„A pszichiáter kérdésére, hogy melyik nemhez vonzódom, röviden és világosan rávágtam: a nőihez. Noha meggyőződésem szerint nem létezik semmiféle nő- vagy hímnem, nem akartam zavarba hozni, csak az járt a fejemben, hogy valóra váltsam álmaimat. Természetesen, a pszichiáter következő kérdése az volt, hogy: Aztán miért akar nő lenni? Amennyiben a nőhöz vonzódik, maga férfi. Éppen ezért, válaszoltam, a nő nője akarok lenni, mert a nőkhöz vonzódom, a nőiességhez, tiszta esszenciális nőszerelemre sóvárgok, a férfiak szexuális értelemben egyáltalán nem érdekelnek. Nekem, mint a nő nőjének a nő nőjének a gyengédsége kell, semmi más.” (30-31.)
Slobodan Tišma 2011-es regénye, a Bernardi szobája hazánkban 2017-ben jelent meg Orcsik Roland fordításában, a Jelenkor Kiadó és a Fiatal Írók Szövetsége gondozásában. A szerző ezen művével 2012-ben elnyerte a szerb irodalmi élet legrangosabbnak számító elismerését, a NIN-díjat.
A regény egyik különlegessége, hogy figyelembe veszi a türelmetlen olvasót, és az utolsó előtti fejezetben egy történetvázlatként elmeséli a megelőző oldalak eseményeit. Azonban hiba lenne csak ezzel a tömör leírással megismerkedve a könyvespolcra rakni és porosodásra ítélni a művet, ugyanis a Bernardi szobájában a cselekmény másodlagos, a hangsúly a főszereplő belső monológjain, önértelmező filozofálásán, identitás- és életcél keresésén van.
A kötet elbeszélője egy Pišta Petrovic nevű identitásválságban szenvedő, klausztrofóbiás fiatal, akit mindkét szülője által magára hagyatottan éli mindennapjait hol vendégeivel megosztott lakásában, hol a parkolóban rozsdásodó Mercedes roncsban. Édesanyja még gyerekkorában elköltözött a családi otthonból, hogy egy hippikommunában éljen új férjével. Édesapja katonaorvosként kénytelen másik városba költözni, ám Pišta nem tart vele, nem hajlandó elhagyni a dúrvidéki lakást. A gyáva, konfrontációkerülő, és végtelenül toleráns fiú megtűri vendégeit, ezt a csapat egykor tehetséges művész embert, akik menedéket találtak lakásán. Elviseli, hogy kiszorítják saját otthonából, és önként beköltözik a parkolóban elhagyatottan álló Mercedes roncsába. A lakásba csupán szükségletei kielégítéseként jár fel, ám a tél beköszöntésével kénytelen elhagyni az oltalmazó autóroncsot, hogy a lakás egyetlen vendégek elől elzárt helyiségében lakjon, amely a gondosan körbefóliázott, portól és egyéb szennyeződésektől óvott szobabútort rejti magában, ami állítólag a híres tervező, Bernardo Bernardi munkája, és vagyonokat ér.
A szerző visszatérő szimbólumokkal és metaforákkal operál regényében, melyek körülhatárolják az elbeszélő történetét. Visszatérő motívum az óceán, amit végzetesen „öröklétnek” titulál Pišta, és minden egyéb szimbólumot és metaforát a jéghideg kékséghez kapcsol elméjében. Az elbeszélő hangneme a valóságtól teljesen elhidegült, egy kívülálló semlegességével és érzelemmentességével meséli el nyomasztóan keserű sorsának történetét, kitérve a kudarcba fulladt nemváltoztatása esetére, a kilakoltatás miatti tényleges elárvulására, és a szüleitől való végleges elhidegülésére. Pišta semmilyen hús-vér személyhez nem kötődik igazán, csupán a féltve őrzött szobabútorhoz és a parkolóban álló autóroncshoz. Ezen tárgyakon és a hozzájuk kötődő álmain keresztül igyekszik megfejteni saját magát.
A regény tulajdonképpen egy hosszú monológ, Pišta filozófiai, társadalmi és néha politikai kérdéseket feszegetve tárja elénk nyomorúságos múltját és jelenét, nemtelen, szülőtlen, céltalan, hajléktalan sorsával súlyos és nyomasztó légkört teremtve történetének.
A Bernardi szobája egy problémákkal küzdő fiatal lelki utazását mutatja be az olvasónak. A tematikusan felépülő fejezetek a túlzott szimbólum és metafora használattól válnak nehezen emészthetővé, azonban a főszereplő elbeszélésmódjának köszönhetően olvastatja magát a regény. Ez utóbbi érzelemmentességéből adódó negatívum, hogy nehéz azonosulni Pišta gondjaival, amiket ő szintén érdektelenül és tárgyilagosan közöl, teljes közönybe burkolózva. Így a végkifejlet katarzistól mentessé és semlegessé válik.
Slobodan Tišma: Bernardi szobája
Jelenkor Kiadó/Fiatal Írók Szövetsége, 2017, 140 oldal
Írta: Kurta Szabina
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése