A Radnóti Színház idei első bemutatója Osztrovszkij A művésznő és rajongói című darabja volt, Valló Péter rendezésében. Az előadás több szempontból is törekszik arra, hogy aktuális legyen: egyrészt a Radnóti Színház megkezdett felújítására reflektál, másrészt az elmúlt év botrány-témáját, a színházi visszaéléseket, megkérdőjelezhető módszereket helyezi az előadás fókuszába. Kérdés azonban, hogy ebben a témában képes-e jelentős üzenetet megfogalmazni, vagy inkább „csak” beszél arról, hogy mihez elég a tehetség, és mit kell még tennie egy színésznőnek, ha érvényesülni akar.
Hogyha sok nehézséggel jár is ebben az évadban a színház felújítása, ez az átmeneti állapot, és a félig lezárt színpad kifejezetten jót tett ennek a bemutatónak. Mivel a darab egy színésznő öltözőjeként funkcionáló folyosórészen játszódik, a folyamatos átalakítás, munkások ide-oda járkálása külön mulatságossá válik a jelenlegi helyzetben. És nagyon jó komikum-forrást jelent az is, ahogy Bálint András a volt színház igazgatót játssza, vagy ahogyan Schneider Zoltán értetlenül szembesül vele, hogy miért nem tud átmenni a (felújítás miatt felállított) falon. Ha ebből a szempontból nézzük, akkor mindenképp remek ötletnek tűnik az Osztrovszkij-dráma mostani színpadra állítása. Sőt, ha jobban megnézzük, úgy tűnik, hogy ez az előadás kifejezetten rendben van. De talán pont ez vele a baj.
A színészeket tekintve nem nagyon lehet kifogásunk, mégis, kicsit olyan, mintha nagy részüket már láttuk volna egy pontosan ilyen szerepben. Pál András remekül hozza a morálisan megkérdőjelezhető, hatalommal bíró férfikaraktert, Schneider Zoltán az iszákos, megkeseredett színészt, Bálint András a kedves, hősszerelmes öreget, Porogi Ádám az idealista tanítót, Rusznyák András a titokzatos, gazdag idegent – szinte mindegyik elhelyezhető egy nemrégiben ugyanezen a színpadon játszott produkcióban.
És ugyanígy: Kelemen József tökéletesen jeleníti meg a sekélyes herceget, Martinovics Dorina üdítő jelenség a Nyegina ellenpontjaként feltűnő, minden lehetőséget megragadó színésznőként, Börcsök Enikő a szeretetteljes, ugyanakkor nem feltétlenül a lányához hasonló elvekkel rendelkező mamaként, és kifejezetten ötletes, ahogyan az egyetemi hallgató Konfár Erik jeleníti meg a tulajdonképpen elég sok embernek kiszolgáltatott színházigazgatót.
Ezek mindegyike kisebb-nagyobb karakterszerep, melyeket a színészek megfelelő érzékkel keltenek életre, megmutatva a figurák sötétebb és világosabb oldalát a rövid jelenetekben is. Az előadás középpontjában azonban mégis egyetlen szereplő, Alexandra Nyegina áll, a többiek tulajdonképpen mind a vele való konfliktusuk/kapcsolatuk szempontjából válnak érdekessé. Lovas Rozi alakítása pedig az előadás legnagyobb erőssége. A leginkább saját magával és elveivel hadakozó Nyegina igen nagy érzelmi utat jár be a darab során, és a színésznő mindegyiket rendkívül jól tudja érzékeltetni. Külön érdekes megfigyelni, milyen érdekesen követi le Alexandra különböző alakváltásait, melyeket hol a színpadi szerepei, hol az emberek előtt felöltött álarcok jelentenek: lesz lemeztelenített áldozat, szenvedélyesen szerelmes nő, ünnepelt sztárszínész és megkeseredett koldusasszony a hatalmas estélyi ruha alatt.
A történet érdekes, a színészek is mind remekül játszanak, az előadás azonban mégsem képes emlékezetessé válni. Ennek pedig komoly dramaturgiai okai vannak, az az érzésünk támadhat, mintha a darab maga sem tudná, mi szeretne lenni. Mintha annyira valami általános mondanivalót akarna megfogalmazni a színházban történő visszaélésekről, hogy nem tud a konkrét figurájáról mesélni.
A dráma tele van ironikus, humoros részekkel, azonban itt alig működik belőle valami. A záróképben Lovas Rozi hiába törik össze, Nyegina drámája nem képes igazán hatni. Egyik karakter sem fekete vagy fehér (kivéve talán az erőszakoskodó férfiakat, akiket nem ment föl a darab), ezt az előadás remekül meg is mutatja: Nyegina esetén látjuk, hogyan képes elhagyni a kedvesét a gazdag, neki saját színházat ígérő Velikatovért, és persze elgondolkodhatunk, hogy ez mennyivel jobb, mintha a korábbi „ajánlatokat” fogadta volna el.
A darab során azt is a fejére olvassák, hogy szegény vőlegényére csak azért van szüksége, mert emiatt tud nemet mondani az utána érdeklődő férfiaknak. És ezzel el is érkeztünk a leginkább zavaró tényezőhöz, a vőlegényhez, a Porogi Ádám által alakított Pepéhez. Belőle nem lesz eltúlzott karakter, se végletesen jó vagy negatív figura, de még ironikus sem. Emiatt azonban nem tudni: most komolyan kellene-e vennünk a nagy ideáit, vagy nevetni rajta? Valóban szerelmes, vagy számít-e ez egyáltalán? Nyegina szempontjából mindenképp érdekes, hogy van egy szegény vőlegénye, akit szeret, ha nem is annyira, mint a színpadot – de jelenleg úgy tűnik, Pepének meg sem kellett volna jelennie fizikai valójában azért, hogy ezt a hatást elérje. Így azonban a jelenléte nemcsak a színen tartózkodók (beleértve Nyeginát), hanem a néző számára is inkább zavaró. Az együtt töltött éjszakájuk így mind Alexandra, mind Pepe felől nézve tét nélküli és érzelemmentes, hiába van szépen megjelenítve.
A másik zavart keltő karakter Velikatov figurája. A történet szempontjából rendben van, hogy ő a titokzatos idegen, de talán nem ártana, ha a néző megtudhatná, hogyan viszonyuljon az alakjához. Egyedül egy levélben fejez ki érzelmeket, azon kívül szinte sosem mondja meg, mit akar: miért vásárolja fel a jegyeket Nyegina előadására, miért ajándékoz neki drága ruhát, a darab végén is titkolja mindenki elől, hogy elutazik. Tény, hogy így elmélkedhetünk rajta, vajon az elejétől az volt-e a célja, hogy megszerezze magának Nyeginát, esetleg tényleg beleszeretett-e, az előadásban a figura mégis túlzottan semmilyen lesz, nem pedig izgalmasan titokzatos. Ahogy ezek a figurák túlzottan „középen” maradnak, úgy maga az előadás is: nem lesz sem komédia, sem tényleg megrázkódtató darab – pedig talán érdemes lett volna valamilyen irányba elmozdulni.
Végső soron tehát a Radnóti új bemutatója nagyon is rendben van: szép és izgalmas a díszlet, Lovas Rozival az élen remek alakításokat láthatunk benne, valamint hallhatunk egy mostanában aktuális vitatémáról. De kérdés, mi a fontosabb: színpadra vinni egy olyan darabot, amiben szó van egy most kifejezetten sokszor előkerülő és tényleg fontos társadalmi kérdésről, vagy egy izgalmas előadást csinálni Osztrovszkij drámájából. Nyilván az lenne a jó, ha mindkettő megvalósulna, azonban úgy tűnik, most a témára való reflektálás és annak ábrázolása annyira hangsúlyos volt, hogy közben a konkrét történet nem tudott érdekessé válni.
Írta: Fazekas Júlia
Fotók: Dömölky Dániel
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése