Ez az első hallásra Andrej Tarkovszkijt idéző cím – idővel látni fogjuk – bár van olyan izgalmas, mint e rendezőzseni bármelyik filmje, de jellegzetesen magyar állapotokat idéz, ír le. Szürkezóna. E helyen így lehetne definiálni: olyan időszak, amely feltáratlan, időszak, amelyet izgalmasnak csupán a feltárás által nevezhetünk, időszak, amely a feltárás és izgalmunk lanyhulása után fedi fel iszonytató esztétikáját. Az időszak, a szürkezóna almanachja: Szép versek 1944.
Őszintén megvallom: fanyalogva kezdtem olvasni Zoltán Gábor könyvét, hiszen magam is beleestem e marxista prekoncepcióba.
1944. Gimnáziumi és egyetemi tanulmányaink alapján tudvalevő: a Nyugat első generációja addigra teljes egészében kihalt, míg a következő, a Nyugathoz fogható értelmiségi tömörülés, az Újhold tagjai, ha nem is a csattogós lepkét tologatták (hiszen legtöbbjük már egyetemista volt), de nem sok vizet zavartak még az irodalomban. Látható, hogy 1944, pontosabban a második világháború, még pontosabban Babits halála és az Újhold szerveződése közötti bő időszak szürkezóna, látszólag: terméketlen, irodalmi szempontból.
Említettük már: a Nyugat nagyjai halottak, a többiek, például Szabó Lőrinc, öregek, már igazgatják az irodalmat, aligha alakítják (vagy hallgatnak, mint Füst Milán vagy Szép Ernő), a fiatalok, Zelk Zoltán, Vas István, Weöres, Radnóti, Nemes Nagy, Szabó Magda (csak a leghíresebbeket említve) még súlytalanok az irodalmi közéletben, még túl fiatalok, még túlzottan kötődnek a Nyugathoz. Szürkezóna – hihetjük e könyv ismerete nélkül. Hihetjük, hogy inter arma a történelem nagyobb hangsúlyt kapott ezidőkben, mint amekkorát a múzsák kaptak – e könyv nélkül.
Nem sokat tanítanak erről a korszakról, mert ez a korszak a világháborúé, az embertelenség korszaka, Mengele által a múzsanővéreken végrehajtott (mondanám, ha költő lennék) kísérletek korszaka. Nem sokat tanítanak erről a szürkezónáról, hiszen nincs mit tanítani az iszonyatról – hisszük, hihetjük, mert van érettségink. Pedig az iszonyat nyolcvan év távlatából is feltárulhat, mert az iszonyat konzerválja magát. Sok költő esetében, akiket névvel, születési hellyel, dátummal és verssel citál az antológiában Zoltán Gábor, a költészet helyett a kordokumentum szó találóbb, az iszonyat és az embertelenség kordokumentuma.
De mondhatnánk: Zoltán Gábor gyöngyöket hozott fel a mélyből, produktumokat, amelyek bizonyítják, valóban voltak akkor is emberek az iszonyatban. Weöres akkor írja a Teljesség felé ciklust (melyet dátum szerint persze tudunk, de ennek e könyvnek a kontextusában újabb értelmet nyer), gyöngyöket hoz felszínre Zoltán Gábor bizonyítandó, a költészet az olyan E. J., W. A. és a többiek ellenére, akiknek még a monogramját sincsen gyomrom leírni, él, igenis inter arma, mert inter arma mutatja meg magát az ember igaz valójában.
És e ponton válik igen találóvá a cím képzettársítása. Így ír a szerző könyve végén: „Egészen biztos, hogy nem kezdek foglalkozni ezzel a témával, ha Györe Balázs nem másolja ki nekem Berda József Rémuralom: 1944 című versének kezdősorait. Ez az ajándék gondolkodtatott el azon, mi mindent írhattak ezerkilencszáznegyvennégy január elseje és december harmincegyedike között a magyar költők.” (361.)
Zoltán Gábor elérkezett a szürkezóna azon szobájába, ahol feltárul az igazság, 1944 mélyére, ahonnan gyöngyhalászként felszínre hozott mindent. Nagy tüdő kellett hozzá. És jó gyomor.
Zoltán Gábor: Szép versek 1944
Kalligram Kiadó, 2020, 368 oldal
Írta: Nagy Balázs Péter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése