Súgópéldány

Az előadás elejétől a végéig improvizációkra épül, a színészek adott instrukciók alapján játsszák el a különböző jeleneteket, az este egyedi és megismételhetetlen. Miközben a nézők betekintést nyerhetnek egy hosszú ideje tartó párkapcsolat mélységeibe és magasságaiba, a mű kitalálója és szerzője a közönséggel beszélget. Ez a fajta interaktív játék fesztelen, könnyed hangulatot hozott létre, miközben közvetlen kapcsolatot teremtett a nézőtéren ülők és a színészek között. Az előadás közvetlensége által a néző is a játék részévé vált, és a kimondatlan kérdéseire is választ kapott. 

Úgy formálódott mindenki számára aktuálissá a darab, hogy közben nem az aktualizálás volt az elsődleges szándéka. Még csak görbe tükröt sem akart állítani a nézőnek, mégis az első perctől kezdve magában hordozta azt a rideg valóságot, ami mindenkit érint. A közönség hirtelen szemlélőjévé vált a saját magánéletének, hasonlóságokat, párhuzamokat találva önön kapcsolatai és a színjáték között. Bácskai Juli és a Pszichoszínház mottója; „Nem a te életedet boncolgatjuk, de beletrafálhatunk. Nem a miénket teregetjük, de nagyon ott leszünk!”. Ez a vezérmondat átszövi az előadás teljességét; hangulat- és kapcsolatjavító pszichológiai témákat ültetnek irodalmi köntösbe. A mű olyan korszerű kérdéseket alkalmaz színpadra, mely olyan embereket is foglalkoztat, akik nem feltétlenül színházkedvelők. 

A párkapcsolati kérdések mellett a mű olyan problémákat járt körbe, mint a család, bizalom, individuum és karrier. Az önmegvalósítás kérdése magában hordozza azt a fajta szabadságot, amikor az ember mer a saját útján járni. Megéri-e a magas fizetés azt az áldozatot, hogy belekényszerítsük magunkat egy olyan helyzetbe, ami nem tesz minket boldoggá? De vajon, amikor ott áll mögöttünk egy család, akikért felelősséggel tartozunk, az önmegvalósítás vagy a felelősségtudat a nagyobb mozgatórugó? Valahol a világban mind arra vágyunk, hogy azok legyünk, akik lenni szeretnénk, hogy megbecsüljenek, és azért szeressenek, akik vagyunk. 

Az Egy őrült naptára egy tizenkét éve tartó kapcsolatot mutatott be, a megismerkedéstől egészen addig a pontig, amíg a nő és a férfi (Szamosi Zsófia és Wunderlich József) párterápiára nem kényszerül. A romantikus, érzelmekkel telített jeleneteken át a veszekedésekig, minden a szereplőkre volt bízva. Előre megírt dialógusok, és kidolgozott dramaturgia nélkül, a színészek akkori gondolatai és döntései alakították a jelenetek ritmusát, ívét, a teljes színdarabot, ezáltal a párbeszédek is improvizatívak voltak. Minimális, mindennapi életben használt díszletet és kellékeket alkalmazva (például: kanapé, szék, toll, mobiltelefon), az egyszerű színpad minden szegletét kihasználva játszottak. Fontos hangulatfestő szerepet kapott a zene; az időnkénti behegedülés egy magasztos atmoszférát teremtett a performansz alatt. A hegedű finom megszólalása mellett (amely Bóna János hangszerén és közreműködésével zendült fel) zongoraszólamokat játszottak, nyomatékosítva az emelkedő/felemelő hangulatot, és a jelenet súlyát. 

Az előadás a látszólag rideg valóság megmutatásán túl csordultig van pozitivitással. Rámutat arra, hogy döntéseink nagyban tőlünk függnek, és hogy minden döntés magában hordozza azt az életigazságot, hogy az elhatározásokkal nyerünk és vesztünk is valamit. Az, hogy merre megyünk az úton rajtunk áll, ezek a döntések fogják alakítani a jövőt. Mindemellett az egyik legfontosabb, és egyben legfelemelőbb alapérzése az előadásnak a remény és a hit. Míg élünk bízunk, remélünk a jóban, és igyekszünk önmagunkban is. A függővégű befejezés megadja azt a szabadságot a közönségnek, hogy eldönthesse, hogyan fejezné be a történetet; jobbra, balra, előre, vagy hátra megy-e az úton, és a darab által kínált alapgondolatot magával viszi-e az előadásról.