Alföldi Róbert a Passio XXI után ismét a Papp László Sportarénában rendezett, a musicalirodalom egyik legszebb, leg(el)ismertebb darabját, a Hegedűs a háztetőnt álmodta az óriási csarnokba. Talán a jogtulajdonosok szigorú feltételei, talán a történet maga indukálta, de ezúttal a gigantikus színpad, a futurisztikus vagy mai jelmezek elmaradtak, kaptunk helyette zsigerekig hatoló, megrendítő és elgondolkodtató történetet.
Annak ellenére, hogy nagyítóval sem találjuk a modernizálás csíráját, Alföldi nagyon is mai problémákról beszél, hiszen lényegében Anatevka lakói is – mai szóval élve – migránsokká válnak, a szegénység-gazdagság problémaköre pedig mindig aktuális. „A családról és a családot összetartó szeretetről beszél a Hegedűs a háztetőn” – nyilatkozta még a próbafolyamat elején a rendező, a koncepció pedig valóban átszövi a szereplők minden mozdulatát. A figurák döntései nem élet-halál mérlegen mérettetnek meg, hanem a szeretet-szeretetlenség mércéjével nézzük őket.
A történeten keresztül nem csupán egy nép, egy közösség sorstragédiája rajzolódik ki, hanem egy család széthullása is, ami bár bizonyos szempontból természetes folyamatként is tekinthető (hiszen a gyerekek felnőnek, és elkezdik élni a saját életüket), mégis van benne valami természetellenes és tragikus, ami végig a fejünk fölött lebeg.
Az események középpontjában maga a családfő, Tevje (Stohl András) áll, aki egy ponton mintha már át is vállalná a funkcióját betölteni képtelen Rabbi (Márton András) szerepét. Hiszen egyértelmű, hogy a közösség mindennapjai a hagyomány jegyében telnek, ebből a burokból, amit saját maguk generálnak, nem tudnak, vagy nem akarnak kilépni. Ugyanis egyrészről ebben szocializálódnak, másrészről viszont – és ez talán a fontosabb – ez a hagyományba vetett hit az egyetlen kapaszkodójuk, ami még azzá teszi őket, amik. A közösségen belüli szerepvállalás tehát egyfajta „tűzoltás”-ként is felfogható, ami a nagy tűzvész előtt utolsó lehetőségként előttük lebeg.
Stohl pedig erre a majdnem-vezető szerepre tökéletesen alkalmas. Kiválóan lavíroz az Istennel folyamatosan konzultáló (és választ soha nem kapó) szegény ember, a hagyomány és a szeretet között választani kénytelen családfő, és a közösség érdekében mindenkire vonatkozó döntéseket hozó tekintély között. Játéka csak néhol inog meg, apró érzelmi kilengések ezek, amiket technikából korrigál, szinte észrevétlenül. Nem elénekelni akarja a dalokat, sokkal inkább érzelmeket, gondolatokat átadni, ez pedig egészen más fénybe helyezi például a Ha én gazdag lennék…, mindenki számára ismert klasszikust.
Karaktere azonban nem lenne ennyire erős a felesége, Golde (Éder Enikő) nélkül. Tevje ugyanis családfőként egy könnyen befolyásolható, már-már azt is mondhatnánk, hogy döntésképtelen szerepben mutatkozik meg, míg a nő tökéletes ellentéte: határozott, szókimondó, elveihez a végletekig ragaszkodó asszony, aki nem is pozíciójában, mint inkább saját maga előtt vall kudarcot. Éder Enikő tolmácsolásában egy gyönyörű sorstragédiát látunk megelevenedni.
Nem ennyire kidolgozott jellemek a gyerekek, történeteik sokkal elnagyoltabbak, majdhogynem megragadnak a vázlat szintjén. Nincsenek kifuttatva a motivációk – talán csak Cejtel (Martinovics Dorina) története van kijátszva –, ezért aztán nem is érzünk valódi szimpátiát egyik gyerek iránt se, sőt Anatevkából való elmenetelük is csak az ő tragédiájuk marad, nem vált ki a nézőből különösebb aggodalmat, vagy együttérzést – még úgy sem, hogy távozásával Chava (Sodró Eliza) a közösségből való teljes kizárással néz szembe.
Amilyen elnagyoltak a gyerekek karakterei, olyan kiválóak az epizódszereplők. Jente (Csákányi Eszter) minden bejövetele önálló történet a történetben, Csákányi megszólalásait nem lehet figyelmen kívül hagyni. Egyszerre van jelen a figurában a hagyomány tisztelete, a közösségért való feltétlen odaadás, és az a cseppnyi boszorkányság, ami misztikussá teszi a figurát.
Tóth Gabi álombéli Fruma Sárája ugyancsak izgalmas karakter. Gabi már a Passionál megmutatta, hogy színpadi jelenlét tekintetében nem marad el kollégáitól, és most sem adja alább a 100%-nál. Energiája az egész jelenetre átragad, és bár nincs annyit színpadon, hogy színészi képességeit teljesen kibontakoztathassa, mind hangban, mind karakterformálásban hozza azt a színvonalat, amit az előadás megkövetel.
Ahogyan hozza Makranczi Zalán is Csendbiztosként. A figura azért is izgalmas, mert míg a zsidók valamiért két véglet között mozognak, és döntéseik vagy jók, vagy rosszak, addig a Csendbiztos nem feltétlenül egyértelműen rossz. Makranczi a karakter igazságát keresi, és amennyire a musical műfaja engedi, árnyalja és lemélyíti a tiszt személyiségét. Ezért aztán nem is lehet jobban megfogalmazni az ő jelenlétét a darabban, minthogy emberi döntéseket hoz, amik olykor rosszak. Nem robot módjára parancsot teljesítő gép, hanem hús-vér férfi, aki megkérdőjelezi a felettese döntéseit, még ha nem is tud ellene mit tenni.
Ez a tehetetlenség generálja végül az előadás legmegrendítőbb képét. Az addig a játszók fölé tornyosuló csupasz falon az Anatevkából kitelepített emberek elgyötört, síró arca jelenik meg, ahogy Tevje vezetésével elhagyják a falut. Hogy hova mennek? Ennek továbbgondolását Alföldi Róbert a nézőkre bízza.
Írta: Vass Antónia
Fotók: Soós Lajos
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése