Súgópéldány

Csehovot játszani valószínűleg nagy öröm és egyben nagy feladat lehet a színházak számára. Az egyik legkiemelkedőbb drámaíróról van szó ugyanis, aki abszolút színházi aggyal építette fel drámáinak cselekményrendszerét, jelenetezését és lélektani hálóját. A drámatörténeti kanonizáció leginkább a nagyobb drámáit tartja a legfontosabb szövegeinek, ezek mellett viszont két olyan drámai anyagot is találunk, amelyek színpadi megjelenése és befogadása kifejezetten alulmarad az előbb említett négyhez képest és egy történeti narratíván keresztül mindig az ,,érett” drámák felé vezető úton jelennek meg, mint stációk: a Platonov és az Ivanov. 

A Weöres Sándor Színház 2017 tavaszán Lukáts Andor vezényletével színpadra állította az Ivanovot. Az Ivanov nehezen megközelíthető anyagnak tűnik. A magyar színháztörténetben körvonalazódik egy színházesztétikai-történeti ív, amelyet az Ivanov-előadások kirajzoltak maguknak. Kezdve az 1970-es években Kaposváron bemutatott előadással, folytatva az 1995-ös Új Színházi, és lezárva a 2004-es Katonabéli premierekkel. Ehhez hozzáadódik az is, hogy ezek az előadások három jelentős színházi rendezőhöz (Zsámbéki-Székely-Ascher) kapcsolódnak, továbbá az is, hogy mindhárom előadás igen nagy sikert ért meg, és úgy tűnik, színháztörténeti pontokként is szolgálnak. Ilyenformán kialakult egy Ivanov-olvasat, egy olyan Ivanov-kép, amely hagyományként fonódik rá a drámára, és ami komoly kérdést intéz minden színpadra állító alkotócsoport elé: mit kezdünk ezzel a képpel? Olybá tűnik, hogy minden Ivanov-előadás egy istenkísértésnek mutatkozik. A darab a feltett kérdésre úgy felelt, hogy felvállalta a hagyományt, és a korábban felvázolt kisrealista, vagy egyes helyeken költői realizmus stílusjegyeiben mutatta be Csehov történetét. Ez a válaszadás némileg következik a rendező személyéből, kötődése ehhez a hagyományhoz közismertnek mondható. Felmerül a kérdés: mit kívántak az előadás alkotói elmesélni ezzel a történettel? Miért vették elő? Az Ivanov a kanonizáltnak nevezhető értelmezés szerint az értelmiségi létezés határhelyzetét jelzi. Azt a pontot, ahol valamilyen változás áll be a létezésben és erre az értelmiségi figurának választ kell adnia. A változás milyensége talán olvasói bátorságtól függhet: egy ember szerelmi életében történt változás? Vagy egy ember szembesülése az öregedéssel? Vagy azzal, hogy az eddigi életvitele, életfilozófiája kudarcot vallott? Vagy a világ változott meg, amire valamilyen választ kell adnia? Csehovból kiindulva mindezen kérdések egyszerre összefonódnak és alkotják meg az alak jellemrajzát, amely rétegzettsége miatt pontos. 

Mivel Ivanov (Platonov mellett) az örök értelmiségi jelképeként működik, adott az a válasz, hogy a Weöres Sándor Színház az értelmiségről kíván valamit elmondani, elmesélni. Ehhez a történetmeséléshez Spiró György fordítását vették alapul (dramaturg: Sényi Fanni), amely kortárs frissességet ad az előadáshoz. Az darabot két részre tagolták, a négy felvonást felénél elvágva. A tér egy forgószínpadra szobabelső – pontosabban három szobabelső: Ivanovék udvara (első felvonás), Szásáék lakása (második, negyedik felvonás), Ivanov dolgozószobája. 

A jelmezek és a szobabelsők berendezése a mai kor és némileg a századforduló képét rajzolják egybe (díszlet: Khell Csörsz, jelmez: Pető Kata). Mindez történhet ma is, de a darab megírásának idejében is. A zene atmoszférateremtő (zene: Horváth Dániel), de kiemelkedik Anna Petrovna dala, az első felvonás végéről, amelyet Ivanov megismétel a harmadik felvonás végén, ezzel költői magaslatokba helyezve Anna alakját. Az előadás egyik sikeres találata volt Anna Petrovna sorsának finom ábrázolása – a családja által kitagadott zsidó lány, aki halálos betegen kell szembesülnie szerelme hűtlenségével és emiatt életét egy hatalmas hazugságnak véli. Bánfalvi Eszter alakítása kiváló, pontos és bátor, mint ahogyan korábbi szerepeiben is megtapasztalhattuk. Fizikailag komoly teljesítmény a tüdőbeteg nő megformálása, az első részben a lélegzetvételnél mutatott bravúrt figyelhetünk meg, míg a második részben Anna hangja sípolóvá és suttogóvá válik, ezzel adva egy végtelenül fájdalmas színezetet az utolsó nagy veszekedésüknek. 

Ehhez az Anna Petrovnához kell egy Ivanov is. Bányai Kelemen Barna alakítása nem ennyire könnyen megragadható, ambivalens. Elképzelhető az ambivalencia szándékoltsága, de mégis inkább színészi probléma mutatkozik meg a jelenségben. Bányai fizikai létezése, amely leginkább hangjában, de igazából egész testében a megtört embert ábrázolja, megdöbbentő. Mégis, valahogy azt az érzést hagyja maga után – ami némileg Bánfalvira is igaz –, hogy ehhez a szerephez túl fiatalok vagy túl egészségesek, vagy túlságosan rendben vannak. Természetesen nem kívánalom, hogy az életük pont olyan legyen, mint a formált karaktereiknek, mert ez tarthatatlan dolog lenne, mégis egy életkori hiátus mutatkozik meg, amelyet köznapiasan szólva úgy fogalmazhatnánk meg: kellett volna még egy tizes az életkorukhoz (Habár Bányainak nagyon jót tett az a szakáll, amelyet egy másik előadás miatt kellett növesztenie). 

Az imént ábrázolt ambivalencia, probléma nem jelenik meg Szásán. Hartai Petra minden adottságával képes a fiatal fruska és az odaadó szerető közti hatalmas és szükséges távolságot bejárni. Megjelenítésével kellő ellenpontja Anna Petrovnának. Míg ez utóbbi az életből hervad el, ő az életbe virágzik. Ketten együtt a két végpont, amely között Ivanov mozog. Talán itt ragadható meg az, amiért az Ivanov a szombathelyi színpadra felkerült. A talajt vesztett értelmiség, amely törekszik, keresi az önazonosságot egy számára élhetetlen világban. Így az előadás zárlata keserű önkritika a magyar értelmiség számára. Ha elvesztetted a talajt és már nem találod meg, akkor röpíts golyót a fejedbe és ne abajgasd a világot a fájdalmaddal. Ez így tisztességes. Egy utolsó nagy és fontos gesztus, amelyben az elveszett tartás visszaszerezhető. A konklúziónak tűnő kicsengés mégis kérdést rejt magában: Mi az a gesztus ma, az értelmiség nélküli országban, amellyel megőrizhető az emberi tartás? Csak az önmagunk kiiktatása lehet ekkor az utolsó gesztus? 

Írta: Kalmár Balázs

Fotók: Mészáros Zsolt