Ralf Rothmann Tavasszal meghalni című, magyarul idén, eredetileg 2015-ben megjelent könyve joggal nevezhető egy nagyon jó második világháborús regénynek. Az író zseniális mondatokkal és történetvezetéssel alkot meg egy elbeszélést, amely bár érinti a második világháború összes népszerű témáját, mégsem válik közhelyessé, nem az unalomig rágott csontokat csócsálja, hanem újat talál magának.
A szerző nehéz döntés elé állítja az olvasót. Ítélkeznie kell egy fiatal fiú fölött. Bűnös vagy nem bűnös? Pedig valójában mindkét válasz megállja a helyét.
Rothmann egyetlen helyen tesz utalást Walter, a főszereplő bűnösségére, de valójában ott is a kollektív, és nem egyéni bűnökről van szó. „Háborús bűnösöket keresnek, SS-eket.” Walter, és barátja, Fiete is a Waffen SS-ben teljesített katonai szolgálatot. Walter a hadtápnál volt sofőr, saját bevallása szerint egyetlenegyszer lőtt emberre. Fiete a frontvonalban harcolt, megsérült, majd annak hírére, hogy újbol bevetik, dezertált. Elkapták és kivégzőosztagának egyik tagja Walter lett, aki csupán reménykedhetett abban, hogy nála volt az az egyetlen puska, amelyikbe vaktöltényt tettek abból a célból, hogy a katonának legyen esélye önmaga felmentésének érdekében. A későbbiekben viszont az is kiderül, Walter nem nagyon bízik ebben.
Ralf Rothmann egy egészen új perspektívát nyit meg az olvasó előtt. A mindenkori bűnösökre néz egy eddig ismeretlen szemszögből, amelyben a korábbi nézőpont érvényét veszti, lekopik, vagy elenyészik. Ugyanúgy tele van borzalmakkal a könyv, mint akármelyik másik, mégis mások ezek a borzalmak. A szokásos közhelyek helyett egyes sorsok kerülnek a felszínre. A katonáé, akit őrnagy apja küldött harcolni, mivel „Félt, hogy elpuhulok, és majd homokos leszek. (…) Ettől megedződtem, nyilván. Mégis homokos lett belőlem, a fronton is.” (80.); vagy akár az utcalányé, aki önként ment a háború után, mert segíteni akart, meg világot látni, aztán egy szállodában kötött ki Székesfehérvár mellett, ami éppen bordélyként működött. De ugyanilyen sors a Walteré vagy Fieteé is, a két fejőlegényé, akiket ’45 tavaszán besoroztak az SS-be.
Rothman nem csak a szereplők, hanem a helyszín és környezet szintjén is eltávolítja szövegét a megszokottól. A történet nagyrésze Magyarországon játszódik. Konkrét harcok nincsenek megjelenítve, néhány esetben menekülnek a szereplők az olvasó szeme előtt, konkrétan a bombák elől, máskor csak távolról, egy dombtetőről vetődik az éppen aktuálisan kiemelt szereplő tekintetével együtt a miénk is a háború fényeire. Továbbá elmaradnak a szokásos sztereotípiák is. Jóformán meg sem jelennek a magyarok az egész történet során, hiába ez a helyszín, csupán néhány paraszt és utcalány alakjában találkozunk velük. Maga Walter is azt mondja a könyv végén érdeklődő kedvesének, hogy nem sok magyarral találkozott. „Csak ápolónőket láttam. És foglyokat a táborokban.” (186.)
A külső katasztrófa bemutatása helyett a belsőre helyeződik a hangsúly. Walternek végső soron magával kell megküzdenie azért, hogy legyőzhesse saját hallgatását és igazsággal tölthesse fel a csendet. Mindezek mellett persze a groteszk, fanyar, a felszabadult humor is megjelenik, néhány helyen jogosan nevethet fel az olvasó és éles eszű Fiete meglátásain, ahogyan a nagyon finom irónia is megmosolyogtathatja.
Összességében egy valóban nagyon jól összetett és megírt regényről lehet beszélni, ami a támadás helyett megérteni próbál, vagy legalábbis nem fölényesen ítélkezni. A három elbeszélő közül egyik sem mindentudó, még ha az elsődleges harmadik személyű is, aki kívül van az eseményeken, nem ítélkezik, csupán elbeszél. Walter összegző levelei adnak egy második elbeszélőt, de ítéletet ő sem mondd senki felett, csupán kedves hangú levelekben mesél magáról hol húgának, hol kedvesének. A harmadik elbeszélő kívül esik a történeten, Walter író fiát testesíti meg és célja annak bemutatása, hogy akárhogy döntött Walter magával és tettével kapcsolatosan, vagy akárhogy döntött az olvasó, úgyis az enyészeté lesz minden. A sírhely bérleti joga lejárt és már a saját fiúk sem találja meg annak helyét. Az emlékezet szelektál, a kollektív emlékezet még jobban, és hiába jut eszünkbe olvasás közben, hogy ez alapján akárki lehet háborús bűnös, aki akkor élt, végül úgy is csak a nagy nevek maradnak meg emlékezetünkben.
Ralf Rothmann: Tavasszal meghalni
Magvető Kiadó, 2017, 208 oldal
Írta: Brok Bernadett
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése