Abban a világban, ahol Bach és Mozart már nem számít celebnek, inkább valahol a sznob és az értelmiségi néha-néha egybemosható metszetébe kerül, a komolyzene vagy elfogadja, hogy szűk közönségnek fog játszani, vagy mindenféle praktikákat eszel ki, hogy felkeltse magára a hétköznapiak figyelmét. 2003-ban nagy port kavart, hogy Zorán a Budapest Sportarénában a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarral a háta mögött nagykoncertet adott, a műfaj konzervatív alakjai ezt a komolyzene hígításaként fogták fel. Ma, tizenhárom évvel később méltán elismert nagyzenekarok és karmesterek járják a világot, hogy úgynevezett cine-koncerteket adjanak. Fognak egy hollywoodi sikerprodukciót, és alájátszanak, egyszerre aknázva ki a mozi és a koncert adta lehetőségeket. 2017 októberében az Oscar-díjas Kaliforniai álom cine-koncert változata érkezett a Papp László Sportarénába.
A mozi rész adott. Nagy kivetítő, eredeti hang, felirat, némi plusz fény a különösen érzelmes jeleneteknél, amitől Emma Stone arca rózsaszínbe fullad. A vászon alatt pedig az Óbudai Danubia Zenekar, és a magyar jazz egyik fellegvára, a Modern Art Orchestra. Valamiféle bensőséges hangulatot ad, ahogy a karmester megszólítja a nézőket, és külön felhívja a figyelmet arra, hogy nem egy szokványos este elé néznek. Ugyanis, a komolyzene hagyományaival ellentétben itt nem kell csendben maradni, sőt, ajánlott, hogy átengedjük magunkat a mozi okozta élménynek és bizonyos jeleneteknél elragadjanak minket az érzelmek. Illetve tapsolni is lehet, ha úgy tetszik. A karmester még egy különösen fontos dologra felhívta a figyelmet, miszerint nem fogják pontosan követni az eredeti hangszerelést, hanem néha improvizatív jelleggel el fognak térni a daloktól. Ne lepődjünk hát meg, ha néha nincs szinkron Ryan Gosling és a zongoristánk ujjai között, vagy ha esetleg mást hallunk, mint amit korábban megszoktunk.
Roppant izgalmas dolog. Mint mozi- és mint koncertélvező azt gondolom, hogy ez egy remek kezdeményezés, a Kaliforniai álom pedig különösen alkalmas arra, hogy áthangszereljék, újragondolják, hiszen Ryan Gosling figurája a zseni alkat révén variációk millióit hordozza magában, így hát itt a lehetőség, hogy másként hallhassuk, sőt a szimfonikus zenekarok patetikus erejével együtt élhessük át ezt a filmet.
A kezdeti figyelmeztetések ellenére tulajdonképpen csak egyetlen különbséget vettem észre a zenében (az is nyúlfarknyi volt, egy trillával több), holott többször is láttam már a filmet, tehát ha valami eltér, annak fel kellett volna tűnnie. Nem tűnt, nem is volt minek. Pontosan alájátszottak mindent, így, ha az ember hagyta magát belesodorni a film világába (ami nagyon könnyedén megtörtént, hiszen kiváló alkotásról beszélünk), akkor tulajdonképpen fel se tűnt, hogy egy egész zenekar dolgozik a vászon alatt. Pedig nem az Operában voltunk, a zenészek színpadon foglaltak helyet, elvileg szerves részei az élménynek, a gyakorlatban viszont mégsem.
Ahogy a Zorán nagykoncert hatalmas siker lett, s a szimfonikus zenekarok azóta sorban beülnek a könnyűzene képviselői mellé, úgy megvan a lehetőség arra is, hogy a cine-koncert egy érdemes műfajjá váljon. Ám egyelőre nem elég bátor. Ahhoz, hogy ne az imaxt, hanem a koncerttermet válassza a néző, ahhoz sokkal több kell. Ha mertek volna belenyúlni; áthangszerelni, újragondolni (nyilván a hangsávot nem lehet, az énekhangoknak maradniuk kell), akkor egy hihetetlenül izgalmas és új dimenzióját nyitották volna meg a Kaliforniai álomnak, ami magában hordozza azt a kiváltságot, amit a mozi sosem: a megismételhetetlenséget és a jelenlétet. Viszont, ha nem nyúlnak elég bátran a szálak közé a cine-koncert halott próba marad.
Írta: Veréb Árnika
Fotók: http://www.lionsgatepublicity.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése