Mesélő álmok

Büchner 23 évesen korát meghaladó vígjátékot alkotott, Leonce és Léna története pedig vígjátéki és mesei jellegzetességei mellett igazi tandrámává nőtte ki magát. A Vörösmarty Színház előadása is valamiképp ez utóbbi felől közelít, meghagyva az álomszerű mese illúzióját, kikoptatva a darabból a vígjátéki elemeket.


Kovács D. Dániel koncepciója – akár az első képben megjelenő torz álomvilág – túlnyúlik a Pelikán Udvar szűk stúdiószínpadán. Világa egyszerre nyom össze és tornyosul fölénk, ugyanakkor végteleníti is a teret. Ebbe a boltívekből és padokból épült labirintusba érkeznek meg a szereplők, akik – mint a való életben – találkoznak, hosszabb-rövidebb időre összefonódik a sorsuk, míg végül elválnak útjaik. Csak Leonce (Andrássy Máté) és Léna (Kiss Diána Magdolna) nem botlik soha egymásba, pedig az égig érő falak rendre visszhangozzák a nevüket.

Akad viszont társa mindkettőnek Valério (Pálya Pompónia) és a barátnő (Ballér Bianka) személyében. A két fiatal menekülése saját sorsuk elől azonban még segítőikkel az oldalukon is a kezdetektől fogva kudarcra van ítélve. Az előadás nem is tételezi fel, hogy a szerelmesek nem lesznek egymáséi, pontosabban, hogy a hercegnőnek és a hercegnek nem kell összeházasodnia (hiszen ismeretlenül szeretnek egymásba) – bár a záró jelenetben mégis tesznek rá egy kísérletnek aligha nevezhető gesztust, hogy szétválasszák a párt.

Az előadás éppoly megfoghatatlan, mint a nyitókép, csak hosszú percek elteltével azonosítjuk be a szereplőket, a viszonyaik pedig csupán az előadás felénél kezdenek kikristályosodni. A valóság egyfajta vízióként van jelen, így aztán joggal feltételezhetjük, hogy a házasságba kényszerített herceg képzelgéseit látjuk megelevenedni, az uralkodás terhébe belerokkant, irányítani már képtelen uralkodó pedig csak egy görbetükör által eltorzított figura. Minden bizonnyal szándékolt késleltetésről van szó, hiszen így, akár egy kirakós darabkáit, mi magunk rakhatjuk össze az el-elejtett információkból a saját történetünket.

Az darab egyébiránt a végletekig kihasználja a Pelikán Udvar lehetőségeit, csodálatos látványvilággal örvendeztetve meg minket (Díszlettervező: Horváth Jenny, videó: Maruscsák Dávid). Különösképpen kiemelkedik ebből a szempontból Léna és a barátnő vízi jelenete, amit a legegyszerűbb módszerekkel – két vödör víz, félhomály és emberi hangok –, keltenek életre, és a darab leghitelesebb térábrázolását hozzák vele létre.

A szereplők a térrel szemben kevésbé kidolgozottak. Leonce depresszióra hajlamos figurája, és a sejtelmes, meghatározhatatlan tér elűz minden olyan hangulati tényezőt az előadásból, amit a néző általában véve a vígjátékhoz kapcsol. Személyes tragédiák, lelki válságok egész sorát kapjuk cserébe, hiába a sokszor sziporkázó reflexiók, a hatalmi viszonyok groteszk elrajzolása, nincs kedvünk nevetni. Még Valerio megmozdulásai sem hoznak feloldást a jelenetekbe, holott a szerzői szándék néhány félmondatból egyértelműen kitűnik. Pálya Pompónia sem törekszik a karakter komikus oldalát megfogni, Valerio izgága természete sokkal inkább egyfajta védekezéssé válik. Ugyanis ő is éppoly nincstelen, mint újdonsült barátja, a herceg, akiben semmittevés tekintetében lelki társra lel.

Kiss Diána Magdolna Lénája a klasszikus naiva hercegnőt idézi elénk, aki a kényszerházasság elől menekülve a szerelem rózsaszín ideáját üldözi, miközben nebáncsvirágként kel át veszélyes vidékeken. Mégsem mondhatjuk, hogy ez a Léna híján lenne tettre készségnek, vagy teljes mértékben passzív karakter lenne. Való igaz, hogy nem sok lehetősége adódik rá, hogy komoly, számottevő döntéseket hozzon, vagy kibújjon a szerelemből szőtt burkából, amikor viszont mégis megteszi, látjuk, hogy minden gesztusa átgondolt.


A darab szabta keretek fölé azonban sem a színészek, sem Kovács D. Dániel nem tud emelkedni, ezért aztán a kesze-kusza világ, ami a színpadon megelevenedik, ennek elfedését is szolgálja. Nincs lehetőség a szereplők árnyalására, nincsenek a lélek mélységeit megmutató döntéshelyzetek és megszólalások – talán egyetlen kivétel mégis akad, Leonce monológja a darab első felében –, nincs több szálon futó, bonyolult, fondorlatokkal átitatott cselekmény, így nem a színészeken és a rendezőn múlik, hogy a darab nem több (nem lehet több) egy jól kivitelezett, olykor életigazságokra rávilágító, de mélységeket nélkülöző nem-vígjáték vígjátéknál.

Írta és fotózta: Vass Antónia
További képek ITT

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts