mindent megtettek azért, hogy a ma már érvényét vesztett momentumokat átírják vagy kivegyék. Nincs már halálbüntetés, csak zárda, ezzel együtt csökken a motiváció, de egyszersmind csökken a tét is. Összefüggésbe hozva Hyppolita (Járó Zsuzsa) és Theseus (Király Dániel) első, színház a színházban jelenetével, talán éppen ennek az érvénytelen mozzanatnak a tompítása lenne a célja az ilyesforma elidegenítésnek.
Hyppolita és Theseus, valamint Titánia és Oberon személyének helyzete egyébként is problémás az előadásban. Hiába ők állnak „hivatalosan” a ranglétra tetején, a Vígszínház előadásában csupán apró mellékzönge jut nekik. Egymás metaforáiként vannak jelen – nem véletlen, hogy ugyanaz a színész alakítja őket –, és funkciójuk ki is merül ebben. Nincs is szükség rá, hogy többek legyenek, ez a darab éppen annyit bír el, amennyit megelevenedni látunk, minden egyéb gesztus vagy plusz töltet túlmesélésnek, túljátszásnak hatna.
A vérre menő szerelmi drámában – ugyanúgy, ahogy a darabban – az előadásban is ellentételezést jelent a mesterember játéka. Ám Kovács D. Dániel, a rendező elgondolásában itt nem puszta komédiásokról van szó, hanem a társadalomról keményen véleményt formáló megmondóemberekről. Ugyanakkor ezúttal nem az átlagpolgárt veszik górcső alá, hanem a színházi szakmát. Van szó függetlenekről, színházelméletekről, technikáról, a politika és társadalomkritika szerepéről, mindezt leginkább Alap karakterén keresztül tárják elénk.
Ezek közül talán a politika az, ami némileg kilóg a sorból, mert a legkisebb szintű behozatala is visszás érzéseket kelt, nem képes úgy belesimulni a darabba, mint a többi burkolt vagy nyílt kiszólás. Nem is tud humorossá válni, a közönség nem nevet az erre vonatkozó utalásokon.
Ugyanakkor nagyon szórakoztató a modernizált rögtönzött performansz Alap (Stohl András) és a Pro Kultura Hévízgyörk Közművelődési Klubház színjátszó csoportjának előadásában, melynek vezetője Zsindely (Hajduk Károly). Hajduk és Stohl lubickol a szerepében, az idegbeteg és mindig pénzhiánnyal küzdő, illetve cseppet sem tehetséges rendező gesztusai, valamint Alap egoista, ám színpadi jelenlétre alkalmatlan figurája kitűnő és szórakoztató párost alkotnak.
Pyramusz és Thiszbé ezúttal nem fal, hanem villanykerítés tövében találkoznak, és ez az egészen apró változtatás előidézi azt az érzetet, hogy a szöveg gyakorlatilag klasszikus átvétele is az aktualizálás érzetét hozza be. Ráadásul kiváló lehetőséget biztosít Járó Zsuzsa számára is, Hippolytaként itt tud leginkább kiteljesedni: a felskiccelt karakter a mesteremberek előadásának utolsó momentumaként maga is hús-vér emberré lényegül és elfoglalja a neki kijáró pozíciót. Titánia altatódala pedig afféle dicshimnuszként átjárja a lelkünket és egy kis dallamot mi is hazaviszünk magunkkal ebből az álomból.
Írta: Vass Antónia
Fotók: Dömölky Dániel
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése