Súgópéldány

Don Quijote története magában hordozza az örökérvényűséget, ezért aztán kis túlzással nincs az az élethelyzet, az a társadalmi forma, amelyben ne találhatná meg a Búsképű Lovag a maga igazságát. A Miskolci Nemzeti Színház La Mancha lovagja előadása – ami idén a Vidéki Színházak Fesztiválján is sikerrel szerepelt – pedig ezt a korokon átívelő érvényességet akarja a nézők elé tárni: elemelkedik a több mint 400 éves eredeti miliőtől, de nem a mába ugrik, hanem megáll egy köztes időben, és onnan szól hozzánk.

Egy diktatórikus államba érkezünk, ami lehetne akár a rendszerváltás előtti Magyarország is, de ugyanúgy mondhatnánk bármelyik államot, ami valaha megvívta csatáját az önkényuralommal szemben. Egyetlen dolog tűnik biztosnak: a szürke, nyomasztóan a játéktér fölé magasodó, ablaktalan börtönfal, a nyikorogva leereszkedő vaslépcső, és a verem mélyén patkány módjára élő rabok.

Ebben az alaphelyzetben találja magát a Szent Inkvizíció ítéletére váró Cervantes (író, színész és adószedő – Harsányi Attila), és hű barátja (Lajos András), akik nem is sejtik, hogy hiába a vastag acélfalak, a kint dúló diktatúra a falak mögé is beszivárog, és hamarosan egy kisebb rendszer – a bűnözők – rögtönítélő bírósága elé kell állniuk, ítéletük pedig szinte bizonyosan vagyonaik elkobzása lesz. Cervantes azonban nem adja könnyen magát, még akkor sem, ha egyetlen értékeként egy bőrkötéses kéziratot tud csak felmutatni. Egy dolgot tehet csak felmentése érdekében: azt csinálja, amihez ért, történetet farag, olyat, amiből „vádlói” levonhatják a maguk tanulságát. Megszületik tehát Don Quijote, az erkölcsösség megtestesítője.

Története mesélésében – lévén musicalről van szó – segítségére van a zene. Az alkotók ráadásul igen szerencsés helyzetben vannak, Mitch Leigh dalai ugyanis minden konkrétságuk ellenére ki tudtak lépni a darab adta keretek közül, és önálló alkotásként is népszerűek lettek (gondoljunk csak az Én vagyok Don Quijote-ra, vagy a Gödör-dalra – azonban annyit tegyünk hozzá halkan, hogy különösen az utóbbi népszerűségéhez jelentős mértékben hozzájárult az évekkel ezelőtt egy egész országot tévé elé szegező Társulat). Egyszóval adott a fülbemászó, jól megkomponált zene, Keszég László azonban nem elégszik meg azzal, hogy hagyja magát sodortatni a melódiákkal. Hogy ez mennyire kényszerhelyzet, az kérdéses, ugyanis éppen a két főszereplő színész hangi adottságai bizonyulnak kevésnek ahhoz, hogy a dalok teljes valójukban meg tudjanak szólalni, és az előadás alappillérévé váljanak. A hangsúly tehát a színészi alakításokra helyeződik, kiváló karakterformálásokban pedig nincs hiány.

Mind Harsányi Attila, mind Lajos András kiváló színész, játékuk pontos és kifinomult, színpadi jelenlétükön nem érződik, hogy küzdenének a hangokkal. Pedig bizony sok az intonációs probléma, ami néhol kizökkent a történetből, nem csak engem, a játszókat is. Megeshet persze, hogy ezek a „kényelmetlenségek” annak tudhatók be, hogy egy olyan színpadra kell felállni, ahol korábban ez az előadás még nem járt, a bizonytalanságok pedig abból adódnak, hogy a színészek még nem tudják, hogy mit enged a tér. Annyi azonban világosan kitűnik, hogy az imént említett Harsányi és Lajos kivételesen magas színvonalon végzi a dolgát, és játszótársai sem maradnak el tőle. Nincsenek felesleges mozdulatok, hanyagságból elnagyolt gesztusok, a legutolsó táncos is tudása legjavát adja.

Don Quijote tehát játékra hívja a börtönlakókat, és velük együtt a nézőket is, hogy erkölcsről, becsületről és igazságról prédikáljon. Harsányi Attila Don Quijote-ja minden körülmények között hisz abban, ami az agyában megfogan, ettől válik számunkra is érvényes figurává. Harsányi nem engedi, hogy a lovag hitvallása egy másodpercre is meginogjon, vagy úgy tűnjön, hogy kiesik a saját maga alakította világból. Legnagyobb buktatói ennek azok a váltások, ahol a játék közben kell visszalényegülnie pár másodpercre Cervantesszé. Nem teljes fordulat ez, de nem is baj, hiszen így tud a történet tanulsága a börtön, és ezáltal a mi tanulságunkká is válni. Mintha nem is egy „könnyed”, zenés játékot látnánk, ahol a műfaj sajátosságaiból adódóan nincs mód a mélyebb karakterábrázolásra. Ha egyszerűen akarnánk kifejezni magunkat, akkor azt mondanánk: meg van csinálva.

Ahogyan a történet halad tovább, úgy kezd összemosódni a valóság és a képzelet. A börtön malomkerékként árnyékot vető szellőzői (díszlettervező: Árvai György, világítás: Kramcsák János) egy disztópikus világ képét vetíti elénk. Az addig egyértelműen bolond, szinte az őrület határán lebegő lovag immár nem csupán egy tárgyalásra váró rab fantáziájának szüleménye, hanem a legemberibb, minden szempontból a társadalom fölött álló személy. A környezete lesz hirtelen természetellenes, a néző pedig önkéntelenül is vágyni kezd egy ilyen idealizált világ után. Nem lehet pontosan megmondani, hogy melyik pillanatban kezd Don Quijote valósága a mi képzeletünkben is inkább tetszővé válni.

Mindez persze nem jöhetne létre Lajos András Sanchoja nélkül, aki önmagában jeleníti meg a feltétel nélküli hűség mintapéldányát. Lajos András e tekintetben egy hangyányival mintha bizonytalanabb lenne, de ez nem játékbeli hiba, sokkal inkább a karakter befolyásolhatósága teszi őt labilisabb figurává. Lajos András szerepe egyébiránt rendkívül hálátlan, hiszen kis túlzással az a dolga, hogy Harsányi Attila alá játszva erősítse a felskiccelt Don Quijote-képet, minden gesztusa ezt szolgálja. Lajos azonban annak ellenére, hogy eszközök híján van, mégis képes kiemelkedni, és egyenrangú szereplővé tenni Sanchot a történetben.

Mint ahogyan a Dulcinea bőrében színpadra lépő Varga Andrea is, aki lubickol a jobb sorsra érdemes nő szerepében. Számos olyan változat létezik, ami Dulcinea „ringyóságát” középpontba állítva egyfajta fejlődéstörténetként fogja fel a figura átváltozását. Ám a miskolci változat ennél mélyebbre ás, a nő élethelyzete – és „foglalkozása” – csupán egy ok, aminek hatására keménnyé, akaratossá, már-már agresszívvá válik. Ellágyulása pedig valódi természetének kicsillanása a fertőből, ha csak egy pillanatra is, de fellebbenti előttünk egy lehetséges másik út reményét. Ezért aztán a Gödör-dal is elrugaszkodik az általános gyűlölet-himnusz értelmezésétől, és egy küzdelemmé válik, amit Dulcinea saját magával folytat.

Bár a történet lezárása végső soron nem happy end, a felmagasztosulás mégis megtörténik. Ha csak néhány rabot is, de sikerült „megváltani”, Cervantes emelt fővel indulhat az Inkvizíció elé. Nekünk, nézőknek azonban mégis marad némi hiányérzetünk: mit akart nekünk mondani Don Quijote? Miért gondolta Keszég László, hogy más korba ülteti át a történetet, ha nem használja ki az így létrehozott miliőt?

A végső, mai korra vonatkozó tanulság ott ragadt a bőrkötés alatt, így hát minden erkölcsi tanmesén, és érdekes megközelítésen túl, csupán egy kellemes estét kaptunk és a reményt, hogy jön majd egy jobb kor, amiben az igazság szolgái, a Don Quijoték irányítják a világot.

Írta: Vass Antónia

Fotók: mnsz.hu, Gálos Mihály Samu, Bujdos Tibor