Idén nyáron jelent meg Szvoren Edina új kötete Verseim címmel. A cím láttán a szemfüles olvasóban jogosan merül fel a kérdés, hogy a korábbi évek novelláit követően az írónő ezúttal lírai hangon fog megszólalni? Ám, ha belelapozunk a könyvbe egyértelműen kitűnik, hogy Szvoren maradt a tőle megszokott formánál. A borító 13 különleges történetet ölel át, melyek elolvasása után biztosan nem marad hiányérzet az olvasóban, hogy a cím ellenére nem verseket kapott.
A történetek olyan sodrással bírnak, hogy néhány mondat után már bele is helyezkedünk a cselekménybe. A főhősök pedig olyan kendőzetlen őszinteséggel nyilvánulnak meg a bennük rejlő kételyekről, az őket nyomasztó problémákról, hogy képtelenség függetleníteni magunkat tőlük. Különböző társadalmi státusszal rendelkező szereplők mindegyikének van valami sötét folt, valami takargatni való a múltjában vagy a jelenében, esetleg is-is. Még ha nem is jelenik meg konkrétan a történetben, érezzük, hogy valami van ezeknek az embereknek az életében. Valami, amitől kiemelkednek a többiek közül valami, amiért jobban meg akarjuk őket ismerni és minél közelebb férkőzni hozzájuk. Olyanok ezek a novellák akár a tökéletesen kivitelezett rövidfilmek: jól kidolgozottak, alaposan megmunkált bennük minden mozzanat, mondat, nincsenek felesleges megnyilvánulások (akár egy versben).
A Hátunk mögött a surrogás című novellában érezzük ennek leginkább a fontosságát. Tudjuk, hogy bizonyosan valami szörnyűség történt, a gyerekek valami rettenetes dolgot követtek el. Igyekszünk minden mondatba, minden apró részletbe belekapaszkodni, hogy megtudjuk mi történt és miért. Az író teret hagy a befogadónak, hogy képzeletével egészítse ki mindazt, ami az írott szövegből hiányzik. „A szatyrot a nyakhoz csomózzuk, mondtuk, hogy az úthibák ne sebezzék fel a koponyát. Felemeltem a fejét, és másvalaki megcsinálta, amit kitaláltam, mert mindennek ellenére vigyázni akartunk rá.” Kétséget kizárólag ez a leghátborzongatóbb történet az egész könyvben. Valamint abban is elkülönül az összes többitől, hogy azok felnőtt emberek egyéni élet tragédiáját, kudarcát ábrázolják.
A legelgondolkodtatóbb ezekben a történetekben talán a hétköznapiságuk, hogy a látszatra mindennapos tevékenységek mögött ott motoszkál valami különös. Ez a nagyon erős ellentmondás végig feszültségben tartja az olvasót. Szvoren kivételes érzékkel rendelkezik ahhoz, hogy mindezt úgy interpretálja, hogy nem mond ki semmit konkrétan. Finom eszközökkel sejteti csupán, mit szeretne kifejezni egyes szituációkkal, de az olvasót magára hagyja az értelmezéssel. A nyitott értelmezés sajátja, hogy nem pusztán minden embernek kicsit mást jelentenek ezek a szövegek, de az egyes ember számára minden újraolvasás is újabb jelentésréteget adhat a novelláknak.
Lélektani szempontból is kivételes alkotás a kötet összes története, megrázóak és felkavaróak. Az írónő olyan érzékenyen ragad meg minden pillanatot, hogy ahogy haladunk előre, és fogynak a történetek, nem csak amiatt szorongunk, hogy vajon milyen borzongató sors jelenik majd meg előttünk, hanem azért is, hogy a könyv végéhez közeledve elfogynak ezek. Ez is egyfajta kettősség: egyrészt kissé tartunk attól, hogy lelkünket kitegyük ezeknek a dermesztő írásoknak, de egyszersmind vágyunk is arra, hogy megismerjük őket, lehetőleg minél többet. Tizenhárom történeten keresztül ezt meg is tehetjük.
Szvoren Edina: Verseim. Tizenhárom történet
Magvető Kiadó, 2018, 212 oldal
Írta: Kis-Szabó Brigitta
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése