Súgópéldány

A földönkívüliek rendszerint Amerikát támadják meg. A zombik vagy nukleáris háborúk okozta apokalipszisek epicentrumai jellemzően gazdaságilag jelentős országok. Ezeket a nagyhatalmakat fenyegetik a terroristák és a természeti katasztrófák, mintha kizárólag az lenne érdemes a pusztulásra, aki nélkülözhetetlenül nagynevűnek tűnik korunkban. De mi történik akkor, ha a kis rántott hús alakú országunkat jelölik ki egy nyaktekerő sci-fi otthonának? Már eleve bukásra van ítélve egy ilyen történet? A választ az Agave Kiadó gondozásában megjelent, Veres Attila – Odakint sötétebb című regényében találjuk, ami bravúrosan eloszlatja kételyeinket arról, hogy a mi kis hazánk nem működhet a világ közepeként.

„Annyit ittam,

Azt sem tudtam, hol vagyok,

Mondtam neki:

Fonj körül a száddal, bébi,

Mint csápjaikkal az állatok…” (37.)

A regény egy párhuzamos univerzumban létező Magyarországot mutat be, ahol 1983. február 22-én éjszaka különös csápos lények jelennek meg, ezzel fenekestül felforgatva nem csak az országot, de az egész világot. A cellofoidáknak elkeresztelt lényeket a történet jelenében telepeken tartják, ahol nyers gumicukorral etetik őket, és gennyleszívó porszívóval vonják ki szőrös, csápos testükből az úgy nevezett kristálytejet, hogy homeopátiás szerként árusítsák a rákos betegeknek. Egy ilyen vidéki telepre érkezik főhősünk, Gábor, egy kudarcba fulladt kapcsolat emlékei elől menekülve. A látszólag monoton munka közben egyre több furcsasággal találja szembe magát, amiket feltehetően a cellofoidák idéznek elő. Gábor igyekszik megbarátkozni új helyzetével, egyre otthonosabban mozog a telepen, nem tudva, hogy a különös állatok kiválasztották maguknak, és valódi feladata ezerszer lényegesebb a cellofoidák ürülékének feltakarításánál. 

Fenntartásokkal vettem kézbe a regényt, félve attól, hogy bármilyen ígéretesnek tűnik, megreked a középszerűség szintjén. Mégis bíztam a könyvben, ahogyan a cellofoidák is Gáborban. Veres Attila különösen hátborzongató atmoszférát teremt meg történetében, a hungarikumnak beillő csápos lények méltán megállnák helyüket Stephen King ködbéli szörnyei vagy Lovecraft különös lényei között. A cellofoidákat a legapróbb részletig beépíti a magyar valóságba, miként fiktív külföldi és hazai cikkek, tanulmányok és interjúk foszlányait tűzi a fejezetek elejére. Ezzel a módszerrel rögzíti százas szögekként a semmiből megjelent lényeket a magyar kultúrához, így írhat a regényben a cellofoidákról dalszöveget a Tankcsapda, rendezhet róluk színdarabot Alföldi Róbert, és vehetik át a cukorzabáló szörnyeink főszerepet a Sátántangóban vagy a Magyar Odüsszeiában. 

A történéseket Gábor szemszögéből látjuk, ehhez hűen éppen annyi információt kapunk a különös és megmagyarázhatatlan eseményekről, amennyinek a narrátorunk a birtokában van, és amennyi információmorzsát felszed a többi szereplőtől. Ez a szűk perspektíva kerozinként lobbantja be a magában is lángoló misztikumot, melyet a hippi bulik, szerelmi légyottok, nyugalmas sörözések a tetőn és a cellofoidák gondozásával járó monoton munkafolyamatok lágyítanak. Az így kialakult kontraszttól válik gördülékennyé a cselekmény, kiszámíthatatlanná és váratlanná a fordulatok.

Egy ilyen magyar kontextusba helyezett kellemesen hátborzongató történettel meg is elégedne az olvasó, azonban a szerző a regény második részében arcon vág minket egy metafizikai szívlapáttal, mindezt olyan erővel és hirtelenséggel teszi, hogy köpni-nyelni ne tudjunk. A váratlan fordulat egy teljesen más vonalra tereli a történetet, feltárva az addig aprólékosan felépített cellofodiák körüli rejtélynél gigászibb misztikumot. 

Ezen a ponton újabb kérdés merül fel, pontosabban az, hogy valóban hozzáillik-e a regény háromnegyedében felvázolt, velejéig eredeti és izgalmas történethez a meredek váltás, ami a maga erőszakos tömörségével és kapkodásával szinte semmissé és lényegtelenné teszi az előzményeket. Talán érvényesíthető lett volna ebben az esetben „a kevesebb néha több” elv, valamint az éles váltás előtti szűk perspektíva, ami magában hordozta a passzív beletörődést a válasznélküliségbe, ugyanis éppen ennek a megmagyarázhatatlanságnak köszönhetően működtek addig annyira jól a cellofoidák és az őket övező misztikum. 

Másfelől nézve azonban ezzel a végső csavarral a szerző egy újfajta szorongást ébreszt az olvasóban, egy ösztönösebbet és mélyebben szunnyadót, már egy pillanatra sem lazítva a gyeplőn robog a katartikus végkifejlet felé, ahol a cím többszörös értelmet nyer, és bebizonyosodik, hogy odakint tényleg minden sötétebb.

Veres Attila: Odakint sötétebb

Agave Könyvek, 2017, 272 oldal

Írta: Kurta Szabina