Az RS9 Színházban bemutatott Jean-Michel Ribes-darab emberek rövid, önmagukhoz és másokhoz szóló beszédéből, illetve néhány ember között folyó beszélgetésekből épül föl. A Monológok, bilógok, trilógok rendkívül sokszínű előadás, mely ismerős helyzetek és roppant groteszk szituációk keverésével dolgozik. Egyik megdöbbentő beszélgetés-részletet egy másik, egészen különböző hangvételű monológ követ – a közös ezekben Ribes egyedi humora és karakterei, melyeket három színész tölt meg élettel.
A Monológok, bilógok, trilógok az RS9 színház pincehelységében elevenedik meg. Az egész helyiség a játék része – a nézőknek már belépéskor óvatosan kell széküket elfoglalniuk, ugyanis a szoba nézőtér-felén is akad egy-két nyitott bőrönd, földre rúgott cipő, levetett ruhadarab. A terem színpadként funkcionáló része pedig egészen egy raktár benyomását kelti: középen régi matracok, felfújt gumicsónakok, felborított székek és hatalmas ruhahalmok. Mintha egy már régen nem használt kelléktárban lennénk.
Az előadás rövid jelenetekből épül fel, melyekben a három színész – Bach Zsófia, Kathy Zsolt és Makray Gábor – folyamatosan újabb és újabb szerepeket ölt föl. Ehhez pedig a teremben talált (a halom alól kiásott, bőröndből előszedett) számtalan kelléket is felhasználják. Sokszor mintha az éppen felkapott ruhák vagy tárgyak alakítanák a szerepeket és a jeleneteket. Ez természetesen illúzió, hiszen egy remekül megkomponált játéknak vagyunk a részesei, Cortés Sebastián rendezése azonban elhiteti velünk a szituációk adott pillanatban történő alakulását.
Az egyes jelenetekben a színészek változó módon vesznek részt: erre utal a darab címe is. Látunk monológokat, párbeszédeket és olyan helyzeteket, melyben mindhárman szerepelnek. Azonban még ez a három típusú struktúra is megborul néhol: van olyan monológ, mely valójában egyoldalú párbeszéd (csak a másikat, akihez szól, nem látjuk) és van olyan is, ami a közönséghez szól. De akad olyan jelenet, melyben bár csak az egyik színész beszél, mellette egy másik is szerepet játszik. Sőt, a színészek egy történeten belül sem feltétlenül csak egy szereplőt keltenek életre: különböző jelzésértékű kellékekkel különböző szerepekben jelenhetnek meg egyetlen beszélgetés lefolyása alatt is. De ha jobban belegondolunk, akár az az érzésünk támadhat, hogy valójában nincs is olyan pillanat, amikor valamelyik színész ne lenne része a játéknak: a háttérben akár keresgéli a következő kelléket, amivel előadhat valamit, vagy akkor, hogyha csak nézi a másik két, párbeszédet folytató személyt – a mimikáját figyelni ekkor is roppant izgalmas. Mindez pedig ahhoz juttatja el a gondolatmenetet, hogy maguk a nézők szintén végig részesei a játéknak, jelentsen ez akár aktív szerepvállalást, vagy passzívat (pl. amikor egy zárt szobában beszélget két szereplő).
Érzékelteti ezt a keretezés, hiszen az egyik színész a nézőket megkerülve előbb kimegy a szobából, majd az előadás végén is egy bőrönddel a kezében ugyanebbe az irányba távozik. A színpad nem a nézők előtti terem-rész, hanem az egész pince, melyben nemcsak a színészek vesznek föl újabb és újabb arcokat, hanem a nézők is folyamatosan változtatják, mit képviselnek egy-egy jeleneten belül: választópolgárokat, részvényeseket, járókelőket stb.
Az egyes jelenetek bár igencsak különbözőek, ugyanannyira meglepőek és szórakoztatók. Az előadás egyetlen gyengesége talán a legutolsó jelenet, ami nem lóg ki ugyan humor tekintetében a többi közül, viszont jóval hosszabb, mint bármelyik másik. Hosszúsága pedig mintha nem tenne hozzá sokat magához a történethez – a végére kicsit unalmassá válik. A rendezés ezt mintha próbálná érdekesebbé tenni az egyes szerepek közötti átjárhatóság kérdésének megjelenítésével – a két színész kelléket cserél és ezzel a szerepeket is az adott jeleneten belül –, de a jelenet túlnyújtottságán nem változtat.
Ribes darabja meglehetősen egyedi humorral dolgozik. Az előttünk megjelenő személyiségek könnyen megérthetők ugyan (felismerjük egy-egy alakban az összetört szívű szerelmest, a nyerni akaró politikust, az ismerősét lenyűgözni akaró történetmondót), minden jelenet azonban tartalmaz valami furcsaságot, valami egyedi mozzanatot. A beszédek/beszélgetések során fokozatosan válik nyilvánvalóvá az adott szituáció groteszksége, sokszor csattanós szerkezettel építkező jeleneteket láthatunk. Az apró darabokra azonban mind jellemző, hogy ez a számunkra humoros vonás a szereplőknek egyáltalán nem furcsa: tehát amíg például amíg a mi világunkban nem feltétlenül lenne sikeres egy olyan vállalkozás, ami házaspárok éjszakai nyugalmának megzavarásában látja a kapcsolatok sikerét, addig a darab világában nem tűnik különösnek, hogy egy házaspár bérletet is vált egy ilyen vállalkozás szolgáltatására.
Ribes darabjának világa (vagy akár világai) tehát nagyon hasonlít a valóságra, mégis mintha annak kifordított, önmaga visszásságain kacagó változata volna. A Monológok, bilógok, trilógok szövege ezzel összefüggésben rendkívül egyedi, sok-sok sajátos kifejezéssel, mely Gulyás Adrienn fordításában remekül működik. A szövegkönyv azért is jelentős, mert módfelett pörgős és sokrétű megszólalások kontráznak egymásra folyamatosan. A fordítón és a rendezőn kívül a három színész játéka is kiemelendő, akik mindannyian remek játékkal keltik életre Ribes sokféle, színesebbnél színesebb karaktereit. Nem utolsósorban látható, hogy mennyire élvezik a játékot, ami még felemelőbbé teszi ezt a szórakoztató előadást, és az egyes jelenetek közötti váltások néhol legalább annyira érdekesek és viccesek, mint maguk a monológok, bilógok és trilógok.
Írta: Fazekas Júlia
Fotók: Toldy Miklós
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése