CSEKKOLD! – Shakespeare sem mondhatta volna szebben

November 3. és 5. között rendezték meg a CSEKKOLD! 3.0 – Cseh Színházi Fesztivált a Katona József Színházban, ennek keretében volt látható David Jařab rendezése, a Macbeth (TOO MUCH BLOOD) [Macbeth, avagy TÚL SOK A VÉR]. A darab egy időtlen térbe, egy bármikor, bárhol elhelyezhető keretbe transzportálta Shakespeare alkotását. Mi tesz minket férfivá és nővé? Mik a vágyaink? Ki tudjuk-e mondani őket? Ezek az előadás központi kérdései, miközben tanúi lehetünk, hogy számolja föl a nyelv saját jelentését.


Az előadást annak ellenére Katona Nagyszínpadán mutatták be, hogy valójában egy kamaradarab: egyetlen különös térben, talán a semmi időtlen tengelyén várakozó hotelszobában játszódik a történet. Ezért a színpad bal és jobb harmadát fekete paraván fedte, a játéktér leszűkült, felerősítve az egy pontba záródás érzését. Szinte üres a terem, csak két pad és a háttérben egy ágy (a második felvonásban már kanapévá összecsukva) alkotják a berendezést. Hátul a falon állatbőrök és állatkoponya. Részeiben nem, de összhatásukban (például ahogy a koponya az ágy fölé kerül) különös hatást gyakorolnak a nézőre. Ugyanez mondható el a jelmezekről is. Az első felvonásban néhány kivétellel leszámítva fehér fürdőköpenyben jelennek meg a szereplők (ez nyitja meg a hotelszoba értelmezést, távolít el a hálószobától), a második felvonásban pedig fekete ruhájukra (ami önmagában nem furcsa, öltöny, vagy egyberuha) kötözött öveket hordanak. A nyakba akasztva, a mellkasra kötve stb. Akár valami szado-mazo játék eszközei is lehetnének, vagy az alakok megkötözöttségét hangsúlyoznák.

A történet szinte a végtelenségig menően redukált, ez hatványozottan igaz a nyelvi megformáltságra, de a szereplők, konfliktusok terén is értelmezhető. Ez a majdnem kiüresedésig fokozott lebontás egyszerre zavaró és komikus. Rendkívül beszédes az a jelenet, mikor a szerettei haláláról értesül Lady Macduff. Az őt megölni készülő alak szörnyen lassan húzza ki a földön fekvő nőt a színről, miközben annak néma sikítását „halljuk”. Ez egy borzalmas pillanat, mely azonban egy idő után komikussá válik, zavaróvá, melyet kénytelenek vagyunk nevetéssel föloldani. A darab többször él ezzel a fekete humorra hajazó játékkal. Említhető itt a gyilkolások gyermekjáték-szerű megjelenése (kiemelten fontos, hogy a címmel ellentétben egyetlen csepp vér nélkül), valamint a szereplők gyakran túlhangsúlyozott mimikája. Ebben a szinte puszta térben a figyelem az arcokra irányul, melyek különös, torz mozgással a nyelvi ürességet erősítik. Ezt készíti elő mindkét felvonás elején a sötét színpadon egyetlen fénycsíkban megjelenő színész (aki egyébként a darab Macduffja), természetellenes intonációval és szünetekkel, furcsa arcjátékkal keretezi az általa felkonferált darabot („Macbeth. Part one.” – Hangzik el nagyjából másfél perc alatt.)


Az előadás a két főalak belső konfliktusának megjelenítése. Lady Macbeth az elején feketében jön be, majd meztelenre vetkőzik, fehér hálóruhát vesz magára. A második felvonás hatalmas, fekete ruhája még erősebb kontrasztot teremt Anežka Kubátová rövid, szőke hajával. A nő vágya, hogy gyereke lehessen (ki is fejezi: ezt kell tennie, hiszen nő), a férje azonban képtelen a vele való együttlétre. Macbeth impotenciáját többféleképpen értelmezi a darab: mintha ő maga sem tudná, mit akar. Lady Macbeth az első felvonásban választás elé állítja, hangsúlyozva a kiemelt szavakat: fuck ME or kill HIM (dugj meg engem, vagy öld meg őt, vagyis Duncant). Macbeth az utóbbit választja, ennek következtében a felesége viszont nem tud szabadulni a „túl sok vértől”. A nő az egyetlen szereplő, aki képes a vágyai artikulálására: I NEED a child (Gyereket akarok). Mikor ezt kimondja, megszakad az addig fokozatosan erősödő zene. Lady Macbeth számára a gyilkosság, valamint a hatalom, a pénz megszerzése (mivel a semmi hotelszobájában vagyunk, nincs szó királyról, hanem főnökről [boss]) nem képes pótolni a valódi igényét: azt, hogy a férje képes legyen lefeküdni vele és gyereket nemzeni. A figura fokozatosan halad a megőrülés felé. Az első felvonásban gyakran szipog, mintha náthás lenne vagy sírna, a másodikban már különös rángásba kezd, míg végül átadja magát a saját torkának elvágásával járó őrületnek.

Miloslav König a fent említett színésznőhöz hasonlóan izgalmas alakítást nyújt a darab főszereplőjeként. Saját vágyait értelmezni és megfogalmazni képtelen Macbeth-et látunk. Sokszor gyermeki vonásokat hord magán, a már említett, eljátszott gyilkosságon túl, kisbabaként bújik felesége karjaiba, míg ő maga az aranyrudat dédelgeti játékbabaként. A végén elkezdi letolni a nadrágját, talán megtörténhetne az aktus, ezt azonban nem tudjuk meg, mert Lady Macbeth megöli magát, a férfi pedig letolt nadrággal, nevetségesen kiszolgáltatva marad a darab végéig. Az ok (bár nem kizárólagossággal megjelenő), mellyel Macbeth értelmezni kezdi saját nemzőképtelenségét, a homoszexualitás lehetősége. Előbb barátja testét veszi szemügyre, majd a neki kiszolgáltatott, hatalmát igen, de közeledését nem támogató szolgájával próbálkozik. Amikor megmossa a másik férfi meztelen felsőtestét, az a figura leghatározottabb cselekedete. Fontos, hogy a jelenet közben Macbeth a lehető legbanálisabb párbeszédet folytatja: arról beszél, hogy kék az ég. A piros szó említésekor (mely utal a központi jelentőségű vérre) húzza közel magához a nyakába akasztott övvel a másikat, ekkor azonban megzavarják őket.

Macbeth végzete egészen misztikus lesz. A darab már eddig is felkészített az összemosódó perspektívákra – így egyszerre zajlik a két főszereplő csata utáni vetkőzése, Banquo Duncannek szóló csata-beszámolója és a csata megelevenedése; vagy Ross (még egyedül történő) mosakodása és Macbeth második látogatása a varázslényeknél. A végén azonban eldönthetetlen, hogy a színpadra visszatérő összes, korábban meghalt szereplő Macbeth fantáziájának/őrületének a szüleménye, vagy valóban megelevenedtek, hiszen a varázslényektől már többször hallhattuk: történnek csodás dolgok. Macbethnek ekkor kellene végre valami nagyszerűt mondania, azonban csak arra képes: Még nem akarok meghalni. Shakespeare sem mondhatta volna szebben – érkezik az elismerő válasz. Erre minden szereplő körülfogja a férfit, egy pillanatra sötét lesz, majd a felvillanó fényben látjuk, ahogyan Macbeth elvágja a saját torkát, őt azonban nem életre kelt lények, hanem mozdulatlan testek veszik körül.


Az előadás legérdekesebb vonása a nyelv jelentésének fölszámolása. Angolul beszélnek a szereplők, így kifejezetten az angol nyelv kiüresedését figyelhetjük meg. Hangsúlyossá válnak a rövid szavak, a szabálytalan intonáció. Minél többször hangzik el egy szó (pl. HEAVY – az aranyrúddal és a problémákkal kapcsolatban ismételgetik folyton másképp hangsúlyozva), annál inkább jelentését veszti, már csak egy puszta hangalak lesz. A két szakállas, különböző tónussal élő férfi, a két varázslény teljes mondatokban énekel – ez szinte megrendítően üdítő. Macbeth is énekel az első felvonás végén, majd a második felvonásban szintén hangszeren játszva Shakespeare Macbeth-jének szövegét ritmizálja, halandzsa-dal lesz a dráma szövegből. Főként a főszereplő beszéde kelt különös hatást, végig egy egyedi, talán éneklőnek is nevezhető, szabadon hangsúlyozó módon szólal meg. Mikor Macbeth azt akarja mondani, hogy „Duncan meghalt, Macduff elmenekült”, akkor ragaszkodik a „Duncan is dead. Macduff is weg.” formához. Ross kérdésére, hogy mi az a weg, azt mondja, hogy ez az elmenekült német megfelelője (german out) és ragaszkodik hozzá, hogy az általa megszabott formában ismételjék a mondatot. Ez alapján úgy tűnik, mintha a hangalak, a kimondás módja számítana, nem a szavak tényleges jelentése. A darab végén Macbeth halála után megjelenik újra a Macduffot alakító színész az egyetlen megvilágított részben és fölteszi a kérdést: mit lehet mondani? Mikor látszólag megtalálja a választ, elalszik a fény. Igazán frappáns és jelentős a csöndben az a megtalált, de nem hallott végszó.

Írta: Fazekas Júlia
Fotók: Divadlo Na zábradlí

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts