THEALTER – Foglalkozásom: gyilkos!

Az idei Thealter ismét nagy hangsúlyt fektetett a fizikai színház jelenlétére, ezt az irányt képviselte a programban a Színház- és Filmművészeti Egyetem IV. éves színészosztályának előadása, a Roberto Zucco is.


Bernard-Marie Koltès azonos című drámája alapján Horváth Csaba rendezett előadást a szeptembertől végzős színész osztálynak. A darab egyaránt tartalmaz fizikai és prózai színházi elemeket, ami különleges kihívást jelent a hallgatóknak. A mozgásszínházi forma leginkább a díszlet- és kellékhasználatból adódik, hiszen néhány deszkával, egy ráccsal és egy hűtőszekrénnyel variálják a helyszíneket és a szituációkat. A történet viszonylag mozaikos, felváltva vannak jelen a cselekményes részek, melyekben a fizikai vonal a meghatározó, és a prózai részek, melyek monológok vagy mélyebb értelmű szövegek elhangzását jelentik. A történet nem túl fordulatos és izgalmas, ezért inkább egyes részletek érdekes és kreatív megformálása az, ami fenntartja a figyelmet. A szövegek elhangzása során az előadás íve legtöbbször elveszik, és helyenként unalmassá válik, főként a darab első felében. Nagyon nehezen tudjuk felvenni a lépést a látottakkal, a közepétől kezdenek dominánssá válni a cselekvés a szöveggel szemben. Olyan érzésünk lehet, hogy a két színházi műfaj együttes jelenléte elnyomja egymást, és egyik sem lesz kiemelkedően látványos vagy élvezetes. 

Szinte a darab elején megtudjuk, hogy Roberto Zucco antihősként lesz jelen, ugyanis több gyilkosság elkövetése is őt terheli, melyeket csak fokozni fog a történet során. Olyan természetességgel beszél tetteiről és motivációjáról, mintha egy teljesen hétköznapi és elfogadott tevékenységről lenne szó. Persze, tisztában van vele, hogy tettei büntetést vonnak maguk után, mindvégig ennek elkerülése lesz az egyik célja. Zucco olyan mélyen elkötelezett a céljai iránt, hogy a legmodernebben felszerelt börtön sem jelenthet számára problémát, ha szabadulásról van szó. Ez az előadásnak ad egyfajta spirituális, elvont irányt, hiszen a keret, mely az előadás elejét és végét szolgáltatja, természetes körülmények között nem megvalósítható. Ennek ellenére nem távolodik el a történettől, hiszen ez adja az egyik alapját a mű filozófiai tartalmának, ami legszebben a befejezésben nyilvánul meg: felfelé kell menni, mert felfelé nincsenek falak. Zucco a darab végére beleőrül a nyomásba, ami rá nehezedik, ez a folyamat szépen ki van dolgozva az előadás második felében.

Az performansz egyfajta vizsga is a fiatal színészhallgatóknak, akiknek a fizikai megterhelés mellett összpontosítaniuk kell a szövegmondásra, a gyakorlatok kivitelezésére és a darab kézben tartására. Talán Kovács Tamásnak és Mészöly Annának van a legnagyobb lehetősége a bizonyításra, hiszen egyrészt mindketten főszerepet játszanak a darabban, másrészt nekik vannak a leglátványosabb és legizgalmasabb jeleneteik mind fizikai, mind prózai tekintetben. A többi szereplő több figurát is megformál. Martinkovics Máté például viszonylag éles váltásokkal bújik egyik szerepből a másikba: játszik mélázó öregurat, elégedetlen rendőrt és laza járókelőt is egymást követően, és mindhárom alakítása szépen kidolgozott és jól követhető. 


Összességében elmondható, hogy az előadás különleges eszközvilággal és megoldásokkal dolgozik, de helyenként olyan érzésünk lehet, mintha a fő cél nem az mű egysége és követhetősége lett volna, hanem hogy teljesüljenek olyan kötelező gyakorlatok, melyekkel mérhetővé válik a hallgatók tudása, fejlődése és alkalmassága. Nézőként inkább darabokban kapjuk az élvezetet és a meglepetést az előadástól, melyek leginkább a látványos megjelenítési formáknak és az izgalmas ötleteknek köszönhetőek. 

Írta: Mátyás Viktória
Fotók: odryszinpad.hu

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts