Átengedni a szíveden a történetet

Kádár Annamária mesepszichológus, aki szerint fontos szerepet töltenek be a mesék az életünkben. A jó mese hamuban sült pogácsa, melyet magunkhoz veszünk, és értékes útravaló életünk mindennapjaiban. Minden életkorban másfajta történetekre van szüksége a gyerekeknek. A mese a gyermek mágikus világlátása, de vajon akkor is birtokolhatjuk-e ezt a szemléletmódot, amikor felnövünk? 


Milyen az ideális mesekönyv, amely útravalóként szolgál a boldog élethez? 

Ez egy sokrétű kérdés, mert figyelembe kell venni a gyermek életkori sajátosságát. Más egy egyéves, egy kisóvodás, egy kisiskolás, és más egy serdülőkorú gyerek. Ha kisgyerekkorról beszélünk, akkor mindenképpen olyan könyvre van szükség, amely a mesekorszaknak a megalapozója: mondókák, döcögtetők, höcögtetők, járogatók. Tele színes illusztrációkkal. A gyereknek meg kell mutatni a világot. Utána már kisgyermekkorban a Boribon és Kippkopp típusú történetek, ahol még mindig ott vannak az illusztrációk, és rövid, egyszerű dolgokat mesélnek el, mert a gyereknek nincs hosszú távú emlékezete. Nehezen tud átfogni egy bonyolultabb cselekménysorozatot. Három-négy éves korban a kisebb állatmesék, a novellaszerű történetek ajánlottak már, kevesebb illusztrációval. A nagy mesekorszak négy-öt évesen kezdődik és nyolc-kilenc éves korban ér véget. Ez a bonyolultabb tündérmesék, varázsmesék ideje, ahol az a lényeges, hogy a gyerek készítsen belső illusztrációt a meséhez, megalkossa belső képeit. Egy kilenc-tíz évesnek a különböző ifjúsági regények, kalandregények tetszenek. 

Egy mesekönyvben milyen írói fogással érhető el, hogy az olvasó érzelmi intelligenciája fejlődjön? 

A népmesék ezt észrevétlenül teszik meg. Nem kimondottan úgy keletkeztek a népmesék, hogy ezzel érzelmi intelligenciát akartak fejleszteni. Azáltal, hogy egy gyerek végigjárja a mesehős útját, megtanul a komfortzónából kimozdulni, magával vinni a hamuban sült pogácsákat, megküzdeni a saját belső sárkányaival, segítséget adni, segítséget kapni, felmászni a saját égig érő fájának a tetejére. Ez az érzelmi intelligencia minden faktorára ad egyfajta útravalót, hogy milyen fontos az önbecsülés, az empátia, a küzdőképesség, a problémamegoldás, mások szempontjába való belehelyezkedés. Éppen ezért soha nem szabad magyarázni egy mesét, hanem hagyni kell, hogy a gyerek a szívében vigye magával, és a megfelelő helyzetekben magától aktiválódjon. 

Mi a helyzet a kortárs meseírással? 

Az egy egészen más dolog, ha valaki kortárs mesét ír. Itt egy szempontváltás kell, hogy megnézze gyermeki perspektívából a világot. Egy kortárs gyerekírónak mindenképpen ismerni kell annak a korosztálynak az életkori sajátosságait, akinek ír. Megérteni azt, hogy egy óvodásban benne van az omnipotencia, hogy ő mindenre képes. Ott van az egocentrikus gondolkodásmód, hogy csak a saját szemszögéből látja a világot, az animizmus, hogy minden tárgynak lelke van. Ezeket nem mesterkélten kell beépíteni a műbe, hanem ebből a perspektívából látni. Úgy gondolom, hogy egy jó gyerekkönyv-író mindenképpen megőrzi egy kicsit a gyermeki világlátását felnőttként is, nem csak akkor, amikor gyerekkönyvet ír, hanem valahogy közel áll hozzá ez a világ. Nem leereszkedik, hanem eleve már ott van. 

Érdemes-e komoly témájú mesekönyvet írni? Komolyan lehet-e venni a gyerekeket feltéve, ha az ő nyelvükön fantáziával szólunk hozzájuk? 

Úgy gondolom, hogy az ilyen mesekönyvek is nagyon fontosak, például Tóth Krisztina Anyát megoperálták című mesekönyve, mert abban a percben, hogy egy gyerek hasonló élethelyzetbe kerül, van számára egy történet. Bármilyen nehéz helyzetre fel tud készülni, ha van egy mese, egy történet mögötte. Ha nem is a saját története, de egy párhuzamos történetet kap, segíti a feldolgozás módját. Mint ahogy a meséből sem szabad kilúgozni a konfliktust, a sárkánynak a helyén kell lennie, az életben is vannak ilyen sárkányaink. Ezek életszerű, életszagú helyzetek. A családban lesz olyan, hogy megoperálnak, vagy elveszítenek valakit. Van egy másik könyv, Elekes Dóra A muter meg a dzsinnek, amelyben az édesanya alkoholista. Vannak olyan problémák, amelyek nem szükségszerű válságai az életnek, de mégis megtörténhetnek. Egy gyerek úgy kap útmutatót, hogy egy másik szemszögből, egy másik élethelyzetből kiindulva eljut a saját maga történetéhez. Ez nem azt jelenti, hogy ilyen könyvekkel csak akkor találkozhatunk, amikor konkrétan ilyen helyzetbe kerülünk, hanem lehetnek akár olyan élethelyzetek is, amikor jó elővenni ezeket a műveket. 

A gyerekek ezeket meg tudják érteni? 

Nem úgy érti meg, mint egy felnőtt, hogy most ez a könyv nekem direkt arra lesz jó, hogy feldolgozzam a problémámat, hanem szimbolikus úton azonosul a mesének nem csak a hősével, hanem bármilyen mesei állomásban leragadhat. Ezért is nem kell feltétlenül ezzel foglalkoznunk, hogy mi a feldolgozásnak a módja, hanem oda kell adnunk a gyereknek a mesét, és hagynunk kell, hogy hasson. Nem kell külön megbeszélnünk a gyerekkel ezt az egészet, hanem maximum azt tehetjük, hogy válaszolunk az ő kérdéseire vagy az érzelmi fókuszból kiindulva dolgozzuk fel a történetet, úgy, hogy a mese mögötti érzésre keresünk célzott gyakorlatokat, anélkül, hogy ezt nevén neveznénk.

A felnőtteknek is érdemes meséket olvasniuk? Miben változik meg az életük, ha rendszeresen olvasnak meséket? 

Felnőttként amikor már van gyereked, akkor egy érdekes váltás történik. Szülőként éltem meg, hogy amikor mesét mondok a gyerekemnek, akkor olyan, mintha fél lábbal visszamennék a saját gyerekkoromba, és nem csak az édesanya vagyok, aki mesélek, hanem az a gyerek is, aki a mesét hallgatja. Ez egy módosult tudatállapot, megáll a világ, megszűnik a környezet, és benne vagy a történetben. Ez akkor következhet be, amikor átengeded a szíveden a történetet. Ez egy rítus, egy szertartás, amivel lezárjátok a napot. Amikor nem a gyerekeimnek meséltem, hanem magamnak olvastam, rengeteg erőforrást kaptam a mesei világlátásból. Ez a mágikus gondolkodásmód, amely a mesékben fellelhető, a mindennapok csodás véletlene, hogy bármi megtörténhet. Valahol egy kicsit aktiválja a benned levő csodagyereket, amiről Jung mesél. Az a felnőtt, aki mesét olvas, kortárs gyerekirodalmat olvas, az óhatatlanul aktívan tartja ezt a gyermeki belső énjét. 


A gyerekekre általában jellemző, hogy meseszerűen, fantáziával fogják fel a körülöttük lévő világot. A legtöbb felnőttből miért veszik ki ez a képesség? 

A gyereknél ez egy sajátos világlátás, életkori sajátosság ez a mágikus gondolkodásmód. Ezért nem véletlen, hogy négy-öt éves kortól nyolc-kilenc éves korig tart, és utána a gyermek is a realitás felé kezd elmozdulni. Felnőttként, amikor benne vagy a határidőkben, a mindennapokban, hogy elkésel, ott kell lenni valahol, feladatokat kell teljesíteni, elég nehéz jelen lenni a mágikus gondolkodásmódban. De miért ne lehetnél akkor benne, amikor sétálsz a gyerekeddel és gesztenyét gyűjtesz. Azt látom, hogy az a felnőtt, aki tudatosan le tudja csendesíteni maga körül a világot, akár egy kávészünettel, akár egy rítussal, szertartással, időt ad egy kicsit a lelkének is, akkor vissza tud lépni ebbe a szemléletbe. Időnként kell a felnőtt üzemmód, de az is ugyanolyan fontos, hogy akár jót nevessünk egy kávészünetben. Egy kicsit fél lábbal a valóságban, fél lábbal a mesei világban lenni. Ezt felnőttként is meg tudjuk tenni, ha aktiváljuk ezt az egész énrészünket. Ezt gyereklelkű felnőttek is tudják aktiválni. Aki gyerekkörnyezetben van, aki gyerekkel kommunikál, annak mindenképpen szempontot kell váltania, mert máshogy nem lehet. 

Ön kifejezetten fantáziadúsan, színesen öltözködik, ami felemelő hangulatot áraszt. Mivel lesz másabb az életünk, ha a mesebeli fantáziát beemeljük a valóságunkba, mint például az öltözködésbe, az otthonunk berendezésébe? 

Én azt tudom elmondani, hogy nekem miért jó. Sokszor a mindennapi hangulatok alapján alakítok ki mindent. Vannak szimbólumok az életemben, például a napraforgók, amelyekkel tele van a lakásom. A napraforgó az életvidámság, a derű, az erőforrásnak a szimbóluma. Azért is szeretem használni akár a lakásban, akár az öltözködésben. A színes, vidám ruhák abban segítenek, hogy ebben az üzemmódban működjek. Mikor elkezdtem az egyetemen tanítani, huszonévesen, akkor még én is próbáltam a kosztüm, körömcipő összeállítást, de rájöttem, hogy ez nem az én világom. Aztán megtaláltam a saját hangomat, a saját stílusomat. Ehhez hozzátartoznak a színes ruhák, a kendők, a sálak, az ékszerek, a kiegészítők. De ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek színesen kellene öltözni. Mindenkinek meg kell találnia azt a környezetet, azt a stílust, amelyben ő jól érzi magát, a saját hangját, és amikor oda eljut, akkor igazából nem kell szerepeket játszania. Nem kell a kosztümben szorongania, de lehet, hogy valaki pedig pont abban érzi jól magát. De addig hosszú az út, amíg eljut, hogy igen, ez az enyém, mert akkor már nem testidegen valami, hanem a tiéd. Ez mindenkinek a saját története.

Készítette: Ágoston Enikő
Fotók: Prikaszky Zsanett

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts