A Rienzi Wagner harmadik operája, ám ez hozta meg számára a sikert az 1842-es bemutatójával. Az ötfelvonásos mű azonban nem a legnépszerűbb, legjátszottabb Wagner-darab, így sokak először hallhatták élőben a Müpában, a Wagner-napok keretén belül június 19-én.
Ez a mű még eléggé különböző, mint a későbbi zenedrámák, azonban már vannak Wagner-vonások benne – ilyen például a rézfúvósok erőteljes alkalmazása. Mivel számomra teljesen új darabbal álltam szembe, eleinte tartottam a koncertszerű előadástól. Itt a zenekar is a színpadon helyezkedett el, így nem maradt semmi játéktér, csak a szöveg árulta el a cselekményt – meg az előzetes tudásunk. Mint Wagnernél általában, itt is követhető a történet, minden rendezés nélkül érthető. Ez köszönhető a librettónak is, amit szintén ő maga írt már az első műveitől kezdve.
A Rienzi nyitányát sokszor előadják koncerteken, külön az operától. Nem csoda, hiszen gyönyörű mű, amely önmagában is megállja a helyét. Egyre inkább válik dinamikusabbá, majd az említett rezesek megjelenése ad egyfajta emelkedett hangulatot a zenének. Ez mindinkább fokozódik, kiegészülve a vonósokkal, majd ütősökkel és aztán egy igazi, erőteljes zenekari összhangzás jön létre, elkápráztatva az embert, belehelyezve őt a darab kontextusába – és jegyezzük meg, hogy itt még nem énekelt senki.
Összetett, drámai helyzetek jellemzik a történetet, Rómában járunk, ahol Rienzi, a néptribunus igyekszik a nép érdekében helyt állni és felemelni őket az elnyomókkal szemben. Eleinte nem tetszett Rienzi alakja. Túlságosan önzetlen és pozitív, ami nálam nem szimpátiát, hanem inkább ellenszenvet váltott ki. Robert Dean Smith más Wagner-darabokban is énekelt már, méltán. Rienzi mint címszereplő kulcsfigurája a darabnak, az ő döntései befolyásolják az eseményeket. Talán a naivsága az, ami végül a vesztét okozza és a kezdetben önzetlennek tűnő magatartása inkább túl büszkévé teszi. Rienzi ötödik felvonásbeli imája gyönyörűen szólt, az amerikai tenor hangi alakítása az egész opera folyamán meghatározó és élvezhető volt.
Rienzinek már csak azért is el kell buknia, mert Wagner hős. Túl sokat akar, nagy változásokat, amiért az életéért fizet – mint a többi hős a darabokban, kivéve az utolsót, Parsifalt. Tehát szinte kötelező, hogy meghaljon, előtte pedig elmaradhatatlan a küzdelem.
Emily Magee Irene-t énekelte, Rienzi testvérét, szerelmét, Adrianot pedig Michelle Breedt mezzoszoprán énekesnő keltetette életre (nadrágszerep – Wagner ezt a szerepet egyébként a kor egyik nagy operaénekesnője, Wilhelmine Schröder-Devrient kedvéért írta meg így). Mindkettőjük teljesítménye gyönyörű volt, sok Wagner-darabban énekeltek már ők is és ezt lehet hallani, hiszen a profizmuson túl hatalmas felkészültség is jellemzi őket.
Nagyon örültem, hogy három kiváló magyar énekes is helyet kapott a darabban, név szerint Cser Krisztián, Brickner Szabolcs és Bakonyi Marcell. Habár nem főszerepeket énekeltek, mégis sokat adtak hozzá a műhöz és egy itthon megrendezett Wagner-fesztiválon a sok külföldi énekes mellett jó látni a magyarokat is és azt, hogy mennyire színvonalas, amit csinálnak.
Sebastian Weigle német karmester vezényelte az előadást, a zenéért, valamint kiemelkedő és bőven jelenlévő kórusrészekért pedig a Nemzeti Filharmonikus Zenekart és a Nemzeti Énekkart illeti dicséret.
Írta: Kovács Alexandra
Fotók: Posztós János
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése