A klasszikusok újraértelmezése

Arany János születésének 200. évfordulójára a Radnóti Színház Szilágyi Bálint rendezésében színpadra állította megemlékezésül a Színarany című előadást, mely alapjaiban teszi kérdésessé azt, hogy hogyan „illik” megemlékezni egy olyan klasszikusról, mint a Toldi költője. Az előadást látva az embernek önkéntelenül is a PIM egyik szlogenje jut eszébe: Ha klasszikussá válsz, mindig kortárs maradsz. És ezt az előadást látva, biztosan mondhatjuk, hogy Arany még sokáig a kortársunk marad.


Az előadás koncepciója igen egyszerű: négy nő (Kovács Adél, Lovas Rozi, Sodró Eliza, Józsa Bettina) a felhasználható kellékek segítségével eljátszik 12 Arany-balladát. Lényegében széteshetett volna maga az előadás, hiszen olyan egymástól mind tematikában, mind hangulatban különböző balladák kerültek a palettára, mint például az Ágnes asszony és a Borvitéz, ugyanakkor a fiatal rendező, Szilágyi Bálint igen leleményesen találta ki azt a kohéziót, amely minden egyes fragmentumnak eleve értelmezési keretet adott. Ez az összetartó erő a kertészeti eszközök mint kellékek használata volt. Ezzel a rettenetesen egyszerű, már-már primitív gesztussal az előadásnak egyfajta keretet adott a rendező, hiszen ezzel könnyen asszociálhat a néző Arany János Kertben című versére, mely bár abszolút távol áll az előadásban felhasznált balladáktól, de egészen pontos hangulati alapot adott a látványnak.

Külön érdekesnek mondható, hogy csak nők játszottak az előadásban, méghozzá esküvői ruhában. Az erős allegorikus látványvilágot ez is nagyban erősítette, hiszen az előadás mélyebb értelmezéséhez járult hozzá. Az esküvő mint az emberi élet legprototipikusabb határhelyzete, mely két ember életét alapjaiban változtatja meg az előadásban (hiszen csak nők szerepeltek benne) egyfajta groteszk egyoldalúságban kulminált, mely talán az Arany emlékév kapcsán külön, érdekes kérdéseket vet fel. Vajon a kortárs líra, kultúra valóban eléggé felkészült ahhoz az elkötelezettséghez, amely az Arany-költészet el- és befogadásához kell? Az előadás egy meghatározott pontján egy, az Arany kultuszt megsértő, a határokat feszegető gesztust tesz, hiszen az Ágnes asszony balladát tulajdonképpen átírja és ezzel nevetségessé teszi. Ez a kortárs (a bűvös szóval élve: posztmodern) gesztus az előadást tökéletesen jellemző, nagyon fiatalos és már-már pimasz kérdésfelvetés: elbírja még ezt is Arany János költészete? A válasz természetesen, igen.


A kortárs kultúra és kulturális emlékezet egyik meghatározó előadása lehetne a Színarany. Hiszen arra emlékeztet, hogy a klasszikusokat újra és újra felül kell írni, bátran, merészen hozzájuk kell nyúlni – hiszen csakis így tarthatjuk meg a mindennapokban, csak ezáltal erősíthetjük klasszikus létüket. 

Írta: Nagy Balázs Péter
Fotók: Dömölky Dániel

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts