Súgópéldány

A Katona József Színház 2017/2018-as évadának utolsó bemutatója az Ithaka volt Székely Kriszta rendezésében. A darab Homérosz Odüsszeia című művét veszi alapul, fókuszában a bolyongás, útkeresés témái állnak. Azonban nem véletlen az eltérés a görög eposz címétől, hiszen amíg az ismerős trópusok és történetelemek megmaradnak, maguk a figurák egészen új megvilágításba kerülnek. A darab során inkább arra kereshetjük a választ, hogy Odüsszeusz valóban az a nagy hős volt-e, akinek eddig gondoltuk?

Az Ithaka Odüsszeusz kalandjainak sorozatát mutatja be, kifejezetten a férfi nőkhöz kapcsolódó történeteit állítja egymás mellé. Miközben az események a szemünk előtt nyernek modern és új értelmezést, a darab ezzel együtt hűséges marad Homérosz történetvezetéséhez. Az Odüsszeia nem lineárisan meséli el a kalandokat: előbb hallunk a férfi hazatéréséről, kérők lenyilazásáról, illetve a phaiákok szigetéről (Odüsszeusz ugyanis ott meséli el kalandozásának eddigi történetét). A darab megtartja ezt a szerkezetet, ezzel Ithaka – a mindig-vágyott végcél – egyszerre katalizátora és lezárása lesz a darabnak. Ezzel együtt maga Pénelopé is ott lebeg folyamatosan a szemünk előtt: egyrészt már a darab elején tudjuk, hogy Odüsszeusz hazavágyik hozzá és végül vissza is tér majd, ez pedig néhol igen ironikussá (és akár megkérdőjelezhetővé) teszi a férfi nőkhöz kapcsolódó kalandjait.

Homérosz történetvezetése mellett a másik fontos sarokpontot maga a díszlet érzékelteti a nézővel az első pillanattól kezdve. A színpadot csillogó, egészen vakító neonkék függöny borítja. Ez a háttér egyrészt a tengert vetíti elénk mint Odüsszeusz útjának meghatározó és kiszámíthatatlan elemét, miközben a hős-figura képét is csillogó köntösbe öltözteti. A darab végén rendkívül erős az a kép, amikor a függöny hirtelen leomlik és szembesülünk vele, micsoda sivár üresség van valójában jelen a színpadon – és Odüsszeusz életében. A neonkék háttér azt is azonnal egyértelművé teszi, hogy a történetnek valami igazán modern feldolgozását fogjuk megtapasztalni. Akinek pedig még kétségei lennének efelől, azt a darab elején csupa kékben felvonuló női szereplők kórusa igazítja el, miközben előadják Nancy Sinatra These Boots Are Made for Walkin’ című popslágerét.

Az egyetlen színésznő, aki nem kék ruhában, hanem fehér-feketében tűnik fel a színpadon, az Pallasz Athéné Mészáros Blanka által alakított figurája. A darab talán legjobb ötlete, ahogy Athénét teszi meg narrátornak és tulajdonképpen kalauznak az utazás során. Az isteni beavatkozás Homérosznál sem játszik csekély szerepet, az Ithaka azonban szinte teljesen elbizonytalanítja Odüsszeusz történésekben játszott szerepét. Mintha ide-oda sodródna szigetek, nők és kalandok között, aki pedig minden viszontagság árán és valódi leleményességgel megoldja a helyzetet, az maga Athéné. Mészáros Blanka majdnem végig jelen van a színpadon (egy ponton csalódottságában magára hagyja Odüsszeuszt, aminek meg is lesznek a következményei), mesél, játszik, akrobata mutatványokat mutat be, miközben sokszor egészen hosszú részleteket szaval Homérosz szövegéből. A színésznő igazán ötletesen és találékonyan ragadja meg Athéné figuráját, aki sokkal közvetlenebb és összetettebb az előadásban, mint az alapjául szolgáló forrásban.

A darab többi női szereplője (a már említett Pénelopé kivételével) tulajdonképpen egy-egy saját jelenetet kap, amikor a történetben Odüsszeusz éppen hozzájuk vetődik. Fullajtár Andrea dominaszerű Kalüpszója a női szexualitás, és alá-fölé rendeltség kérdésével foglalkozik; Ónodi Eszter Kirké szerepében egészen hátborzongatóan beszél a disznókról, miközben csinosítják és sminkelik; Kiss Eszter pedig Küklopszként válik először nevetségessé, majd szörnyen félelmetessé. Az egyes kalandok nagyrésze tehát rendkívül ötletesen értelmeződik át az előadásban. Ennek a történetvezetésnek a hátránya, hogy az egyes elemek akaratlanul is versenyre kelnek egymással, tehát amíg az említett kalandok izgalmas feldolgozásai az ismert történéseknek, kettő éppen emiatt tűnik túlságosan kihasználatlannak. Bár remek ötlet, hogy az Alvilág-járáskor Odüsszeusz az anyjával találkozzon (Bodnár Erika), kettőjük között mégsem alakul ki valódi párbeszéd, az utasítás (Ne bízz a nőkben!) pedig túlzónak és kisarkítottnak tűnik a felidézett mitológiai történetek kapcsán (pl. Akhilleusz haláláért egyértelműen a trójai Helenét teszi felelőssé). A másik kiaknázatlannak tűnő jelenet Nauszikaához kapcsolódik: Rujder Vivien túlerotizált színpadi megjelenése azért tűnhet zavarónak, mert a szexualitás több másik, ennél többet felmutató jelenetnek (Kalüpszó, Kirké) válik a részévé, miközben itt szinte fölöslegesen butácska és csupán az erotikára kihegyezett eszközzé válik a phaiák királylány.

Az eddig említett kalandok egymásutánisága szerkezetéből tulajdonképpen kiszakad Jordán Adél szirén-jelenete. Odüsszeusz (ekkor már Athéné nélkül) kezd beleőrülni a bolyongásba, az eddig megismert nőalakok fel-feltűnnek a férfi előtt (sőt: nem kimondottan barátságosan viszonyulnak felé), a férfi pedig kezd elveszni a szirén őt tovább és tovább vonzó, őrületig felfokozott koncertjébe. Az előadás mintha ekkor szakadna el teljesen Homérosztól, egészen addig, hogy egy másik, magyar közönség számára ismerősnek ható drámát állítson mellé párhuzamként: Az ember tragédiáját. És akkor a neonkék függöny már nem csupán tenger, hanem űr is, Odüsszeusz pedig nem annyira egy kivételes görög hős, hanem „csak” egy férfi, „csak” egy ember. Nagy Ervin Odüsszeuszt, ezt a mindenki előtt felmagasztalt hős-figurát pont ezzel a remek öniróniával jeleníti meg. Mert igen, ott vannak benne azok a lehetőségek, aminek mások nevezik (héroszok hérosza, férfiideál, apa, férj, politikus, felfedező, filozófus, womanizer), de valahol mégis egy egyszerű valaki, aki a történések következtében valahogy szoborként emeltetett fel egy talapzatra. Mellette Rezes Judit tökéletes módon képes tükröt tartani neki, mikor Athénéval kacagva egymásra licitálva mesélik el Homérosz történetét: hogyan is keveredett vissza az ő hőn szeretett Ithakájába.

Írta: Fazekas Júlia

Fotók: Horváth Judit / Katona József Színház