Súgópéldány

Idegenné kell válni ahhoz, hogy szabadok lehessünk? Csak veszteni való nélkül érhetjük el a szabadságot úgy, hogy még akkor sincs garancia a boldogságra? Miért kell olyan hagyományokhoz ragaszkodni, amik élhetetlenné teszik a hétköznapjainkat? Ezeket a problémákat járja körül a Vérfarkas című előadás, amit az V. Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozón (MITEM), a Nemzeti Színház színpadán lehetett megtekinteni. Az észt dráma nem csak a ’Yakut Tarantino’ azaz Szergej Potapov rendezése miatt különleges, hanem a társulat miatt is. A R.A.A.A.M. formáció érdekessége ugyanis, hogy különböző színházak színészei kizárólag erre az egy előadásra álltak össze. 

Az eredeti mű August Kitzberg Libahunt című drámája, amely bemutatja, hogyan válik valaki vérfarkassá, illetve, hogyan változtatnak valakit azzá. Tiina (Kristiina-Hortensia Port) példáján keresztül tárul elénk e szimbolikus állat, a szabadság, szívósság és számkivetettség jelképeként. 

Tiina kislánykorában menekülni kényszerül anyja gyilkosai elől. A gyilkosok a falu, azaz a közösség. Az anya boszorkány volt, a lánya vérfarkas – legalábbis a falubeliek szerint. Éppen ezért a lány az erdőben keres magának menedéket. Sok bujkálás után egy családhoz tér be, Tammaruékhoz, akik megszánják és befogadják. Ebben a parasztcsaládban nő fel, ahol dolgosan és boldogan éli viszonylag gondtalan életét. Margus (Kristo Viiding), az édesgyermek beleszeret Tiinába, aki viszontszereti őt. Azonban a másik mostohalány, Mari (Liisa Pulk), akarja magának Margus szerelmét, a család támogatásával együtt. Egy szentivánéji ünnepségen kezdődik baj, mikor Mari nyilvánosan meggyanúsítja Tiinát azzal, hogy vérfarkas. Ettől kezdve elszabadul a pokol és bekövetkezik a szétesés, elkezdődik Tiina üldöztetése. A Tammaru család egy vallásos közeg, akik – jelen esetben – a vidéki hagyományok és szikla szilárd hit képviselői. A család kolomposa és egyben legidősebb tagja a Nagymama vagy ’Ősanya’ (Mari Lill), aki örökké él. Ő az, akitől várjuk a bölcsességet.

A darab az elején még elhinti az ehhez fűződő reményeket, de ez egy felszínes igazság. Amikor igazi tanácsra lenne szükség, akkor révületben hirdeti: „Idegenek sosem voltak köztünk, csak a mi fajtánk. Szőke haj, kék szem”. Ezek nagyon emblematikus mondatok, szinte Thomas Mann cseng a fülünkben. A nagymama még nem is annyira heves, mint a fiatalabb generáció, de annál riasztóbb, hiszen a bölcs helyett egy olyan konzervatív asszonyt kapunk, aki szórja szét a gyűlölet magját a fiatalabbakban. A többiek (gazda, feleség, cseléd), vakon követik a nagymama által képviselt maradi eszméket. A matriarchális rend már csak a megszokások szintjén érződik, viszont az Ősanya, aki ezt képviseli idővel már a cseléddel együtt egy deklasszált helyzetbe kényszerül, mert nem ő a családfenntartó. Ami ebből lecsapódik, már csak a ragaszkodás a kényelmetlen dolgokhoz, csak úgy, mint enni egy gyerekágyról, és annak rácsán keresztül, mert ez a szokás. A Tammaru család is a krízishelyzetben mutatja ki foga fehérjét. A komplexusok és a féltékenység mozgatja őket, ezzel zárják be magukat saját csapdájukba. Margus válhatna a történetben azzá, aki feloldja az ellentéteket, hiszen ő is elfogult, csak ő a szerelem által. Ez azonban nem segít gyávaságán. Fél a szabadságtól és a közösség megrovásától. Margus a színpadon így válik egy magatehetetlen bábuvá, amit a család ide-oda ráncigál kénye-kedve szerint. 

A rendezés, karikírozva hangsúlyozza a bizarr helyzeteket, olyannyira sok a drámai vagy örömteli pillanat, hogy nehéz belehelyezkedni. Az első felvonás még nem is rugaszkodik el annyira a valóságtól, mint a második. Még próbálja komolyan venni magát, majd az igazán tragikus helyzeteknél szétfeszül ez a komolyság és átcsap valami egészen másba.

A narratíva a színészek párbeszédein túl a fizikai színház elemeivel dolgozik, amivel a nyelvi korlátokat szinte maradéktalanul feloldja. A mozgásszínház eszközeivel a szereplők lelki világát tolmácsolják, hol táncokkal vagy rohamokkal. A táncok és együtt éneklések, akárcsak a vérfarkas legendája folyamatosan a hagyományokat idézik, melyek az észt és jakut kultúrvilágból erednek. A Tiinát alakító Kristiina-Hortensia Port a kecses balettre emlékeztető szökkenéseivel is kiválik a többiektől. Ő szinte végig táncol, ezzel is az autonómiáját hangsúlyozva. Az „idegensége” felszabadítja. Hozzá képest a mindenki más csak botladozik és rángatózik. Halála után sem szűnik meg létezni, némán ott kering a többiek körül, mint egy árny vagy a gondolatokba fészkelődött vágy, azután amit megtestesít, ami a szabadság.

A főhősnő gesztusai az előadás töréspontján megváltoznak. Direkt állatias, elnagyolt testbeszéde folyamatosan reflektál a többiek ítéleteire. Komolytalannak érezzük az összes bestiális törekvést Tiina oldaláról, ami mindeközben a családban egészen autentikusan megjelenik. Így fordulnak át a szerepek, válnak üressé a mondatok és akarások a Tammaru família részéről. 

A díszletben egy állandó elem jelenik meg, ami egy korhadt faoszlop, melyen egy embernagyságú vaskereszt lóg, a vallásosság és a hagyományok szimbóluma. Ez a vaskereszt a stigmája a színpadnak, az egyetlen stabil pont, ami jelenlétével az általános tömegvonzás jellemzőivel bír. Egyszerre templomot, otthont idéz, ugyanakkor a feloldhatatlan köteléket, a görcsös ragaszkodást, amivel fel van ruházva. Mari a záróképben ehhez az oszlophoz láncolja oda magát. Elszántan és kínlódva rabságának magányos körmenetét járja az oszlop körül.

Sajnos mi magunk vagyunk az ellenség, aki csak arra vár, hogy azt, aki nem hozzánk hasonló bűnbakká tegyük. A darabban normák borulnak meg, érthetetlenné válnak mind azok az értékek, melyeket a család képvisel. Minden elborul a fanatizmus irányába és innen már nincs megállás, józan ész itt már nem jut szóhoz, vagy nincs.

Ezáltal merül fel a kérdés: Megéri önző módon kirekeszteni mindent, ami eltér a megszokottól? Ha a Tammaru család a társadalom, akkor ugyanolyan tragikus sorsra lennénk ítélve, mint Tiina, ha szabadságra vágyunk? Aki kicsit is másképpen gondolkodik az halálra van ítélve?

Írta: Hegedüs Fanni

Fotók: Mats Õun