„Miért nem sírnak?”

Galgóczy Judit évek óta dédelgetett álma vált valóra, amikor megkezdődtek a Rózsavölgyi Szalonban Agota Kristof önéletrajzi művének, Az analfabétának a próbái. A regény színpadi változatának főszereplője Falusi Mariann, akitől a zene elválaszthatatlan, így az előadásnak is fontos alkotóelemét képezte.


Agota Kristof nevét magyar származása ellenére kevesen ismerik szülőhazájában. Az öt éves kora óta író, olvasó fiatal lány 1956-ban elhagyja Magyarországot, és francia földön kell felépítenie új életét. Ez a helyzet különösen nehéz lehet annak, aki a nyelv szerelmese, mégis arra kényszerül, hogy az új, választott hazájának nyelvén tanuljon meg újra írni és olvasni.

Falusi Mariann úgy jeleníti meg Agotát, hogy közben nem válik eggyé vele. Ez pedig nem feltétlenül baj. Hogy miért? Gondoljunk csak bele, hogy ma már mennyire általános jelenség, hogy az ember elhagyja otthonát és idegen országban, idegen nyelven próbál meg boldogulni. A migráció, az asszimilálódás, a kirekesztés, a diszkrimináció mindennapos fogalmak, nincs olyan, aki még ne érezte volna érintettnek magát akár az egyik, akár a másik oldalon. Ennek az érintettségnek a jele, hogy Mariann nem próbál meg mindenáron Agota lenni. A regény szerint 1956 után vagyunk, mégis a helyzet aktualitása megkérdőjelezhetetlen.  


Még ha akarnánk, sem tudnánk távol maradni a történettől. A játéktér az asztalok közé csúszik, Mariann köztünk és velünk együtt játszik. Nem hagyja, hogy lankadjon a figyelem, hol fel kell állni, és énekelni Sztálin halálakor, hol dolgozatot írni, hol lámpát gyújtani. A legmeglepőbb fordulat: „Elfáradtam, igyunk egy kis kávét!” – ekkor azonban nem szünet következik (az előadás kb. 65 perc, egy felvonásban), hanem folytatódik tovább a történet, és aki kér, valóban kap is kávét. A nézőnek folyamatosan ébernek kell lennie, hiszen nem tudhatja pontosan, hogy mi lesz a következő fordulat, mi az, ami a darab része, és mikor „szól ki” a nézőkhöz a művésznő.

A Rózsavölgyiben az előadásokat kísérő kivetítő itt is fontos szerepet játszik, gyakorlatilag az egyetlenegy díszletelem. Minél inkább belemélyülünk a nyelvbe és vele együtt a történetbe, egyre több betű jelenik meg a kivetítőn, magyarul, majd franciául.

 Ahogy a bevezetőben is említettem, Mariann léte elválaszthatatlan a zenétől, úgy Agotáé elválaszthatatlan volt a nyelvtől. A darab zeneszerzője Födő Sándor („Fodo”), aki zenészként kíséri is Mariann énekét a hangszerekkel szép ívet rajzol le: a tapstól kezdve, a tangóharmonikán, majd a zongorán keresztül eljutunk a gitárig, miközben a szalont betöltő énekhangtól lúdbőrzik a karunk.  


„Miért nem sírnak?” – hangzik az újabb „kiszólás”, miközben Mariann a Bibliát olvassa.  Miért is nem sírunk?  Az előadásban egyértelműen a zene és az ének a hangsúlyosabb, ami valóban nagyszerű és mestermunka, de olyan érzésünk támad, hogy a lényeg időközben elveszett. Kellene sírni, de valami mégis hiányzik. 

Írta: Köles Hajnalka
Fotók: Vass Antónia

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése