POSZT 2017: A hetvenes évek tablója képzeletbeli pulykával, Szandokánnal és Oféliával

Radu Afrim nagy fába vágta fejszéjét, amikor a hetvenes évek tablóját kívánta mind megírni, mind színpadra állítani. A lehető legtöbb perspektívákból ollózott montázst és a teljesség igényét megfogalmazni egy ilyen próbálkozásnál lehetetlen küldetés, ezért Radu Afrim a tablót egy kerettörténetbe ágyazva komponálta meg, és kijelölt egy személyt, Robikát (felnőtt: László Csaba; gyerek: Takács Örs), aki szűrőként működik, de kettős szűrőként. A történet elsődleges feldolgozója a kis Robika, a másodlagos a felnőtt, aki az eltúlzott, gyermekemlékek maszlagából próbálja meg újraértelmezni ezt az időszakot. Ez a kettős narratíva a kulcsa annak, miért működött olyan kitűnően a Retromadár blokknak csapódik és a forró aszfaltra zuhan


Az alapkoncepció tehát Robi, aki már felnőttként gondol vissza azokra az időkre, amikor még kisfiúként Romániában egy blokkházban lakott. László Csaba és Takács Örs a darab elején, illetve végén felváltva narrálják le ezt a kerettörténetet, aztán László Csaba magára ölt egy öregasszonygúnyát és Paraschiva mama roppant szórakoztató figurájaként lép újra a színre. Habár László Csaba kitűnően hozta mind a két szerepet, a kettős narráció lehetősége így jóval korlátozottabb lett, hiszen akármennyire is jó volna, egy színész nem lehet két helyen. 

A tabló rengeteg színészt igényel, és egy komplett színképet, amit Irina Moscu tervezett. Ugyanis a színpadon a maga teljes valójában megjelenik a tömbház, három emelettel, tévéantennával, ablakokkal és erkélyekkel, lépcsőházzal. A blokk előtt Muresan néni (Lőrincz Ágnes) padjával, kukákkal és a szükséges tánctérrel. A díszlet a maga monumentalitásában tökéletes, s a tabló már abban a pillanatban megszületik, ahogy a néző helyet foglal, miközben a még ki nem világított színpadon a hetvenes évek retro emberei némán végzik a reggeli teendőket. A megépített blokkhoz konstruktívan járul hozzá a fénytechnika, amely Asztalos Attila munkája, s képileg is megelevenít egy olyan emlékszövetet, ami már túl színes, túl szürreális a valós eseményekhez, viszont képes ábrázolni azt a világot, amire egy hétéves gyerek az álmaiban őrizget. 


A figurák tulajdonképpen a végletekig eltipizált alakok. Ott van Laura (Kádár Noémi), Robika gyerekszerelme, akinek tragikus életútja beleolvad a kerettörténetbe; Márta (Simon Boglárka Katalin), a jelentéktelen barátnő, Jóska (Csíki Szabolcs), a szőke tinifiú és az őt leköröző Sergiu (Bokor Barna), a kihelyezett mérnök, Viorica (Fülöp Bea), a delegációban dolgozó férj magányos felesége, Zágoni Teréz (Berekméri Katalin), a magyar családanya, aki itt, a román blokkban a piába, a tocsogós pacalba és pökhendi álomképekbe fojtja elégedetlenségét. A darab, ami tulajdonképpen zenés tragikomédia, méghozzá halmozottan tragikomédia, döbbenetes pontossággal skicceli fel a különböző apró lakások zsúfolt lakóinak személyiségét, vágyait és saját tragédiáit. Azért képes erre, mivel a tipizálással néhány mozdulattal felfesthető egy-egy életút, az örökbefogadott cigányfiúé, aki benn ragadt a hatodik osztályban (Varga Balázs), Zágonié (Ördög Miklós Levente), aki mások lakásában találja a feleségét, Berta nénié (Biluska Annamária), aki csökönyösen legelteti Paraschiva mama virágágyásában a képzeletbeli pulykáját, egészen addig, amíg szinte mátrixba illőn halálnak halálával hal a fiktív baromfi. Aurora (B. Fülöp Erzsébet), Robika édesanyja olyannyira mesés édesanya, hogy jóságos hangja ugyanolyan túlzott idillt rajzol meg, mint Olimpia (Kiss Bora) és Polimpia (Varga Andrea) szürreális személyisége. Hisz egy kisfiú angyalnak látja az anyját, míg a halál gyermekeinek a tragikus verseket író nővéreket a felső emeletről. 

A tabló megfesti a hetvenes éveket, Ceausescu szükségszerű tudatával a háttérben, s miközben önálló, emberi tragédiák sorát vázolja fel a teljesség lehetőségével, mégis megtartja a darabot egy olyan vonalon, ami az Ofélia motívum ellenére is egy gyermekkori emléket jelent a felszínen, de magában hordozza a felnőtt férfi újragondolását. Hiszen minden szereplő tragédiája megjelenik és felfejthetővé válik, csak elfelejtik befejezni őket, hiszen Robikát kizárólag a szőke Laura érdekli, így egyedül az ő életútja teljesíthető be. 

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata megragadta azt a hetvenes éveket, amely a maga románságával és egyidejűleg magyarságával nem a legtipikusabb retro hagyományokkal dolgozik, mégis képes (akár egy nosztalgiafényképet) megrajzolni ezt a lenyűgöző tablót.

Írta: Veréb Árnika
Fotók: papageno.hu

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése