Egy este, két kortárs opera

A Hungarian Late Night címet viselő két egyfelvonásos kortárs magyar opera bemutatója márciusban volt, június 4-én azonban a MagyarFeszt keretén belül ismét előadták őket a Zeneakadémián. Ugyan operaházi produkció, mégis más helyszínt választottak, ráadásul nem a megszokott időpontban kezdődött az előadás, hanem este 9-kor.


Az első darab, A ravatallal szemben Mezei Gábor Péter műve, első operája. Legszembetűnőbb érdekessége, hogy az egyik szereplő nem énekel, hanem prózában beszél végig. A két testvér, Dóra (Szalontay Tünde, próza) és Rita (Ducza Nóra, ének) apjuk temetéséről érnek haza, elkezdenek beszélgetni a múltról. Habár Dóra az idősebb, mégis érezhető, hogy Rita a domináns kettőjük közül. Dóra labilis, depresszív személyiségét kidomborítják, elénk tárják a múlt eseményei. Rita azonban másra tereli a szót; a temetésen látott egy férfit, tudni akarja, hogy ki az, azonban a nővére nem emlékszik állítólag semmire, hiszen az egész szertartást végigbőgte.

A darab második felében megtörténik a találkozás a férfival, a következő temetésen: Dóra öngyilkos lett. Végül a férfi (Sándor Csaba), aki az apja üzlettársa volt, elárulja, hogy ő tehet annak haláláról. Dóra csábítása ekkor sem marad abba, de már egészen más cél vezérli: nem sokkal később megöli a férfit.


Ducza Nórát már hallottam más darabban is, mégis az újdonság varázsával hatott, hiszen egy különleges előadásról van szó. Nehéz szerep, nincsenek duettek, kórusrészek, ráadásul a vele legtöbbet színpadon lévő szereplő prózában beszél, tehát neki kellett a darab énekes részében szinte végig helyt állnia. Ebben később segítségére volt Sándor Csaba, akit egyébként is mindig kellemes hallgatni, ám ebben a szerepben számomra más oldalát is megmutatta – hiszen nem pozitív szereplő –, ami nagyon jól állt neki.

Szalontay Tünde prózai részei alatt is zene szólt, szövegeinek nehézsége abban állt, hogy nagyon pontosnak kellett lennie, hiszen mindennek megvolt a maga ideje és helye a zenében. Egyébként már ez a megoldás is tükrözi, hogy a két testvér között hatalmas különbségek vannak. Sőt, a megjelenésük is teljesen eltérő volt: míg Rita ruhát viselt és nagyon nőies volt, addig Dóra nadrágot, ráadásul folyamatosan cigizett.

A színpadon történő minden mozzanat mögött komoly lélektani események állnak, a lányok apjukkal való viszonya pedig sok kérdést felvet. A férfi is említette, hogy Ritát nem lehet az apjáról leszedni, folyamatosan ott nyüzsög körülötte. Ez kölcsönös, így Dóra el lett nyomva, ezért is fordult magába és lett végül öngyilkos. Azonban ez csak egy kiragadott példa. Minden mögött mély gondolatok és érzelmek jelentek meg, amit szerintem nemhogy operaszínpadon, de prózain sem mindig lehet látni.


A másik mű Lendvay Kamilló 1978-as operája A tisztességtudó utcalány, amely története Jean Paul Sartre azonos című drámája alapján született. Itt a családon túl már az egész társadalomra vonatkozó problémák jelennek meg. Amerikában járunk, a négerüldözések idején, ezt többször hangsúlyozzák is a darabban.

A szenátor fia Lizzie-t, az utcalányt akarja meggyőzni, hogy a „néger” ellen valljon egy, a vonaton történt gyilkosság kapcsán, így a bátyja tisztára lenne mosva. Lizzie nem akar belemenni ebbe, számára csak az igazság a fontos. Clark szenátor azonban olyannyira manipulálja a lányt, hogy végül elérik a céljukat. Fred „köszönetképpen” felmegy a lányhoz ismét, majd mikor észreveszi, hogy ott bujkál a néger, megöli őt, Lizzie-nek pedig megígéri, hogy elköltöznek és együtt élnek majd (természetesen a lány nem akarja ezt).

Lizzie karaktere nagyon összetett. Egyrészt rettentően kiszolgáltatott helyzetben van utcalányként. Nem becsülik, sőt megalázzák, fizikailag is bántalmazzák. Ugyanakkor egy tudatos nő, aki az igazságtalanságot elítéli. Befolyásolható, ezt használja ki a szenátor és Fred is, akibe úgy tűnik, mintha a darab elején beleszeretne. A néger sorsa nem különösebben érdekli, mivel azonban a hazugságot megveti, még a hatalommal is szembeszáll; ám a végzete az, hogy elbukik, a társadalmi hierarchiát és berögzött ideológiát nem lehet ilyen gyorsan megváltoztatni, főleg nem neki.


Keszei Bori, Lizzie megformálója, nem túlzás: tökéletes a szerepre. Nagy öröm, hogy ő játszotta a címszerepet és megmutatta, hogy képes egy darabot irányítani, uralni. Karaktere, megjelenése, hangja mind ideálissá teszik őt, hogy Lizzie-t megjelenítse. A felszínességen jócskán túllép, testével-lelkével a szerepben van. Miatta igazán érdemes a darabot többször is megnézni. Mellette említésre méltó még Káldi Kiss András alakítása is, aki Clark szenátor szerepére bújt. Kettejük alakítása messze a legmegnyerőbb – játékban és hangban egyaránt.

Balczó Pétert mint rosszfiút először nem tudtam elképzelni, de ahogy megjelent a színpadon, minden aggodalmam elmúlt. Talán kicsit több érzelmet vihetett volna bele az énekes részekbe.

Cser Krisztián négere azért válhatott különlegessé, mert külső megjelenésében nem változtattak rajta, nem festették be a testét, amit én nem is bánok, mert így általánosabb lett küllemre, és „csak” szavak szintjén tudtuk, hogy különbség van közte és a többiek között. Tisztán, hatalmas erővel énekelt, hozta a magas színvonalú teljesítményt, amit tőle megszokott a közönség.

Székely Kriszta rendező és Pattantyus Dora díszlettervező kiváló munkát végeztek. Nem vagyok egyedül, ha azt mondom, hogy még sok ilyen nívójú darabot kellene létrehozniuk és egy talán nagyobb közönségnek bemutatni, mert ez valóban színház volt. Az előadás minden percét élvezni lehetett, látványban és hangzásban is. Aki szereti a zenét és érdeklődik iránta, azt nem „zavarja” a kortárs hangzásvilág sem – a zenekar Vajda Gergely karmester vezénylésével megalapozta, erősítette az este emelkedett hangulatát.

Írta: Kovács Alexandra
Fotók: Nánási Tamás

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts