SÚGÓ+ – Örömkoncert az Arénában

Október 13-án ismét Budapestre látogatott Sting, hogy a 57th & 9th turné keretében a magyar közönséget is elkápráztassa. Érdeklődőből pedig nem volt hiány, a Papp László Sportaréna zsúfolásig megtelt.


Persze, az elején még kissé foghíjas volt a koncert, főképp a kiemelt állóhelyek szektorában, illetve közvetlenül mellettem is üresen maradt sokáig két-három szék. Pedig bánhatták, akik úgy kalkuláltak, hogy kihagyják az „előzenekart”, ugyanis Sting már az első másodpercekben a színpadon volt, a koncert részévé téve a félórás „bemelegítő” show-t is, majd a háttérbe vonult, hogy átadja a helyét fiának, Joe Summernek, akire egyébként nagy teher hárult, hiszen a rajongó tömeg kritikusabb a legszőrösszívübb kritikusnál is. Summer azonban egy szál gitárral is bizonyított, megteremtve azt az intim közeget, ami ennek a koncertnek a sajátja volt. Hangja szépen szólt, és bár a koncert végi elcsípett félmondatok között akadt panasz a hangosításra, mi ebből semmit nem érzékeltünk, a lelátón tökéletesen szólt minden. Csupán azért izgultunk néhány másodpercig, hogy a koncert hevében lerúgott kontroll monitor hangfal hamar visszakerüljön az átállás során (sértetlenül), és ne húzódjon el emiatt a szünet. Szerencsére minden simán ment.

Habár az új lemez dalaiból nem sokat kaptunk, mégsem lehetett okunk panaszra, hiszen Sting elhozta a legnagyobb slágereit, felcsendült többek között a Synchronicity II, Every Breath You Take, Shape of My Heart, és az Englishman In New York, amiket még az is ismerhet, aki egyébként nem ős-Sting-fan, egyszóval a koncert alapkoncepciója valahol a harmónia megteremtése volt a régi és az új, az ismert és az ismeretlen között.


Talán éppen az a szándék, hogy egy bensőséges hangulatot teremtsenek az Arénában, okozta azt, hogy minden profizmus ellenére a katarzis elmaradt. Tökéletesre csiszolt, jól felépített turné-show-t kaptunk, egy szerethető, kiváló zenésztől, ami mellőzte a manírokat és hamis gesztusokat, ám valamiféle hiányérzettel hagytam el az Arénát. Pedig azt sem lehetett mondani, hogy egy futószalag előadást kaptunk, holott a setlisten sem változtattak a korábbiakhoz képest – általánosságban elmondható, hogy bármelyik turnéállomásra mentek az emberek, nagyjából ugyanazt kapták.

Okolhatnánk a hiány miatt a látványt is, de minimalizmusa ellenére arra sem lehet panaszunk. Nem kaptunk ugyan lézershow-t, és csicsás díszletelemeket, de nem is volt rá szükség, a világítás, a színek tökéletesen harmonizáltak a felcsendülő számokkal, amikor pedig úgy tűnt, hogy szükség van a közönség felrázására, a reflektorok hirtelen pásztázni kezdtek, fényárba vonva az Arénát.

Mindezt lekövette a színpad két oldalán a két kivetítő, ahol Stinghez méltó minőségben lehetett nyomon követni a koncertet. Legalább két fix és két mozgó kamera rögzített a színpad széléről, olykor pedig a technikusok real time-ban effektezték meg a gitárszólót.


Nem csupán Sting nyújtott kiemelkedőt, hanem az őt körülvevő zenekar is. Joe Summer a showindító minikoncertje után hátrahúzódott, és a vokált erősítette a koncert alatt, de persze nem hiányozhatott Dominic Miller sem, aki fiával, Rufussal gitározta végig az estét. A doboknál Josh Freese ült, akivel kapcsolatban csupán annyi kritikával élhetünk, hogy nem Vinnie Colaiuta, de talán még jobb is volt ez így, hogy ő jött, hiszen remek érzékkel adott tempót, határozott, keményebb játéka pedig különleges hangulatot kölcsönzött a számoknak.

A legkiemelkedőbb háttérzenésznek mégsem a két oszlopos tagot, vagy fiaikat mondanám, hanem a végig széles mosollyal éneklő/játszó Percy Cardonát, aki a bandoneonnal néha előre lépve fantasztikus szólókat nyomott – a közönség nem kis örömére. Ha nem állt volna Sting a színpadon, még olyan könnyelmű kijelentéssel is élhetnék, hogy az este legjobb teljesítményét nyújtotta.

Mindent összevetve, amennyiben a koncert célja a minőségi szórakoztatás volt, a feladatot tökéletesen teljesítette, és bár kaphattunk volna többet az új lemez dalai közül, végső soron nem lehet okunk panaszra a számok tekintetében sem, hiszen azért valljuk be, van annak valami különleges varázsa, amikor élőben halljuk felcsendülni a legnagyobb slágereket. 

Írta: Vass Antónia
Fotók: Artlasso, Julio Cesar Aguilar/AFP

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts