De kezdhettem volna úgy is, hogy van másik. Hiszen egyik királyt követi a másik, rossz helyett egy még rosszabb jön, s csinálhatunk bármit, olyat találni, aki mindenkinek megfelel, lehetetlen. Ektíria királyának hatalmát megdöntötték, Aceras pedig az ország élére állt. Ám a bizonytalan talajon a friss hatalom képtelen volt megszilárdulni, így jött Godor. Godor királynak is akadtak ellenségei, az eddig hűséges Makárnak eszébe jutott, hogy akár ő is irányíthatná ezt a királyságot. De hogy mi történik pontosan akkor, amikor kiderül, hogy a jogos örökösnő életben van, illetve a bitorló Aceras sem halt meg, azt Gerencsér János Kósza utak legendája című könyvéből tudhatjuk meg.
Bevallom őszintén igencsak vegyes érzéseim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban. Ami leginkább zavart, az az, hogy nem volt fejezetekre tagolva, csak egyetlen kis karakter választotta el egymástól a két történetszálat. Az egyik síkon Eime története elevenedett meg a szemünk előtt, míg a másikon Aceras sorsát követhettük nyomon, aki útja során felveszi a Kalászkirály nevet. A folyamatos ugrálásnak és a fejezetek hiányának köszönhetően egy masszát kapunk, ami nincs teljesen meggyúrva.
A főbb szereplőkön kívül a mellékszereplők sajnos teljesen értéktelenek voltak, nem kaptak megfelelő karakterrajzot. Hiába ismertünk meg valakit, néhány oldallal később már el is búcsúztunk tőle, mert főhőseink egyszerűen tovább álltak, időt sem hagyva a lélegzetvételre. Ezért amikor visszautaltak egy-egy korábbi szereplőre, már nem is emlékeztem, hogy a negyven közül melyik lehetett az, akivel Kalászkirály találkozott.
A főbb szereplők közül Eime teljes ellenszenvemet élvezhette, az ő cselekedetei abszolút logikátlanok voltak. Például a lány naivan felkínálja magát az ellenségének, Makár királynak. Az uralkodó ideiglenes szállására megy, és elmondja, hogy Ő Eime, a jogos örökös. Már csak a homlokára ragasztott X hiányzott, hogy ide lőjetek. Ezzel remek ellentétet alkot az a megmozdulása, amikor egy papot oktat ki teológiai kérdésekben teljesen szakszerűen. Azt érzem, hogy a tanúsított naivság és a mindenek fölé emelkedő tudálékosság pár oldal eltéréssel nem fér meg egymás mellett egyazon személytől.
Zöld Fecske és Vércse története kissé megdobta a könyv második felét, ahol a szálak természetesen a tudatos szerkesztésnek köszönhetően összeértek. Kissé az erdőben lefojtatott csaták engem a Robin Hood-történetekre emlékeztettek. Ezen a ponton indult el a regény céltudatosan a végkifejlet felé.
Ami viszont tényleg szórakoztató, az a néhol fellelhető humor. Aceras útja során hiába vallja sokáig, hogy Ő a király, senki sem hiszi el neki. A jókedv forrása még az a tény is, hogy sohase lehetünk biztosak abban, hogy ki éppen az aktuális uralkodó. Él-e még Godor, vagy Makár végrehajtotta a puccsot? Ki most az igazi király? Ki mellé álljanak a jobbágyok? Hol van a tényleges hatalom forrása?
Nem lehet szó nélkül elmenni az egyébként gyönyörű borító mellett, a misztikus kép azonnal vonzza a tekintetet. Itt is megelevenedik az út, amely, ha elolvassuk a könyvet méltán érdemli ki a kósza jelzőt, de nekem valahogy mégsem emelkedett legendává. Hiányzott belőle valami átfogó, kézzel fogható jelenés, talán a hangulat, ami magával ragad.
Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretik a középkori világokban játszódó történeteket, de nem veszik a szívükre, ha a történet íve néha megbicsaklik, vagy éppen teljesen logikátlan a cselekmény. Ha pedig valaki ezektől képes eltekinteni, akkor egy igazán szórakoztató könyvvel találja szemben magát.
Gerencsér János: Kósza utak legendája – Kalászkirály
Atheneum Kiadó, 2017, 318 oldal
Írta: Rojkó Enikő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése