Súgópéldány

A Magyar Színházak XXX. Kisvárdai Fesztiváljának harmadik napján a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház és a nagyváradi Szigligeti Színház versenyelőadásait tekinthette meg a közönség. Előbbi Racine Phaedrájának Albu István által rendezett adaptációja, utóbbi pedig egy kortárs darab, Körmöczi-Kriván Péter Kapufa és öngólja volt, melyet Tasnádi-Sáhy Péter állított színpadra. A két előadás egészen különböző problémákat dolgozott fel lényegesen eltérő dinamikával, egy jellemzőjük azonban közös volt: mindkét alkotás nagy hangsúlyt helyezett a vizualitásra, a jelmezek és a színpadkép kifejezetten lényegessé váltak a produkciókban.

A Phaedra című előadás nem véletlenül nyerte el a fesztivál legjobb látványáért járó díjat. A színpadkép ránézésre három fekete ajtóból álló díszletet jelent, azonban amikor az első szereplő lépkedni kezd, kiderül, hogy az alakok az egész színpadot beterítő, bokáig érő vízben mozognak. Ez a vízmennyiség lényegesen nem akadályozza a színészeket a mozgásban, a folyamatosan felkavarodó színpadi tó azonban izgalmasan illusztrálja a szereplők állandó érzelmi csapongását. Magát a vizet is használják a színészek a darab során – kezet mosnak, fröcskölnek, fullasztanak vagy akarnak abba belefulladni. A díszletelem jelentléte mitológiai távlatokba is mutat: egyes változatokban Theseus a tengeristen fia, az ő segítségével tudja elpusztítani Hippolytost, saját gyermekét hajóra szállása után. Az pedig kétségtelenül lenyűgöző látványt jelent, ahogy Küprisz (Szilágyi Mira) mezítláb, légies könnyedséggel járkál és halkan búgó monológja közben úszógyertyát vagy papírhajókat bocsát a vízre.

A színészi játék egytől-egyik izgalmas módon eleveníti meg a klasszikus figurákat, a szereplők mai (újra)értelmezéséhez azonban a jelmez és az eszközök is lényegesen hozzájárulnak. Hippolytos (Faragó Zénó) csizmás-bőrkabátos titokzatos ifjúként, az általa kedvelt Aricia (Bartha Boróka) pedig a férfi alakjához illeszkedő, vad és fekete ruhában jelenik meg. A fogvatartott királylány nyakán a darab jó részében egy nyakörv és hozzá kötődő vaslánc feszül, ennek a szorítása, engedése kiváló illusztrációja a két szerelmes párbeszédének és egymáshoz fűződő kapcsolatának. Isméné és Panopé (Boros Mária, Tamás Boglár) egy közös kabátba bújtatott kétfejű lényként lépnek a színpadra, rövid jelenlétükkel is folyamatosan megbolydítva a darab valószerűségét, egészen titokzatossá varázsolva azt. Figurájuk gúnyos-furcsa kacagással és beszéd-megosztással a komor témákat, valamint az általuk hozott sötét híreket is groteszk módon képes tálalni. Theseus (Moşu Norbert-László) a kerekesszékben mozogva is mindent szigorúan kézben tartó uralkodó, a vele szeretkező Oinone (Máthé Annamária) pedig tejfehér szemekkel egészében megtestesíti a vak igazságtudó alakját – darabvégi halála igazi tragédiaként hat. Az előadás igazi hatása mégis a címszereplőn, Phaedrán (Vajda Gyöngyvér) múlik. Azonban a színésznő hiába tesz meg mindent és alakítja kiválóan, érzékenyen a figurát, a többi szereplő esetén olyan jól működő jelmez/kellék-koncepció pont nála bukik meg. A színésznő folyamatosan küszködik az arcába zuhogó hajával, amitől néha nem érteni a beszédét, valamint a mozgásban is jelentősen akadályozza a lábára húzott magassarkú csizma. Erre még ráerősít a roppant hiteltelen terhes hasa, a legnagyobb gondot pedig a túlságosan rövid és testre simuló fehér ruhája okozza. Így amíg a többi figura esetén a látványelemek csupa többletjelentést hordoznak és segítik a színészeket ezek kidolgozásában, Phaedra mintha folyamatosan a jelmeze okozta akadályokkal küzdene, és a nézőnek is szinte ki kell zárnia a zavaró elemeket, hogy az egyébként rendkívül erős alakításra tudjon koncentrálni.

A látványelemek a fesztivál harmadik napjának második versenyelőadása esetén is kiemelt fontossággal bírtak. Itt a játéktér elrendezése sem szokványos: a nézők mintegy lelátón ülve veszik körbe a focipályaként feltűnő színpadot. A Kapufa és öngól története egy egészen érdekes koncepcióval dolgozik, melyhez a rendezés szintén ötletesen közelít. A történetet szinte egészében Boy (Sebestyén Hunor) beszéli el, társaságában pedig jelen vannak a már halott Szuzi (Tőkés Imola) és Sam (Ungvári Oscar), a Boy fejében talált vérrög is. Ezt az egyszerre borzasztó, ugyanakkor mégis szívet melengető darabot a hozzá megálmodott rendezői elgondolás teszi még ötletesebbé. A három névvel rendelkező szereplő szinte végig a színpadon van. Szuzi egy pontot kivéve egyáltalán nem szólal meg, csak a testével kommunikál – érzékien táncol, a nézők közé leülve remegve próbál megnyugodni vagy a színpad közepén omlik össze, miután kézről kézre adták. Sam egyetlen hang nélkül áll a színpadon, kezében egy gitárral és játszik. Néha azt, amit Boy szeretne, hogy illusztrálja a történetét, néha vicceskedve vagy keserűen valami olyan dallamot, mellyel a saját véleményét közvetíti. Sam csupán maga elé mered, nem néz senkire, nem mozog, csak Boy küldi-cipeli ide-oda: mégis mindenütt vele van, ahogy egy eltávolíthatatlan vérrögtől azt várni lehet.

Boy történetének sok szereplője van: a csapattársai, a szülei, az iskolatársai, a fejét röntgenező orvosok. Őket néhány, csupa fehérben fellépő színész alakítja, akik a darab nagy részében szintén fehér maszkokat viselnek. Főként a Boy ellen arctalanként, közösen fellépő focicsapat tagjai és az általuk okozott konfliktus leképezői ezek az alakok. Boy pedig közöttük kavarogva meséli a lelátó nézőinek a maga történetét az ő egyszerű, itt azonban mégis feltűnő szürke melegítőjében. A vele lévő, számára rettentően valóságos Szuzi-emlékkép fekete-pirosban, vörös rúzsban táncol körülötte, Sam, a vérröge pedig csillogó, áttetsző piros ingben kíséri. Sebestyén Hunor rendkívül megkapó alakítást nyújt – nemcsak elmondja, hanem valóban el is játssza (tulajdonképpen: életének) történetét. Ezt pedig rengeteg mozgással teszi, hiszen focizik, ugrik, táncol, verekszik. Folyamatosan fenntartja a feszültséget, illetve jól vezeti a darab során kibontakozó rejtélyt is. Külön megkapó, ahogy a közönséget bevonja a maga alkotta focipálya körébe: pacsikat oszt, leül valaki mellé, papírokat nyom a kezükbe. (Sebestyén Hunort a fesztivál díjátadóján díjazták is az alakításért mint ígéretes fiatal tehetséget.) A Kapufa és öngól rengeteg ötletet mozgósító rendezése tehát még érdekesebbé tudja tenni ezt a kortárs darabot – talán az előadás vége felé ezért támadhat kicsit hiányérzete a nézőnek, mert addigra már annyira megszokottá válik az új és változatos elemek bevonása, hogy mire ezek elfogynak és már csak a(z akkora egyérteművé váló és felzaklató) történet marad, már nem képes olyan nagyot ütni, mint azt tette az előadás első felében.

Írta: Fazekas Júlia

Fotók: Figura.ro, Bihari Napló