A Hiúság vására a világirodalom egyik olyan klasszikusa, amelyet időről-időre újra meg kell jelentetni, hogy minden generációhoz eljuthasson. A Hiúság vására ráadásul egy olyan klasszikus, amelyet időről-időre filmre visznek, így teremtve „ürügyet” az újrakiadásra. Az HBO 2018-ban készített sorozatot a mű alapján, és ennek apropóján az Európa Kiadó jóvoltából tavaly év végén itthon is megjelenhetett a könyv.
A XIX. század elején járunk, Angliában, de a történet folyamán lehetőségünk nyílik a szereplőkkel együtt meglátogatni Európa más országait is, ami leginkább azt a célt szolgálja, hogy a különböző kulturális terek összehasonlításával még hangsúlyosabbá váljon az a bizonyos brit mentalitás, aminek bemutatása a regény legfőbb célja. Ugyanis a Hiúság vására elsősorban az ezernyolcszázas évekbeli brit emberekről, az akkori néplélekről szól, és mondanivalója csak ezután, ennek a nagyon tipikus, speciális látásmódnak a megismerése és megértése után válik egyetemessé. Mert a Hiúság vására egy egyetemes történet, ami eléggé elszomorító, de ezt még később kifejtem.
A regény rengeteg karaktert megmozgat, és bár az író-narrátor rögtön az elején leszögezi, hogy ennek a történetnek nincsen főszereplője, azért mégiscsak kapunk néhány központi figurát, akik többé-kevésbé végigvezetnek a történeten. A legfontosabb szereplőnk, akit általában a mozgóképes feldolgozások is ki szoktak emelni, a szegénységből mindenáron feltörni vágyó, gátlástalan és erkölcstelen, a mai pszichológiai ismereteink alapján egyértelműen gonosz nőszemély, Rebecca Sharp. Az ő útja, felemelkedése és bukása során megismerhetjük a korabeli Anglia legtöbb társadalmi rétegét, különösen éles képet alkothatunk az arisztokráciáról, a vagyonos kisebbség mindennapjairól. És ez a kép megdöbbentően kiábrándító. Thackeray nem finomkodik, nem maszatolja el a valóságot, hanem lassan lerángatja a leplet – hogy a regényhez alkalmazkodva, ilyen bulvár-metaforával éljek – a jómódú családok álszent és felszínes életéről.
Mert ebben a regényben tényleg nem találunk főhőst. Nincs egy olyan karakter, akivel az olvasó azonosulni tudna. (Kivéve talán szegény, szerencsétlen Dobbin őrnagyot. Az ő szándékai végig tiszták, erkölcsileg az egész diabolikusan túlrajzolt bagázs fölött áll, ám szándékosan kevés szerepeltetése, és érthetetlen monomániája, ami egy fantazmagórikus nőideálhoz köti, alkalmatlanná teszi erre a szerepre. Így csak a morálisan eltévelyedett, rossz és romlott kategóriába tartozó alakok között lavírozik.)
Itt a rokonok csak az örökség reménye miatt kedvesek egymással, a nők a presztízs miatt mutatkoznak vén és ronda férfiakkal, a fiatal férfiakat pedig meglepő módon megrészegíti egy kacér és vonzó nő látványa. Mindannyian áskálódnak, terveket szőnek, manipulálnak és megfélemlítenek, és teszik mindezt olyan udvarias, végtelenül formális és körülményeskedő módon, amilyenre csak az angolok képesek. Ha egy férj – kiragadott részlet, és szögezzük le, hogy jómódú, köztiszteletben álló férfiról beszélünk – félreérthetetlen helyzetben találja a feleségét egy másik férfival, akkor lekever neki egy jókora pofont, de nem veri halálra, hanem szerez magának egy segédet, akit elküld a másik férfi segédjéhez, hogy párbajra hívja. Aztán vagy tényleges párbajra kerül sor, ahol az egyik fél sorsszerűen halálát leli, vagy megegyeznek a segédek, és valami észszerűbb megoldás mellett döntenek. Az indulatok, és alapvetően az érzelmek is csak pillanatokra törnek a felszínre, de aztán a hagyomány, a nevelés, a kultúra, a civilizált ember mindent fölülíró akaratereje elnyomja az ösztönöket. Ami bizonyos szempontból becsülendő, de összességében, ha tényleg azt nézzük, hogy ez a hozzáállás jellemzi az emberek mindennapi cselekedeteit, már egészen rémisztő.
Nem véletlenül említettem korábban a pszichológiát. Ez a tudomány Thackeray idejében még sehol nem járt a mai, általánosan elfogadott szintjéhez mérten. Viszont az író – és talán ezt most érdemes megemlíteni, ha nem lenne evidens, hogy ez régebben is így működött, mikor a lélek és az elme kutatását egyáltalán nem tartották tudományosan vizsgálható területnek – éles szemmel, rendkívül pontosan ráérzett azokra az összefüggésekre, azokra az eseményekre és körülményekre, amelyek ennek a társadalmi rétegnek az elkorcsosulásához, szívtelenségéhez és közönyéhez vezettek.
Mert egy vagyonos család mit csinál a gyerekével? Rábízza a dajkára. Hetente kétszer-háromszor találkozhat az anyjával, de akkor is csak messziről csodálhatja meg tündöklését, a fizikai kapcsolat ritka, vagy teljesen kizárt, mert a nő, az asszony, a dáma, bár életet adott neki, szeretetet nem fog, mert az nem előírás. Az apa is csak titokban veheti kézbe gyermekét, akkor játszhatnak, amikor senki nem látja, mert az apai szeretet a gyengeség jele, és ezt egy befolyásos ember nem engedheti meg magának. És ott van a másik véglet, amikor az anya elkényezteti a gyermekét, mert biztos benne, hogy az sokra hivatott. Végeredményben a két nevelési egyenes egyazon pontban fut össze, és a köztes út sem tér el sokban. Bentlakásos iskolák, idegen nevelők, utazgatások, a lényeg, hogy a gyerek nem a családja mellett nő fel. Így a világról alkotott képét is egy sokszorosan torzított tükrön át fogja látni.
Említettem még a mű egyetemességét, amit most szeretnék kifejteni. Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, elgondolkodtam rajta, hogy miért pont most. Miért most veszik elő ezt a történetet? Miért ezt a könyvet kellett kiadni? Mi lehet az aktualitása? Vajon miben hasonlíthat a mostani világunk egy olyanhoz, ahol az emberek a külsőségek alapján ítélik meg egymást, nem számítanak a valódi értékek, csak azok, amiket egy gyors találkozás során fel lehet villantani, és minden a népszerűségről és a pozícióról szól? És ennél a pontnál kell észrevenni, hogy Thackeray regénye túlmutat önmagán. Az már önmagában is fantasztikus, pre-posztmodern írói attitűd, ahogy sok helyen elemeli történetét a megszokott történetvezetési módoktól, és a konkrét cselekményt beledarabolja az általa Hiúság vásárának nevezett nagyobb, komplexebb és elvontabb irodalmi-univerzális térbe, valamint, hogy önmagát is belevonja a cselekménybe. Persze, nem olyan tevékeny szereplőként, mint mondjuk Vonnegut, de azért mégiscsak átlép, kilép a megszokott írói pozícióból.
Viszont az már nem feltétlenül az író érdeme, hogy műve a mai napig érvényes. Ez inkább a világunk szégyene. Mert ami akkor a szalon volt, vagy az opera, az ma Instagram, vagy Facebook. A nőknek a legjobb ruha kellett, a legdrágább karperec, a legjobban megcsinált haj, és az, hogy egy olyan férfi mellett jelenjenek meg, aki számít. Ugyanez történik ma is, csak felturbózva, sokkal inkább dehumanizálva. Tehát, ha úgy vesszük, sokkal relevánsabb ez a könyv, mint az elmúlt száz évben bármikor. Viszont a tanulsága úgyis süket fülekre talál, mert akinek szólna, az nem fog a kezébe venni egy nyolcszáz oldalas könyvet.
Így maradtak a többiek, akik szeretnének kicsit elmélyedni a régi korok brit életérzésében, akik szeretnének egy valóban hiteles korrajzot kapni, és mellette kicsit izgulni azért, hogy melyik szemét szereplő mikor fog meghalni. Még itt a végén szeretném kihangsúlyozni, hogy a borító és a cím ne tévesszen meg senkit, ez nem egy romantikus történet. Kicsi ferdítéssel lehet rá mondani, hogy sorskatalógus. De alapvetően egy jól megírt, és indokoltan túlírt esettanulmány a brit emberekről, az emberiségről. És a mai emberekről, sajnos.
W. M. Thackeray: Hiúság vására (fordította: Vas István)
Európa Könyvkiadó, 2019, 800 oldal
Írta: Böszörményi Márton
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése